• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Szer. Nov. 07, 2018 2:37 pm
☇ Játszótársat keresek!


Szomb. Nov. 03, 2018 7:51 pm
☇ Daniel 'Danny' Nicholson


Szomb. Nov. 03, 2018 3:48 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 ❃ Memories of Geisha






 :: Characters :: Kitsune




avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 27.

Tartózkodási hely :
❃ Strange city


Kedd Ápr. 03, 2018 1:21 pm
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet



Sayuri Sakamoto
The heart dies a slow death, shedding each hope like leaves until one day there are none. No hopes. Nothing remains.
Becenév: A régi nevem Satsu volt, mikor gésává váltam, kaptam meg a Sayuri nevet, nem igazán szoktak becézni.
születési hely: Yoroido, Japán
kor: 96
Nemi identitás: Heteroszexuális
faj: Kitsune, a víz fajtából.(Sanbi)
play by: Zhang Ziyi karakter: saját

Kifesti az arcát, csak azért, hogy elrejtse. A szeme, akár a víz mélye. Egy gésának nem lehetnek vágyai, egy gésának nem lehetnek érzései. A gésa a lebegő világ művésze. Táncol, énekel, szórakoztat. Megtesz bármit, amit kérsz. A többit homály fedi. A többi titok.
Meglibbent a gyertya lángja félhomály uralta szobában. Hallani, ahogy az eső keservesen csilingelt, a sötét felhők csak úgy facsarodtak az égen, miközben Sayuri a kezében egy vékony ecsetet tartott, melyet skarlátvörös festékbe mártott bele. Fehérre mázolt ajkához emelte, hogy kihúzza a vonalakat, de idő előtt megállt kezében az ecset. Ujjai megdermedtek, mintha csak kővé vált volna. Nem mozdult, jégkék tekintete egy pontra fókuszált. Olyan volt, akár egy gyönyörű szobor. A csendet csak az ecset koppanása törte be, ahogy a fapadlón hangosan csattant, majd elgurult. Apró piros vonalat húzott maga után, míg meg nem állt. Közben a gyertya is elaludt, fekete köpenyként borult rája a sötét, miközben felnyikkant. De több nem hagyta el vékony ajkát.
Előre borult, görcsbe feszültek izmai, háta egyenes lett, mintha csak megfeszítenék, miközben feje furcsa szögbe állt be. Mi történik? Semmit sem látni, a sötét uralkodik, hogy minden csak titok legyen. És titok is marad, ahogy ökölbe szorult apró keze, szíve verdesett mellkasában, mintha mindjárt ki is repülne a bordák adta fogságból, miközben vére száguldozott ereiben. Melege volt, nem egyszerűen melege volt, mintha égne, mintha meggyújtották volna. A hőmérséklet felszökött, pedig a légkör nem változott, de ő mégis fuldoklott. Levegőért kapkodott, meredt a semmibe, miközben valami történt. Láthatatlan a számunkra, de ő érzi, tudja, lassan felfogja, és elméje üvölt. Ne! Miért?! Zihált, verejtékezett, a vékony szövet bőrére tapadt. Összerándult, összegömbölyödött, kezét mellkasára húzta, a fájdalom onnan indult ki. Lassan növekedett, forgott benne, majd elkezdett terjedni, először csak felsőtestére, majd lábaira, fejére. Kitöltötte, felégette, marta, mintha savat lőttek volna bőre alá. Mi ez? Hogyan? Elméje szilánkos lett, mintha csak lelöktek volna egy vázát az asztalról. Hangosan csörömpöltek koponyájának falai között. Ne. Kérlek, ne! Ne tedd! De késő volt. Csettintés? Taps? Ki tudja, milyen jelre, de az egész összesűrűsödött benne, majd váratlan másodpercben robbant szét. Ajka elnyílt, de a hang nem talált utat magának, a fájdalom még azt is felégette. Kék tekintetében könnyek jelentek meg, és most sok idő után eredtek útjukra. A fehér festéken halovány csíkot húztak magukkal. Egyre többet, egyre kacskaringósabbat, ahogy vergődött. Kérlek! Könyörgöm! Ne! NE! A nyomás egyre ült meg rajta, könnyedből ólomsúlyúvá vált, és minden olyan nehezére esett, még lélegezni is.
„Gyere” – egy szó, egy suttogás, egy hang. Nem több, mégis visszhangot vert a sötétben. Gyere, gyere, gyere. Édes, csábító, és fájdalmas. Tűkként hatnak elméjének felszínén. Újra és újra hallotta. Nem olyan volt, mint akit be akarnak mocskolni, mint akit meg akarnak félemlíteni, annál sokkal kellemesebb, ismerősebb. Ő lenne az? Ő szólalt meg? Bizsergett. Mégis, a fénytelen homályban nem látott semmit és senkit. Maga volt. Ő és a fájdalom. Ő és valami… Valami egészen megfoghatatlan. Ismeretlen. Hívja, becézi.
„Gyere, ne félj” – újra és újra. Egészen addig, míg ő maga is hinni akar neki, egészen addig, míg tekintete elveszti fókuszát, mered a semmiben. Hanyatt fekszik, kapkod a levegő után könnyezve. A fájdalmat már nem érzi, sőt! Nem érez semmit sem. Nem hallja saját szívének dörömbölését, nem látja a sötétben az ecset gyér vonalát, nem érzi a fa bódító illatát, nem tapintja a kemény padlót, mintha lebegne. Nem lenne körülötte semmi. Semmi az ég adta egy világon. Semmi.
„Gyere, légy az enyém” – kié? Övé? Ki az az Ő? Egy arc jut eszébe, egy barna, hívó tekintet, egy mosolyra húzódó vastag száj, aki kiejti a nevét. Sayuri. Ölelő kar, aki tartja. Ha lehunyja a szemét is felsejlik előtte a férfi, akit még egy hídon ismert meg. Az övé?
A szíve lassú halállal halt meg. Egyenként hullajtotta el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogytak. Nincs remény, nem marad semmi mint a lecsukódó szemhéjjak alatt egy gomolygó rókaforma, narancs szempárral. Semmi más. Az élet maga nem egyéb, mint állandó vihar, amely folyamatosan elmos mindent, ami addig volt, pusztaságot hagyva maga után.  
meet me halfway

A templomban látni lehet egy verset, melynek Veszteség a címe, és egy kőbe van vésve. Három szóból áll, de a költő összekarcolta az egészet. A Veszteséget nem lehet elolvasni, csak érezni.
Tágra nyílt szemek, pánikkal telt arcok. Futkorászás. Tömeg. Érződött a félelem, beette magát az emberek közé, ahogy ő belé is, miközben egy férfi vezette, tört utat a számára egészen egy konflisig. Mi történik? Átlagos napnak kéne lennie, ehelyett egyenruhások vonultak be Kyotoba. Amerika nem kegyelmezett Japánnak. A világháború számára is elkezdődött.
Szaporán szedte a lábait a kimonóban, amennyire csak tudta, de így is meg-megbotlott, még jó, hogy a férfi húzta, tartotta, így tudott vele menni. Ezer arc jött vele szemben, még sem látott meg egyetlen egy ismerőst sem, vagy csak összemosódtak a képek. Ki tudja…
- Ülj fel – mondta a férfi, aki máris adott a hajtónak pénzt és egy cetlit, amin a cím volt.
- Kérlek – rázta meg a fejét, szinte könyörögve. Miért nem maradhat? Alig fogta fel, hogy mi történik, csak hogy az okiát el kellett hagynia a többiekkel együtt. Szétszakadtak… Ki merre? Minden, ami a családja volt eddig, hirtelen elveszett… Ekkor még nem is sejtette, hogy mennyire.
- Ülj fel – ismételte újra, és a jegeskék szempár barnával fonódott össze. Ismerték egymást, az egyik félelemmel, míg másik aggodalommal volt tele. Mennyi választja el a kettőt? Olyan közel voltak egymáshoz, mégis távol…
- Kérlek, hadd maradjak – ragadta meg erősen a kezét, mire a férfi lassan lekezdte fejteni a vékony ujjakat a csuklójáról.
- Biztonságba kell lenned, ennyit tudtam számodra elintézni, menned kell… - Újra összenéztek, Sayuri nem akarta elengedni, nem akarta itt hagyni azt, akivel évekkel ezelőtt találkozott a hídon. Azt, akiért még inkább gésa akart lenni, azt akit évek óta bezárt a szívébe. Nem hagyhatja csak itt, nem válhat el az útjuk csak így. Mi fog ezután történni? A kérdésre nincs válasz, nem is lesz válasz, nem fogja tudni és ezzel tisztában volt.
- És önnel? – Hagyta, hogy keze lehulljon maga mellé, megmarkolta ruháját és azt a batyut, amit magával tudott egyáltalán hozni.
- Én még itt maradok, majd távozok. Kérlek, Sayuri, ülj fel. El kell menned, majd üzenek, hogy mikor biztonságos újra visszatérnetek – elkapta a nő mindkét karját és végül ő emelte be a konflisba a lányt, miközben egymást figyelték. Sayurit nem is érdekelte, mi folyik körülötte, csakis a férfi szemébe nézett hosszan, keresve a választ. Látják még egymást? Mi fog történni? Épkézláb gondolata sem maradt, annyira össze volt kavarodva. Minden, ami biztos volt eddig a számára, el kell hagynia, mert így életben maradhat. Miért?
Leültették, csakis ekkor vette észre, hogy lába mennyire is remeg, beleborzongott gyengeségébe.
- És hova… - erőtlen a kérdés.
- A testvérem ismer a hegyekben egy kimono készítőt, ott biztos nem lehet bajod, de most már menj.
- Várjon, ne még… - állt fel, amennyire lehetett, elkapta a férfi vállát, hogy álljon meg. Ő még nincs erre kész, még nem lehet… Meg akarta jegyezni magának újra, jól akart rá visszaemlékezni. Ahogy régen az estéket töltötték, akár egy színházban, akár egy teaházban. Mikor ugyan méterek választották el egymást, de oly közel voltak. Az álmok olyan veszélyesek: úgy terjednek, mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket.
Előrehajolt. Édes, határozott és megtörhetetlen. A vékony száj mesélt, még ha csak röpke pillanatig is, a másodperc tört része alatt is, de mesélt, mindent ami volt és mindent, ami van. Több volt ezer szónál, több volt egy pillantásnál. Talán, nem ez volt a jó idő, hogy ez történjen, talán, túl sokáig őrzött egy álmot, de ez volt az a pillanat, amit nem akart elfelejteni. A konflis meglódult, elszakadtak és már csak visszatekinteni tudott arra, aki évekkel ezelőtt megszólította a hídon. Csak ennyi maradt, egy-két papír és emlék, egy gyönyörű emlék, aminek nincs folytatása.
A háború elmúlt, a régi Japán elveszett, és mikor Sayuri hazamehetett, nem talált senkit, aki a régi élete részesei voltak. Az okia elveszett, ami család helyett is család volt, ahol felnőtt, a tanítója is odalett és minden barátja, akit ismert, ahogy a férfi is. Minden csak múlt lett… A múlt végleg elmúlt, mint amikor a szél magával sodorja az áporodott levegőt. Nem maradt semmi. Hol vannak a ruhák és a legyezők, a finom szavakba ölelt tudás? Mi a gésa? A gésa szó művészt jelent, és hogy gésa légy, azt jelenti, hogy olyannak kell látszani, mint egy mozgásban lévő művészi alkotás. Haláltusa és szépség számukra összefonódott. A lábuk fáj, ujjaik véreznek, még ülni és aludni is fájdalmas. Nem nevezheti magát igazi gésának, míg egyetlen pillantásával meg nem állít egy férfit. Hol van ez már? Mikor volt ez? Hat év, és mégis, mintha évezredek teltek volna el. Semmi sem volt ugyanaz, már ha az utcán állt egy kifestett, kimonoba öltözött lány, nevezhette magát gésának. Visszatért és nem maradt semmi a számára. Az ismert világ elveszett, történelem maradt… A jövőnél csak a múlt lehet sivárabb.
Könnyekkel telve ült, kezében egy púderdobozzal, melyben a víztől összeragadt a fehér por. Mi maradt a számára? Kinntről zsivaj jött be, hessegette az elméjéből, hátha elvész, elveszik, de csak megülte. Minden változott, és vele mi történt? Nem tud lépést tartani? Kongott az ürességtől, olyannak érezte magát, mint aki meghasadt és a sok emlék szépen kiszivárog belőle… Mi maradt?! Észre sem vette, ahogy a könnycseppek megállnak a levegőben, lebegnek, majd szépen körkörösen alakulni kezdenek körülötte. A víz háborgott, mint ő is, kimutatott minden érzést, amit Sayuri nem tudott, egészen addig, míg végül a lány megborzongva omlott össze. A megduzzadt víz pedig elöntötte a szobát. A víz még a kövön keresztül is kivájja az útját. És ha elakad, új rést talál magának.
you're still have all of me

Nem szabad boldogságot várnunk, azt nem lehet kiérdemelni. De ha az élet úgy hozza, az véletlen ajándék és nem tarthat örökké.
Olyan volt, mintha dézsából öntötték volna, az eső csak esett és esett, jó maga pedig az utcákon téblábolt cél nélkül. Valamiért az eső megnyugtatta, az hogy víz érte bőrét, ruhái eláztak, csatakokban hullott alá haja, valamiért jól esett. Mintha a lángoló bensőt szépen elcsitította volna, a káosz elült, és csend állt be. Alig hallotta a körülötte elsietőket, vagy egy-egy épületből kifutó zajokat. Csak saját maga visszhangzott végig benne, miközben kinyújtotta a kezét, mire a vízcseppek megálltak. Elmosolyodott. Sosem tudta szavakba önteni, mi ez az egész, csak a belső hang, az az ismerős ismeretlen vele volt, mindig vele volt, együtt voltak, együtt sétáltak, együtt aludtak. Benne nyugodott. Olyan volt, mintha a lelkének néha két hangja lenne, de nem több. Nem okozott zavart a kitsune szelleme, csak néha suttogott. Állj fel! Állj fel! Légy erős! Használj! Suttogott mézédesen, és ő követte. Együtt.
Lassan burok vette körbe, egészen addig, míg az összes vízcsepp szét nem vált, úgy csapódtak be a közeli épületek-fák falaiba, mintha ezernyi apró tű lenne. Még a csend sem volt oly mély, hogy elnyomja a benne tomboló káoszt.
A templom felé igyekezett. Imát az istenekhez. Imát, hogy miért ő? Mindennek van célja, neki micsoda? Élni tovább múlt nélkül? Annyi minden történt már vele… Édesanyja meghalt, apjuk inkább eladta őt és a testvérét, majd pedig elszakadt nővérétől is, okiába került, ahol nem lehetett gésa, mert akkora tartozást hozott össze a szökéseiből, és végül pár év múlva mégis az lett, megküzdött a vetélytársaival, legnevesebb lett és jött a háború, mindent romba döntött, és évek után itt áll Kyotóban kimonóban és nincs semmi, amit ismerne. Napról napra él, próbál egy életet felépíteni, úgy, hogy még a szomszédja is egy amerikai katona.
A templomban egy árva lélek sem volt, csakis jó maga. Az oltár elé sétált és tisztelettel meghajolt. Lehunyta szemét, ahogy saját imáját mormolta valami felsőbb hatalomhoz, akiben hinni akart, akiben hitt is. Minden okkal kell, hogy történjen… Kongtak a falak, az eső hangja vert csak zajt. Semmi és senki. Üresség. A jól ismert üresség… Anyja betegsége akkor tudatosult benne először, mikor apja visszadobta a halat a tengerbe. Aznap este éhesen feküdtek le. Apja azt mondta, azért, hogy megértsék, mi az üresség. Megértette, most is ezt érezte. Mintha csak egy üres porcelánbaba lenne, amiben nincs semmi, csak egy dobogó szív, hogy életben tartsa. A múlt iránti fájdalom furcsa dolog, az ember nem tehet ellene semmit. Olyan, mint a saját magától kinyíló ablak. A szobában hideg lesz és az ember elkezd remegni.
Egy koppanás. Nem nézett fel. Újabb koppanás. Hallja egyáltalán, vagy emlék? Néha az emlékei élőbbek, mint amik körbevették. Újabb koppanás. Nehéz, mintha valami súlyos lépkedne. Végül csak feltekintett és magával szemben egy csuklyás alakot látott meg, kinek arcát nem tudta megnézni, oly sötét maradt, a fekete köpeny is olyan volt, mintha az éjszaka telepedne a vállaira. Mi ez? Ki ez? Az idegen csak a nehéz, bőrkesztyűbe bújtatott kezét nyújtotta Sayurinak, gyengéden arcához érintette.
„Gyere” – ismerős mondat. Hallotta már a szót, a hangot, de mégsem volt olyan. Inkább zsigeri, inkább hívó, sőt! Ösztönző. Menjen, mert mennie kell! Ki vagy te? Látni akarta az arcot, remélni, hogy ismeri. Bármennyire is idegen volt, nem félt tőle, inkább érezte, hogy vele egy húron pendül, mert mások voltak. Sayuri is és ő is. Ki vagy te?
„Gyere” – a kéz előtte termett. És ő rögtön bízott benne. Tudta, mennie kell. Tudta, hinnie kell. Tudta, hogy az élet örökké változó, mint ahogyan a tenger hullámai sem maradnak ugyanazok. Minden küzdelem, győzelem és szenvedés hamarosan nem lesz más, mint egy tintafolt a papíron. És ő ment. Vele ment. Elnyelte a sötét. A Lovas elvitte.
Ki tudja, hogy mennyi idő telt el. Hetek, hónapok, évek? Fogalma sincsen, csak hogy mintha megszületett volna újra. Mintha minden egy pillanatba csúszott volna össze. Ott állt. Fogalma sincs, hogy hol. Egy park volt az, ahol a fák magasra nőttek, a virágok szirmot bontottak. Tavasz? Ki tudja, nem tudná megmondani. Távolból sziréna hangja harsog, majd egy biciklista megy el mellette. Találkozik pillantásuk, értetlenség vegyül csodálatba, majd eltűnik a szem elől. Hol a templom? Ugyanazt a kimonót viselte, de hol a csuklyás? Hol az az ismerős sötét, melybe örömmel burkolódzott bele? Hol van egyáltalán? Sietősen szedte a lábait kifelé a parkból, ahol egy főútba ütközött. Autók sorai álltak, de nem olyanok, amit ő ismert; emberek sétáltak, de különös nyelvet beszéltek, különös ruhát hordtak, valami villogott egyesek kezébe. Hol van? Hova került? Hatalmas épületek vették körbe, egyáltalán nem olyan környezet, amit ismert. Semmi sem volt olyan, aminek ő látta. Álom ez? Vagy valóság? Fel kéne ébrednie? De a benne lévő hang leintette, elcsöndesült, különös tekintettel figyelte a környezetét, ahol ő volt a legfurcsább mind közül.
A közelben meglátott egy újságos standot, ahol aztán az első kezébe akadó példányt megnézte. Az írás nehezen volt olvasható, hiszen kanjikhoz szokott, ugyan az amerikai halovány formái megvoltak benne, de akkor sem tudta elolvasni, csakis a számokat, míg végül talált valami dátumot. Remélte, hogy az.
„2017” – a levegő benne akadt. Hiszen ő 1946-ban… Mi? Hol? Hogyan? Fulladozott a tudattól, ujjaiból kiesett a lap, és az árus hozzászólt, de meg sem hallotta. 71 év? Mi történt? Ez álom?! Mi ez?! A távolba meredt, ahol egy autó száguldott végig az úton, követte szemével, majd végül elengedte. 71 év? Mi történt, hogy nem emlékszik? Bármennyire is akart… Homlokához kapott, ahogy egy kép villant fel előtte, csak vörös, ujjai vérben fürödtek, de nem több, amilyen hamar jött, oly hamar is foszlott szét, agya alig tudta feldolgozni. 71 év?! Hogy lehet?! Miképp?! Megbotlott, de lába vitte, valamerre sietett, de merre is?! Forgott vele az utca, a színek egybe mosódtak, a hangok összefolytak, olyan volt, mintha masszában sétálna. Mi történik vele? Mi folyik körülötte?! Hogy lehetséges ez?
Beacon Hills, 2017. A sorscsapások elleni állandó küzdelem volt az, ami valójában életben tartotta.  És ez volt a legnagyobb sorscsapása… Akinek állandóan árral szemben kell úsznia, tudja, egyetlen mozdulatát sem hibázhatja el.
when i was younger...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :



Join date :
2018. Feb. 17.

Age :
26

Tartózkodási hely :
bh

Foglalkozás :
waitress


Vas. Ápr. 08, 2018 7:33 pm
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek



Elfogadva!
üdvözlünk az oldalon!


Sayuri *-*
Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ennyit kellett várnod, sajnos nekünk is most rosszul jött ki ez a hét, remélem ezért nem haragszol 00
Másodszor pedig vágjunk is bele. Őszintén szólva egy kicsit féltem, amikor megláttam, hogy mi is az alap, mert ilyenkor az első gondolatom az, hogy sajnos az, hogy majd az illető nem fog tudni elrugaszkodni a történettől, és csak valami sablonos könyvmásolatot kapunk. De te jól megoldottad a dolgokat, bőven belevitted a magad gondolatait, és átformáltad a dolgokat. Igazán jó volt látni, és kellemes volt olvasni azt a formát, amit összehoztál. Az idézetek mindig megadták a rész hangulatát, és bár sejtették mi jöhet, de csak az írásból tudtam meg mi is történik. Igazán jó lett szerintem, főleg, hogy teljesen belevontad a történetet a mi világunkba, a lovassal együtt is. Arra persze pedig kíváncsi leszek, hogy mit fog kezdeni a mi kis furcsa világunkban, a városkánkról meg már ne is beszéljünk.
Na de már pofátlan lenne váratni téged tovább, fuss, foglalózz egyet, aztán keress valakit játszani magadnak, vagy akár több embert is. (Ajánlani tudom azt, hogy írj rá emberekre, és ne csak várd a csodát, hamarabb fog alakulni valami Wink). Na meg üdv itt *-*
avatarfoglaló játékpartner kereső



why should i apologize for the monster i've become? no one has ever apologized for making me this way
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
❃ Memories of Geisha
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Characters :: Kitsune-
Ugrás: