• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.




Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 From dust to dust - Lottie & Nick










avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Vas. Ápr. 29, 2018 9:28 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Lottie & Nick
If you are a monster…

Westworld
995 ♕
Bocsáss meg, hogy késtem vele, remélem megfelel♕

A múltkori után kétszeresen körbe néztem, merre is mászkálok a városban, és ívben igyekeztem elkerülni a Harden fiút. Bármikor visszaemlékeztem, mindig csak egyre rosszabbul éreztem magam tőle, az egy dolog, hogy a mai napig is fel tudnám idézni a vérének az összetevőit, olyan maradandó nyomot hagyott bennem, de hogy tudja… Tudja mi vagyok, és nem akadt ki. Mármint, de, de nem úgy, mint egy ember, nem úgy, ahogy a könyvekben, filmekben szokott lenni (általában, bár most már a szórakoztató irodalom is viccet csinál a vámpírizmusból). Nem sikoltozott, nem undorodott oly erősen tőlem, és másrészt, sehol sem üldöztek egy hordányi ezüst kereszttel és szentelt vízzel, hogy pusztuljak. Nem volt semmilyen folyománya a dolgoknak… És ez volt a legkülönösebb. Most, hogy kijózanodtam hozzá eléggé, hogy a skarlátvörös nedű ne vegye el reális elmémet, tiszta fejjel átgondolva, az egész történés maga volt a megtestesült rejtély. Nicholasnak is van bőven titkolnivalója, és valószínűleg, ha sokkal jártasabb lennék a természetfelettiek sorában, tudnám, mi is ő. Az illata, az íze, a szívének verdesése… De így fogalmam sincs, és csak nyelni tudok a gondolatra. Már pedig sokszor eszembe jut, többször mint kellene, főképp, hogy lelkiismeretem egyfolytában duruzsol a fülembe, akár meg is ölhettem volna. Valóban… Akár meg is tehettem volna. A bennem szunnyadó fenevadat nem tudom visszafogni, képtelen vagyok rá, egyszerűen bármit teszek, semmit sem ér, csak húzom az időt a végzetes pillanatig, mikor az éhség mindent legyűr… Beleborzongok. Saját ördögi köreimet járom folyamatosan, mindig ugyanazokat, nem változik soha semmi, bármit teszek is. Teszek egyáltalán valamit? Igazság szerint, nem tudok. Nem ismerem a világot, életidegen tőlem a helyzet, és attól mert hazámat elhagytam, még a problémát nem oldottam meg. Nem a családomat gyilkolom le, hanem ismeretlen embereket és már nem tudom megszámolni a két kezemen, mennyi áldozatom is volt valójában. Borzalmas vagyok, valóban egy szörnyeteg… Akinek pusztulnia kéne, csakhogy még meghalni sem tudok… Pedig az ilyen nem való az életre. Évekig tanultam a törvénykezést, a jogi hercehurcákat, és pontosan tudom mi járna az én tetteimért. Mit lehetne tenni?
A lehető legkevesebbet igyekeztem emberek között tölteni, azonban ma mégis kijutottam az utcára újabb szállás után. Folyamatosan változtattam a helyemet, tudtam nem maradhatok sehol sem sokáig, gyanús leszek és felismerhetnek, olyankor pedig mit ér a befestett haj, a sminkelt arc? Nem tudom letagadni azt, ami vagyok, pedig megtenném. A sötétben járom az utcákat, bár számomra olyan, mintha nappal lenne, jól látok a félhomályban, igaz, hiányolom a nap fényes korongját, de az már nem boríthat be fényes sugaraival. Szépségével egyenesen elégetne…
Utcáról utcára, házakról házakra a külvárosban, minél lelketlenebb vidéket szeretnék választani, ahol a szomszédok nem tudnak zavarni, de ahogy a táskával járok-kelek, az egyik sarkon megállok. Émelyítően édes illat terjeng a levegőben. nem, nem parfüm, pontosan tudom, hogy micsoda. Részegítően édes, mire gyomrom megmozdul hasamban, jelezve, elég rég ettem ahhoz, hogy az étvágyam megjöjjön, csakhogy nem annyira rég, hogy ne fogjam vissza magamat. De a vér illata olyan sok kezd lenni a levegőben, hogy nem tudok elmenni mellette csak úgy. Valaki vérzik, de nem egyszerűen felhorzsolta magát, hanem nagy nyílt sebe van. Émelygek, torkomon a szüntelen kaparás nem akar elmúlni, ahogy nyelek. Mi ez? Tudom, hogy nem kéne megnéznem, mégis néma léptekkel közeledek, mire cuppogó hang, és egy éles szívverés töri meg az éjszaka beállt csöndjét. Fullasztó, ahogy minden érzékszervemre hatást gyakorol, egészen addig, míg az egyik sötét sarokban egy alak körvonalazódik ki. Nem a megtermett típus, de meg lehet mondani, hogy férfi, még ha a ruhák be is borítják, valakit tart, de az nem mozdul.
Grimaszba torzult arccal figyelem, ahogy a cuppogó, csámcsogó, ragacsos hang ad csak jelet, hogy mi történik. Mi ez? Mi a fene ez? Már pedig olybá tűnik, hogy itt valaki lakmározik, de nem úgy, mint a vámpírok. Az ehhez képest tiszta munka, és nem ennyire… Bár, ez sem teljesen igaz, mi a különbség aközött, hogy két lyukkal szívod ki valaki vérét, vagy éppen szépen kiharapdálsz belőle darabokat? Bárhogy nézem, egyik sem éppen humánus megoldás. Kannibál? Nem, ahhoz az illata… Ismerős. Az érzékelés máris elmém falai közé hatol, ahogy a hatáshoz képet kapcsol, méghozzá egy ismerős képet. Én már éreztem ezt, én ezzel már találkoztam, és nem kell ahhoz megfordulnia, hogy tudjam, kit rejt ez a szörnyűség. Tengerkék szempár tűnik fel előttem egy gúnyos mosollyal egyetemben, sötét szőke üstökössel, melynek tincsei a szél minden irányában áll. Nem lehet igaz… Ez nem… És mégis. Valahol, szinte a zsigereim között tudtam, valahol pedig nem is akartam elfogadnia a tényt. Fordulj meg, valóban te lennél az? Te lennél az Nicholas? Mi vagy te? És mit művelsz? Azonban a két alakból csak az egyiknek dobog a szíve, a másik csak némán, ernyedten lógott alá… Szörnyülködve figyeltem, még lélegezni is elfelejtettem, ahogy figyeltem, mit művel. Ki tudja, mennyi ideig álltam ott, mikor is vett igazán, mit tettem, hogy elárult, bár nem meglepő, valahogy engem mindig észrevesz. De mióta ilyen? Nem éppen boldogít a tény, hogy ő is egy szörnyeteg, és ezt még csak alig is vettem észre, olyan vak voltam, annyira beleburkolóztam a saját problémáimba, hogy észre sem vettem, hogy ő más. Vak voltál, Charlotte, micsoda luxust engedtél meg magadnak. Szinte hallom nagyanyám korholó szavát még ebben a nem éppen gusztusos pillanatban is, ahogy a vér terjeng és behálózza magát gondolataim közé. Nem, nem! Most nem… Nincs vér, hitegettem magamat, ahogy acélos akarattal akartam legyőzni az éhséget, ami rám tört, bár elég volt eszembe jutnia, hogy éppen itt esznek egy embert, és nem úgy, ahogy én szoktam… Gyomorforgató volt, de csak önön magammal szembesültem igazán. Szörnyeteg, de akkor én mi vagyok? Tőle forog a gyomrom és magamtól nem?
- Nicholas… - nyögtem ki haloványan, de tudtam, hallja, ahogy én is hallanám. Nem is különböztünk annyira… Bármennyire is utáltam, most még ez is a háttérbe szorult egy röpke pillanatra. Pont ő vele kell hasonlítanom?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Kedd Május 01, 2018 12:21 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & lottie
we’re not so different after all
zene: problems • szószám: 969 • megjegyzés: remélem megfelel :3


Már jó ideje nem kerültem ehhez hasonló helyzetbe. A legutóbbi összetűzés után a vadászoknak valahogy sikerült kideríteniük, a város melyik részén lakom, és elkezdtek a környéken körözni, mint a zsákmányra váró keselyűk. Nem tudták, hogy mi vagy ki vagyok, csak annyi volt biztos, hogy segítettem egy vámpírnak elszökni. Vagy legalább is úgy tűnt, hogy segítettem, akár lehettem volna egy egyszerű úriember is, aki csupán el akart kísérni egy magányos hölgyet a belvárosba. Honnan is tudhatták volna..?
Mindenesetre okosak voltak. Miattuk moccanni se tudtam, ha egy pillanatra is kidugtam a fejem az ablakon, már felbukkant a szemközti ház előtt az egyikük. Tehetetlen voltam, ha elmentem valahova, az volt gyanús, ha bent maradtam a házban, az még gyanúsabb volt. A tartalékaim pedig szép lassan elfogytak, a végére már csak a csapvíz ízetlensége maradt, persze az semmire nem volt jó. Egy wendigónak ennie kell, nincs mese.
Végül a keselyűk feladták, mivel semmi kézzel fogható bizonyítékuk nem volt ellenem, vagy bárki más ellen is az utcámban. Semmijük nem volt, hát el kellett menniük. Én pedig azzal a lendülettel neki is vetettem magam az utcának. Kaptam néhány rosszalló tekintetet, bár ezen nem volt mit csodálkozni. A szokásosnál is sápadtabb voltam, az arcom beesett volt, szemeimet sötét karikák keretezték. Talán nem is egyszerűen sötétek voltak, egy enyhe vörös árnyalatot is fel lehetett bennük fedezni. Hiába volt rajtam kapucni, még így is látni lehetett rajtam, hogy valami nagy gáz van. Persze, hogy az van, próbálnák ki ők, hogy milyen ennyit éhezni! Pláne egy magamfajtának...
Nem csoda hát, hogy az első adandó alkalommal elkezdtem valakit követni a sötétségbe, nem válogattam, nem gondolkodtam. Alig maradt bennem némi önuralom, az is mind arra ment el, hogy ne essek neki mindenkinek a nyílt utcán. Pedig a bennem lakozó állat szívesen rendezett volna tömegmészárlást, nem törődve a szemtanúkkal, a kamerákkal vagy bármi mással, ami leleplezhette volna.  Szerencsére még volt bennem erő, hogy valamennyire megfegyelmezzem, de még az én tapasztalatom is kevés volt ehhez.
Legalább annyit elértem nála, hogy diszkréten öldököljön, és ne keltse a zombi apokalipszis érzetét az emberekben. Nem volt egyszerű feladat, ezt beismerem.
Már a harmadik sikátornál jártam, a harmadik járókelőn csámcsogva. Ha valaki az előző kettőt megnézte volna magának, bizonyára szörnyű sikongatással rohant volna el, hogy szóljon valakinek. Egy bűnügyi helyszín sose volt szép látvány, hát még három! És mindegyik ugyanolyan gusztustalanul nézett ki, tele vérrel és maradványokkal. Az ehetetlen részeket általában eltakarítottam magam után, és odafigyeltem arra is, hogy egy árva nyom se maradjon utánam, de most... Most semmi se érdekelt.
Karjaimban szorongattam a kedves pincér hölgyeményt, aki épp hazafele tartott a munkából. A megérzéseim azt súgták, nem volt senkije, így nem is haboztam elkapni őt. Még sikítani se volt ideje, annyira hirtelen érte a halál. Nagyon régen nem voltam már ilyen vadállatias, még legutóbb se, amikor szintén vadászok keserítették az életemet. Ez az alkalom valamiért más volt. Hamarabb estem a ló túloldalára, mint vártam, és jóval erősebben tört rám az éhség.
Végül csak leeresztettem magam elé Lucy-t - ananász sárga ruhát viselt, a mellkasára ki volt tűzve a neve -, és úgy kezdtem megszabadítani a húsától. Pulóveremből szinte csordogált a vér, nyakamat, államat is teljesen beborította. Az ízek kavalkádja szinte bódító volt, ennél jobbat nem is tudtam elképzelni.
Csakhogy... Léptek zaja érte fülemet, így egy röpke pillanatra kiestem a ritmusból. A hangulatom tovaszállt, de épp csak annyi időre, hogy eldöntsem, érdekelnek e az erre járók vagy sem. Az állatias Nicket egy kicsit se zavarta, úgyhogy engem sem, így folytattam a lakmározást. De valami csak nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy az illető még mindig ott áll felettem, de hiába vártam, nem sikoltott. Egy árva hang sem érkezett felőle, így kénytelen voltam lelassítani. Aztán hallottam a nevemet, és ekkor belém vágott a felismerés, hogy bizony nem is akárki talált rám a sötétségben. A leggusztustalanabb állapotomban, amikor még a saját anyám se ismert volna rám. Bezzeg te, hercegnő... Te azonnal rájöttél.
Ennyi, vége a játékomnak. Lelepleződtem, méghozzá a lehető legrosszabbkor. Egyáltalán nem így képzeltem el ezt az egészet.
Tettem egy apró fordulatot magam körül, épp csak annyit, hogy felpillantsak Charlotte-ra. Reméltem, hogy képzelgés az egész, de nem, tényleg ott volt és engem figyelt. Engem, amint egy holttest darabjait rágcsáltam. Nem is tudtam, hogy szégyelljem magam, vagy inkább legyek büszke, amiért sikerült ilyen kényelmetlen helyzetbe hoznom gyerekkori ismerősömet. No meg persze magamat is...
Egy szót se tudtam kipréselni ajkaim közül, még a kezemben tartott húsdarabot is magam elé ejtettem. Na most mi lesz? Szemeim lassan visszaváltottak eredeti színükre, fogaim is emberibb alakot vettek fel. Már csak egy fiatal srácnak tűnhettem, aki besegített valakinek a ház átfestésében. Már ha létezne olyan elvetemült fazon, aki vérszínű falak közt érzi jól magát.
Na tessék, máskor más nyílt volna a szám, hogy ismét felbosszanthassam a  hercegnőt egy ütős beszólással, de most... Most tényleg fogalmam se volt, mit mondhatnék. Csak pislogtam, igyekeztem összeszedni magamat.
Benyöghettem volna a megszokottat, miszerint „nem foglak bántani, mindent megmagyarázok”, de nem valami kis halandóval álltam szemben. Vámpírszemek meredtek rám, olyasvalaki tekintetét kellett állnom, aki voltaképpen az én nemesebb, ha úgy vesszük, kevésbé mocskosabb verzióm volt. Mert az ő fajtája ennyiben különbözik tőlünk. Ők nem olyan undorítók, az ő nevük hallatán visonganak az Alkonyat rajongók.
Legutóbb még azt mondtam neki, hogy fogadja el az új életmódját, aztán beszélhetünk a rosszabbról. Így is terveztem, gondoltam elég, ha majd elmagyarázom neki később az egészet. De nem, ehelyett testközeli bemutatót tartottam neki róla! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen... Persze nem számíthattam rá, hogy Charlotte pont most fog felbukkanni.
- Fenébe is... - ennyi tellett tőlem. Valahogy rávettem magam, hogy felegyenesedjek, még a kapucnit is letoltam a fejemről. Az angol úriember szépen elveszett, helyén egy emberhús zabáló kannibál maradt. Más esetben egyáltalán nem zavartatnám magam az étrendem miatt, de látva Lottie megmagyarázhatatlan arckifejezését, valahogy teljesen elment a kedvem attól, hogy befejezzem a vacsorámat. Már majdnem elnézést kértem, amiért végig kellett ezt néznie, de inkább csendben maradtam.



mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
From dust to dust - Lottie & Nick
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
Ugrás: