Nem minden szörny tesz szörnyûségeket
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki
Esküszünk, hogy
rosszban sántikálunk
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Kischat
Ne menj jégre, s el nem esel
Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 59 aktív, elfogadott karakter

Vérfarkas
7
Ember
4
Diclonius
1
Daimon
5
Pokolkutya
2
Vadász
4
Hibrid
8
Lidérc
4
Kitsune
7
Vámpír
4
Warlock
7
Wendigo
3
Vérjaguár
3

kockáztatja életét e világban
Karmolás nyomok
ki mit hagyott nekünk?



Avatarfoglaló

From dust to dust  - Lottie & Nick EmptyHugo Marlowe
Today at 1:09 am



Hugo

From dust to dust  - Lottie & Nick EmptyJulia Hunt-Kozma
Yesterday at 7:25 pm



Elkészültem!

From dust to dust  - Lottie & Nick EmptyHugo Marlowe
Yesterday at 4:27 pm



Fawn & Ethan ;; you're so annoying

From dust to dust  - Lottie & Nick EmptyFawn Olossë
Yesterday at 2:32 pm



Vale & Angus - night at the museum

From dust to dust  - Lottie & Nick EmptyVale Pedersen
Yesterday at 12:31 pm



jasper & zara; stop, you're under arrest!

From dust to dust  - Lottie & Nick EmptyJasper Riggs
Yesterday at 11:41 am
Beacon Hills Lelkei
lények az árnyékban
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot

Delsin Aver, Elisha Grant, Hugo Marlowe, Stephen Hunt-Kozma


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.


Share
 

 From dust to dust - Lottie & Nick

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
Vas. Ápr. 29, 2018 9:28 pm

Charlotte Rowndis
vámpír: titokzatos éjjáró, kit az élôk vére éltet

Lottie & Nick
If you are a monster…

Westworld
995 ♕
Bocsáss meg, hogy késtem vele, remélem megfelel♕

A múltkori után kétszeresen körbe néztem, merre is mászkálok a városban, és ívben igyekeztem elkerülni a Harden fiút. Bármikor visszaemlékeztem, mindig csak egyre rosszabbul éreztem magam tőle, az egy dolog, hogy a mai napig is fel tudnám idézni a vérének az összetevőit, olyan maradandó nyomot hagyott bennem, de hogy tudja… Tudja mi vagyok, és nem akadt ki. Mármint, de, de nem úgy, mint egy ember, nem úgy, ahogy a könyvekben, filmekben szokott lenni (általában, bár most már a szórakoztató irodalom is viccet csinál a vámpírizmusból). Nem sikoltozott, nem undorodott oly erősen tőlem, és másrészt, sehol sem üldöztek egy hordányi ezüst kereszttel és szentelt vízzel, hogy pusztuljak. Nem volt semmilyen folyománya a dolgoknak… És ez volt a legkülönösebb. Most, hogy kijózanodtam hozzá eléggé, hogy a skarlátvörös nedű ne vegye el reális elmémet, tiszta fejjel átgondolva, az egész történés maga volt a megtestesült rejtély. Nicholasnak is van bőven titkolnivalója, és valószínűleg, ha sokkal jártasabb lennék a természetfelettiek sorában, tudnám, mi is ő. Az illata, az íze, a szívének verdesése… De így fogalmam sincs, és csak nyelni tudok a gondolatra. Már pedig sokszor eszembe jut, többször mint kellene, főképp, hogy lelkiismeretem egyfolytában duruzsol a fülembe, akár meg is ölhettem volna. Valóban… Akár meg is tehettem volna. A bennem szunnyadó fenevadat nem tudom visszafogni, képtelen vagyok rá, egyszerűen bármit teszek, semmit sem ér, csak húzom az időt a végzetes pillanatig, mikor az éhség mindent legyűr… Beleborzongok. Saját ördögi köreimet járom folyamatosan, mindig ugyanazokat, nem változik soha semmi, bármit teszek is. Teszek egyáltalán valamit? Igazság szerint, nem tudok. Nem ismerem a világot, életidegen tőlem a helyzet, és attól mert hazámat elhagytam, még a problémát nem oldottam meg. Nem a családomat gyilkolom le, hanem ismeretlen embereket és már nem tudom megszámolni a két kezemen, mennyi áldozatom is volt valójában. Borzalmas vagyok, valóban egy szörnyeteg… Akinek pusztulnia kéne, csakhogy még meghalni sem tudok… Pedig az ilyen nem való az életre. Évekig tanultam a törvénykezést, a jogi hercehurcákat, és pontosan tudom mi járna az én tetteimért. Mit lehetne tenni?
A lehető legkevesebbet igyekeztem emberek között tölteni, azonban ma mégis kijutottam az utcára újabb szállás után. Folyamatosan változtattam a helyemet, tudtam nem maradhatok sehol sem sokáig, gyanús leszek és felismerhetnek, olyankor pedig mit ér a befestett haj, a sminkelt arc? Nem tudom letagadni azt, ami vagyok, pedig megtenném. A sötétben járom az utcákat, bár számomra olyan, mintha nappal lenne, jól látok a félhomályban, igaz, hiányolom a nap fényes korongját, de az már nem boríthat be fényes sugaraival. Szépségével egyenesen elégetne…
Utcáról utcára, házakról házakra a külvárosban, minél lelketlenebb vidéket szeretnék választani, ahol a szomszédok nem tudnak zavarni, de ahogy a táskával járok-kelek, az egyik sarkon megállok. Émelyítően édes illat terjeng a levegőben. nem, nem parfüm, pontosan tudom, hogy micsoda. Részegítően édes, mire gyomrom megmozdul hasamban, jelezve, elég rég ettem ahhoz, hogy az étvágyam megjöjjön, csakhogy nem annyira rég, hogy ne fogjam vissza magamat. De a vér illata olyan sok kezd lenni a levegőben, hogy nem tudok elmenni mellette csak úgy. Valaki vérzik, de nem egyszerűen felhorzsolta magát, hanem nagy nyílt sebe van. Émelygek, torkomon a szüntelen kaparás nem akar elmúlni, ahogy nyelek. Mi ez? Tudom, hogy nem kéne megnéznem, mégis néma léptekkel közeledek, mire cuppogó hang, és egy éles szívverés töri meg az éjszaka beállt csöndjét. Fullasztó, ahogy minden érzékszervemre hatást gyakorol, egészen addig, míg az egyik sötét sarokban egy alak körvonalazódik ki. Nem a megtermett típus, de meg lehet mondani, hogy férfi, még ha a ruhák be is borítják, valakit tart, de az nem mozdul.
Grimaszba torzult arccal figyelem, ahogy a cuppogó, csámcsogó, ragacsos hang ad csak jelet, hogy mi történik. Mi ez? Mi a fene ez? Már pedig olybá tűnik, hogy itt valaki lakmározik, de nem úgy, mint a vámpírok. Az ehhez képest tiszta munka, és nem ennyire… Bár, ez sem teljesen igaz, mi a különbség aközött, hogy két lyukkal szívod ki valaki vérét, vagy éppen szépen kiharapdálsz belőle darabokat? Bárhogy nézem, egyik sem éppen humánus megoldás. Kannibál? Nem, ahhoz az illata… Ismerős. Az érzékelés máris elmém falai közé hatol, ahogy a hatáshoz képet kapcsol, méghozzá egy ismerős képet. Én már éreztem ezt, én ezzel már találkoztam, és nem kell ahhoz megfordulnia, hogy tudjam, kit rejt ez a szörnyűség. Tengerkék szempár tűnik fel előttem egy gúnyos mosollyal egyetemben, sötét szőke üstökössel, melynek tincsei a szél minden irányában áll. Nem lehet igaz… Ez nem… És mégis. Valahol, szinte a zsigereim között tudtam, valahol pedig nem is akartam elfogadnia a tényt. Fordulj meg, valóban te lennél az? Te lennél az Nicholas? Mi vagy te? És mit művelsz? Azonban a két alakból csak az egyiknek dobog a szíve, a másik csak némán, ernyedten lógott alá… Szörnyülködve figyeltem, még lélegezni is elfelejtettem, ahogy figyeltem, mit művel. Ki tudja, mennyi ideig álltam ott, mikor is vett igazán, mit tettem, hogy elárult, bár nem meglepő, valahogy engem mindig észrevesz. De mióta ilyen? Nem éppen boldogít a tény, hogy ő is egy szörnyeteg, és ezt még csak alig is vettem észre, olyan vak voltam, annyira beleburkolóztam a saját problémáimba, hogy észre sem vettem, hogy ő más. Vak voltál, Charlotte, micsoda luxust engedtél meg magadnak. Szinte hallom nagyanyám korholó szavát még ebben a nem éppen gusztusos pillanatban is, ahogy a vér terjeng és behálózza magát gondolataim közé. Nem, nem! Most nem… Nincs vér, hitegettem magamat, ahogy acélos akarattal akartam legyőzni az éhséget, ami rám tört, bár elég volt eszembe jutnia, hogy éppen itt esznek egy embert, és nem úgy, ahogy én szoktam… Gyomorforgató volt, de csak önön magammal szembesültem igazán. Szörnyeteg, de akkor én mi vagyok? Tőle forog a gyomrom és magamtól nem?
- Nicholas… - nyögtem ki haloványan, de tudtam, hallja, ahogy én is hallanám. Nem is különböztünk annyira… Bármennyire is utáltam, most még ez is a háttérbe szorult egy röpke pillanatra. Pont ő vele kell hasonlítanom?




They call me princess
but I am a monster
Queen of illusion

Charlotte Rowndis
From dust to dust  - Lottie & Nick Tumblr_nm807esLEG1rcaalvo1_250
Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills
Foglalkozás :
⚜ Polihistor

From dust to dust  - Lottie & Nick Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kedd Május 01, 2018 12:21 pm

Nicholas Harden
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe
nick & lottie
we’re not so different after all
zene: problems • szószám: 969 • megjegyzés: remélem megfelel :3


Már jó ideje nem kerültem ehhez hasonló helyzetbe. A legutóbbi összetűzés után a vadászoknak valahogy sikerült kideríteniük, a város melyik részén lakom, és elkezdtek a környéken körözni, mint a zsákmányra váró keselyűk. Nem tudták, hogy mi vagy ki vagyok, csak annyi volt biztos, hogy segítettem egy vámpírnak elszökni. Vagy legalább is úgy tűnt, hogy segítettem, akár lehettem volna egy egyszerű úriember is, aki csupán el akart kísérni egy magányos hölgyet a belvárosba. Honnan is tudhatták volna..?
Mindenesetre okosak voltak. Miattuk moccanni se tudtam, ha egy pillanatra is kidugtam a fejem az ablakon, már felbukkant a szemközti ház előtt az egyikük. Tehetetlen voltam, ha elmentem valahova, az volt gyanús, ha bent maradtam a házban, az még gyanúsabb volt. A tartalékaim pedig szép lassan elfogytak, a végére már csak a csapvíz ízetlensége maradt, persze az semmire nem volt jó. Egy wendigónak ennie kell, nincs mese.
Végül a keselyűk feladták, mivel semmi kézzel fogható bizonyítékuk nem volt ellenem, vagy bárki más ellen is az utcámban. Semmijük nem volt, hát el kellett menniük. Én pedig azzal a lendülettel neki is vetettem magam az utcának. Kaptam néhány rosszalló tekintetet, bár ezen nem volt mit csodálkozni. A szokásosnál is sápadtabb voltam, az arcom beesett volt, szemeimet sötét karikák keretezték. Talán nem is egyszerűen sötétek voltak, egy enyhe vörös árnyalatot is fel lehetett bennük fedezni. Hiába volt rajtam kapucni, még így is látni lehetett rajtam, hogy valami nagy gáz van. Persze, hogy az van, próbálnák ki ők, hogy milyen ennyit éhezni! Pláne egy magamfajtának...
Nem csoda hát, hogy az első adandó alkalommal elkezdtem valakit követni a sötétségbe, nem válogattam, nem gondolkodtam. Alig maradt bennem némi önuralom, az is mind arra ment el, hogy ne essek neki mindenkinek a nyílt utcán. Pedig a bennem lakozó állat szívesen rendezett volna tömegmészárlást, nem törődve a szemtanúkkal, a kamerákkal vagy bármi mással, ami leleplezhette volna.  Szerencsére még volt bennem erő, hogy valamennyire megfegyelmezzem, de még az én tapasztalatom is kevés volt ehhez.
Legalább annyit elértem nála, hogy diszkréten öldököljön, és ne keltse a zombi apokalipszis érzetét az emberekben. Nem volt egyszerű feladat, ezt beismerem.
Már a harmadik sikátornál jártam, a harmadik járókelőn csámcsogva. Ha valaki az előző kettőt megnézte volna magának, bizonyára szörnyű sikongatással rohant volna el, hogy szóljon valakinek. Egy bűnügyi helyszín sose volt szép látvány, hát még három! És mindegyik ugyanolyan gusztustalanul nézett ki, tele vérrel és maradványokkal. Az ehetetlen részeket általában eltakarítottam magam után, és odafigyeltem arra is, hogy egy árva nyom se maradjon utánam, de most... Most semmi se érdekelt.
Karjaimban szorongattam a kedves pincér hölgyeményt, aki épp hazafele tartott a munkából. A megérzéseim azt súgták, nem volt senkije, így nem is haboztam elkapni őt. Még sikítani se volt ideje, annyira hirtelen érte a halál. Nagyon régen nem voltam már ilyen vadállatias, még legutóbb se, amikor szintén vadászok keserítették az életemet. Ez az alkalom valamiért más volt. Hamarabb estem a ló túloldalára, mint vártam, és jóval erősebben tört rám az éhség.
Végül csak leeresztettem magam elé Lucy-t - ananász sárga ruhát viselt, a mellkasára ki volt tűzve a neve -, és úgy kezdtem megszabadítani a húsától. Pulóveremből szinte csordogált a vér, nyakamat, államat is teljesen beborította. Az ízek kavalkádja szinte bódító volt, ennél jobbat nem is tudtam elképzelni.
Csakhogy... Léptek zaja érte fülemet, így egy röpke pillanatra kiestem a ritmusból. A hangulatom tovaszállt, de épp csak annyi időre, hogy eldöntsem, érdekelnek e az erre járók vagy sem. Az állatias Nicket egy kicsit se zavarta, úgyhogy engem sem, így folytattam a lakmározást. De valami csak nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy az illető még mindig ott áll felettem, de hiába vártam, nem sikoltott. Egy árva hang sem érkezett felőle, így kénytelen voltam lelassítani. Aztán hallottam a nevemet, és ekkor belém vágott a felismerés, hogy bizony nem is akárki talált rám a sötétségben. A leggusztustalanabb állapotomban, amikor még a saját anyám se ismert volna rám. Bezzeg te, hercegnő... Te azonnal rájöttél.
Ennyi, vége a játékomnak. Lelepleződtem, méghozzá a lehető legrosszabbkor. Egyáltalán nem így képzeltem el ezt az egészet.
Tettem egy apró fordulatot magam körül, épp csak annyit, hogy felpillantsak Charlotte-ra. Reméltem, hogy képzelgés az egész, de nem, tényleg ott volt és engem figyelt. Engem, amint egy holttest darabjait rágcsáltam. Nem is tudtam, hogy szégyelljem magam, vagy inkább legyek büszke, amiért sikerült ilyen kényelmetlen helyzetbe hoznom gyerekkori ismerősömet. No meg persze magamat is...
Egy szót se tudtam kipréselni ajkaim közül, még a kezemben tartott húsdarabot is magam elé ejtettem. Na most mi lesz? Szemeim lassan visszaváltottak eredeti színükre, fogaim is emberibb alakot vettek fel. Már csak egy fiatal srácnak tűnhettem, aki besegített valakinek a ház átfestésében. Már ha létezne olyan elvetemült fazon, aki vérszínű falak közt érzi jól magát.
Na tessék, máskor már nyílt volna a szám, hogy ismét felbosszanthassam a hercegnőt egy ütős beszólással, de most... Most tényleg fogalmam se volt, mit mondhatnék. Csak pislogtam, igyekeztem összeszedni magamat.
Benyöghettem volna a megszokottat, miszerint „nem foglak bántani, mindent megmagyarázok”, de nem valami kis halandóval álltam szemben. Vámpírszemek meredtek rám, olyasvalaki tekintetét kellett állnom, aki voltaképpen az én nemesebb, ha úgy vesszük, kevésbé mocskosabb verzióm volt. Mert az ő fajtája ennyiben különbözik tőlünk. Ők nem olyan undorítók, az ő nevük hallatán visonganak az Alkonyat rajongók.
Legutóbb még azt mondtam neki, hogy fogadja el az új életmódját, aztán beszélhetünk a rosszabbról. Így is terveztem, gondoltam elég, ha majd elmagyarázom neki később az egészet. De nem, ehelyett testközeli bemutatót tartottam neki róla! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen... Persze nem számíthattam rá, hogy Charlotte pont most fog felbukkanni.
- Fenébe is... - ennyi tellett tőlem. Valahogy rávettem magam, hogy felegyenesedjek, még a kapucnit is letoltam a fejemről. Az angol úriember szépen elveszett, helyén egy emberhús zabáló kannibál maradt. Más esetben egyáltalán nem zavartatnám magam az étrendem miatt, de látva Lottie megmagyarázhatatlan arckifejezését, valahogy teljesen elment a kedvem attól, hogy befejezzem a vacsorámat. Már majdnem elnézést kértem, amiért végig kellett ezt néznie, de inkább csendben maradtam.







―the handsome
―the talented
―the narcissistic
――one of my personal
― ―  favorites,
mr. nicholas harden


Nicholas Harden
From dust to dust  - Lottie & Nick Tumblr_po7sbzJ49q1stp5sko1_500
From dust to dust  - Lottie & Nick Tumblr_pzhihi2uNk1stp5sko1_400
Tartózkodási hely :
szalonnaváros

From dust to dust  - Lottie & Nick Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Csüt. Márc. 21, 2019 1:47 pm

Charlotte Rowndis
vámpír: titokzatos éjjáró, kit az élôk vére éltet

Lottie & Nick
If you are a monster…

Westworld
922 ♕
Bocsáss meg, hogy késtem vele, remélem megfelel♕

A szörnyeteg relatív fogalom, én magam is az vagyok, ő is az, de az is az, aki csak lelkiterrorban tartja a családját, vagy erőszakot követ el. Mindegyik szörnyeteg, egy emberbőrbe bújtatott fenevad, aki csak a szükségleteit/vágyait akarja beteljesíteni, amik felett nem uralkodhat. Lord Wolsey bármily könnyen is mondja, hogy vámpír és vámpír között is van különbség, én ezt nem látom olyan élesen. Attól még gyilkosok vagyunk, mások életével játszunk, hogy a magunkét megtarthassuk, és ez a legrosszabb szörnyeteg típus… Kárhozatra vagyunk ítélve, az örök élet az ára annak, hogy másokból táplálkozunk. Képességek, lehetőségek? Minek, ha az idő nem múlik, szobrok vagyunk csak a végtelenben, nem tudjuk úgy értékelni a pillanatot? Minek? Természetfeletti? Inkább természetalatti. Pokolból jöttünk, pokolba tartunk, legyen bármilyen jószándékkal is kikövezve az út.
Széles vállak, erős tartás, dús fürtök. Igen, igen, én ismerem ezt. Oh, bár ne ismerném, bár ne lenne igaz. De ahogy akkor is éreztem, akkor is tudtam, csak nem akartam tudni, inkább a tudatlanságba burkoltam bele magamat, illúzióba, hogy ne szembesüljek vele… Most? Most itt van előttem, nincs hova menekülni, nincs hova nézni, nincs mit magyarázni. Itt van és egy embert eszik éppen meg.
Csorog a vörös vér, mint festék a vásznon, megszínezi a sárga anyagot, illata a levegőben szárnyra kap. Érzem, ahogy gondolataim közé fúródik bele. Vér! Folyó, meleg, friss, édes vér… Részegítő, ingerlő, csábító nedű, ami csak arra vár hogy felnyaljam, egy cseppet se hagyjak veszni. Vér… Birtokba vesz a gondolat, miközben vasmarokkal próbálok a talajon állni két lábbal, de a látvány, a tudat, az egész olyan nehéz és fullasztó, mint mikor túl meleg van a szobában, még sincs ablak, amit kinyithatnék.
Látni, ahogy a tüskeszerű fogak elsüllyednek a húsban, marcangolva, tépve szakítanak ki az emberből egy-egy darabot – izom, ér, bőr, szalag, amit ér. Átszakítja, elcsámcsogja, majd lenyeli. A nő egyre kevesebb, miközben Nicholas ereje egyre több és több lesz.
Undorító és gusztustalan, ahogy karcsú ujjain csöpög a vér, pólója elázott a testnedvektől, arca is maszatos. Állatias, felismerhetetlenül groteszk… Nem ember.
Bármennyire facsarja orromat a vér illata, a látványtól forog a gyomrom, nem rég ettem, de most kételkedem, hogy képes lennék azt is a hasamban tartani. Felfordulok tőle…
Lehet, járhattam volna rosszabbul is, minthogy vámpír lettem?
Lehettem volna olyan, mint ő? Akár ő is lehetnék. Olyan mások lennénk? Lehet hogy a saját jövőmet látom a kék szempárban? Vagy csak én tükröződöm vissza? Nem ismerem el az igazságot, hogy milyen elkorcsosult is vagyok, feljebbvalónak tekintem a vámpírt, csak mert két lyukkal oldja meg a dolgot? Mi ütött belém, miért mentegetem magamat és őt miért nem?
Rám néz, várva a választ a ki nem mondott kérdésekre, várva a reakciót a néma csöndben, mely leül közénk, most hogy már ő tőle sem hallani a cuppogó hangot.
Látni, ahogy a fogak visszasüllyednek az ínybe, ahogy a tekintete megtörik, tartása is megváltozik, mondhatni emberivé alakul… de csak mondhatni, nem lehet kitörölni a képet, amivé átalakult, nem lehet eltűntetni a halott lányt, aki ott fekszik a karjai között vértől ázva kiharapott cafatokkal. És ez csak egy…
Vettem egy nagy levegőt, bár ne tettem volna! Beletolult gondolataimba a ragacsos vér gomolygó illata, mely csókot lehelt agyam központjára, hogy kikapcsolja. Torkom száraz lett, az a bizsergető, elfojthatatlan étvágy tört rám, csakhogy… a vizualitás mindent megölt. Ha a vért kívántam is, egy ilyen martalék testből biztos, hogy nem fogok enni.
Szakadozó sóhajjal fújtam ki a levegőt, emeltem kezem szám és orrom elé, hogy kizárjam az éhséget. Mivel nem rég ettem, annyira nem nehéz, noha egy vámpír mindig és folyamatosan áhítozik a vér után… csak megedződik az akarat és a kontroll képessége.
- Mi vagy? – léptem még eggyel hátrébb a tisztes távolságba, hogy még csak utánam se tudjon nyúlni skarlátvörös kezeivel, melyre lassan ráalvad sötéten a vér. – MI VAGY? – Nem, nem hisztérikus nem lettem, annyi lélekjelenlétem még volt, csak… csak az ember nem mindennap bukik bele az ilyenbe.
Féltem volna tőle? Hogy bántana?
Oh, nem.
Attól rettegtem, hogy olyanná válok, mint ő, ösztönök által irányított bábuvá, aki nem tudja behatárolni önmagát, nem tudja megfékezni gondolatait és vágyait, nem marad belőle más, csak… de szörnyeteg vagyok már, nem? Lord Wolsey kegyes szavai szerint van út, hogy ne lehessünk akkora fenevadak, tisztán tartsuk elménk és kezeink is, hogy másoknak ne végérvényesen ártsunk. Elvileg… szívem mélyén kinevettem a naiv gondolat miatt, de olyan szépen hangzik, nem?
Sajnálat csillant szemembe, még magam sem tudom, hogy Nicholas felé vagy a lány felé, akinek családja csak annyit fog kapni, hogy eltűnt, majd valamikor talán a hulla is előkerül, hogy tisztes temetést legalább kapjon, ne csak egy nevet egy üres koporsóra.
Az éles, vitás szavai hirtelen semmit sem értek. Könnyebb más szemében meglátni a szálkát, mint sajátunkban, nem igaz?
Nem tudtam igazán mit mondani neki, ahogy ő is kereste a szavakat, amik helyén valóak lennének, úgy én is. Ilyenről nem írnak a könyvekben, nem mesélnek a filmekben… De abban biztos voltam, hogy nem akarok itt lenni, nem akarom tovább nézni a falatozást, nem akarom látni ezt az arcot, mert csak az jut eszembe, ahogy vicsorogva áll neki a halottnak…
- Én most… - suttogtam, bár az éjszakai csöndben ez is hangosnak tűnt. – Én most megyek – bólintottam, megadva az esélyt, hogy úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Olyan, akár egy álom, amiből felkel az ember és alig emlékszik valamire… Kár, hogy a vámpírok nem alszanak.




They call me princess
but I am a monster
Queen of illusion

Charlotte Rowndis
From dust to dust  - Lottie & Nick Tumblr_nm807esLEG1rcaalvo1_250
Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills
Foglalkozás :
⚜ Polihistor

From dust to dust  - Lottie & Nick Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Márc. 24, 2019 1:22 pm

Nicholas Harden
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe
nick & lottie
we’re not so different after all
zene: wasteland • szószám: 957 • megjegyzés: <3


Azt még elviselem, ha egy idegen előtt bukok le. Hiszen akkor egyszerű a dolgom, nincs semmi okom arra, hogy azon agyaljak, mi lesz ezután. Elég volt az illetőt végleg elnémítanom, és meg van oldva. Ezt a fajta kegyetlenséget a kedves kis családomtól tanultam, „bármit a cél érdekében” címen. Ha a saját biztonságom volt a tét, megtehettem, hogy még valakit bántok, nem? A sokévi öldöklés után az az egy már kinek árthat? Csakhogy... Akár lehetett volna egy részeg fazon is. Azokkal pedig nem is érdemes foglalkozni, mivel az éjszakájukat úgyis el fogják felejteni. A narkósokat szintén békén lehet hagyni. Na de mi van azokkal, akik tudatuk teljes egészében jelen vannak, és pontosan emlékezni fognak a látottakra? Rajtuk meg kellene kegyelmeznem? Ők miért érdemelték volna ki a halált, ha a lezüllött, rothadó félben lévők nem? Mi lett volna a különbség? És mi van akkor, ha a szemtanúm olyasvalaki, aki ellen semmit nem tehettem? Aki már túl régóta ismert engem ahhoz, hogy csak úgy elsétáljon mellettem...
A hús, a vér teljesen összezavarta a fejemet. Hang se ki, se be, a harmadik fogás már teljes egészében elzárt a külvilágtól. Elfelejtettem, hol vagyok, ki vagyok és mit csinálok éppen. Csak szaggattam a kis Lucyt, aki minden bizonnyal küzdött volna még, ha nem öltem volna meg szinte azonnal. Igaz, a makacs, gazdag családból származó Nick nem hitte volna el, amit a fajtájáról pletykáltak... De én, a húszabáló szörnyeteg, nyíltan állíthattam, hogy a wendigók alávaló, gusztustalan lények. Nincs bennük semmi szeretnivaló. Semmi, amiért azt lehetne gondolni, maradt bennük némi jóság. Primitív ösztönlények, akikkel nem lehet mit kezdeni. Még ha magamat felsőbb szinte is helyeztem a fajtársaimnál, biztos voltam benne, hogy hosszas éhezés után ugyanolyan vadállattá váltam volna, mint ők. Már ez is sok volt, amit a vadászok miatt át kellett vészelnem. Ennyitől is képes voltam rémséggé avanzsálni, amiről aztán mehettek a pletykák a másnapi híradóban.
A vacsorámat léptek zaja szakította félbe. Először nem akartam tudomást venni róla, de... A nevemet hallva kénytelen voltam leállni. Ugyanis a hang, ami megszólított, az én drága hercegnőmé volt, akin annyit szórakoztam már kölyökkorom óta. Először csak a bosszantásában leltem örömet, végül így, évekkel később újabb okot találtam rá, hogy nevessek rajta. Hiszen a nagy erkölcsi elvekkel fűszerezett, orrát fennhordó hölgyeményből vérszívó lett, egy gyilkos, ha úgy tetszik. Pont abból, aki a népét maga elé helyezte volna bármikor, bármiért. Micsoda fordulat. És egészen addig eljátszadozhattam vele, míg meg nem látott embert kajálni. Abban a másodpercben véget ért a szórakozás. Lebuktam, és innentől kezdve már nem volt vicces a helyzet.
Kettős érzések kavarogtak bennem, miközben felegyenesedtem, és végleg felfedtem magam Charlotte előtt. Már az az egy szem kapucnim se védett meg a kíváncsi szemektől, bár... Nem mintha szükség lett volna rá. Más nem járt arra, Lottie pedig pontosan tudta, kivel van dolga. Francba..!
Mikor a szája elé kapta a kezét, elfordítottam a fejem. Nem volt sok kedvem a szemébe nézni, pláne nem ilyen körülmények között. Miközben csurom vér voltam, és a lábaimnál egy szétmarcangolt, friss hulla heverészett. De nézzük a jó oldalát. Legalább Charlotte most már tisztában van a nagyobb szörnyetegek létezésével. Így nem kellett magát lenéznie, amiért mások vérén élősködik.
Mi is vagyok én? Igen, ez egy jogos kérdés. Talán az emberzabáló rémálom kifejezés lett volna a legjobb válasz. A fejemben ott volt minden egyes szó. És mégis, olyan nehéz volt kiejteni őket, hogy azt hittem, felrobbanok a feszültségtől. Bevallani, hogy melyik alávaló fajba tartozom sokkal nehezebb volt, mint hittem. Pedig mindig is ez voltam, csak nem ennyire vadállatias. Anno a tányéromra rakták az ételt, nem kellett fejvesztve vadásznom, ha rám tört az éhség.
- A rosszabb. - nyögtem ki, visszaidézve, amit már a korábbi találkozásunkkor említettem neki - Egy nyavalyás wendigo... - sóhajtottam, mintha ez lett volna a legszörnyűbb dolog a világon. Pedig csak és kizárólag azért éreztem magam undorítónak és nyámnyilának, mert Charlotte tisztasága ezt váltotta ki belőlem. Az, hogy vámpírként utált bántani másokat... Velem ellentétben, aki pedig más életmódot soha nem is ismert.
Mit mondhattam volna még? Hogy biztosra veszem, ő nem fog ilyen gusztustalan lénnyé válni? Vagy hogy igazán megnyugodhat, mert nekem ez egyáltalán nem fáj? Mivel lehetett volna javítani ezen a kilátástalan helyzeten? Talán a nagy semmivel. Már túlságosan mélyre süllyedtünk ahhoz, hogy fel tudjunk úszni a víz felszínére. Ennyi volt, vége a játéknak. Persze se nyertes, se vesztes nem volt, csak két szerencsétlen, akik túl sokban különböztek, és mégis hasonló kórságban szenvedtek.
Mielőtt még lett volna esélyem magyarázkodásra, Lottie úgy döntött, inkább ott is hagy. De nem engedhettem, hogy anélkül elmenjen, hogy mindent szépen elmondtam volna neki. Ennyit én is, és ő is megérdemelt. Persze Lucy darabjai közt elég kellemetlen lett volna beszélgetni... Valamit ki kellett találnom, de nagyon gyorsan.
- Várj! - szóltam utána, kérlelő tekintettel. Nem tudom, miért akartam mindenáron beavatni. Talán csak arra volt szükségem, hogy most az egyszer megértsen. Eddig mindig én voltam a szemét kölyök, aki csesztette őt, és akivel soha nem tudott jól kijönni. Szerettem volna, ha ez most kivételesen másképp alakul. Legalább annyira, hogy ne legyen rosszul tőlem, amikor meglát. - Legalább engedd, hogy megmagyarázzam..!
Mégis mióta vagyok én ilyen puhány? Mikor könyörögtem bárkinek is, hogy hallgasson végig? Nem mindegy nekem, a hercegnőcske mit gondol rólam?
Hát nem, ezek szerint marhára nem. Talán a közös múltunk az oka. Vagy az, hogy én képes voltam eltekinteni a sérelmeimtől azért, hogy a gyerekkori ellenségemnek segítsek a bajban... És arra vágytam a szívem mélyén, hogy ő is ugyanígy tegyen. Igen. Ez lesz az. Egy nagyon apró részem szerette volna, ha Charlotte nem tekint rám úgy, ahogy abban a néhány percben. Ugyanazt az elfogadást vártam volna el tőle, mint amit én nyújtottam felé.
Persze az eszembe se jutott, hogy én már régebb óta tapostam a természetfelettiek ösvényét, mint ő. Hát még jó, hogy nekem könnyebb volt elnézni őfelsége vámpírrá válását.







―the handsome
―the talented
―the narcissistic
――one of my personal
― ―  favorites,
mr. nicholas harden


Nicholas Harden
From dust to dust  - Lottie & Nick Tumblr_po7sbzJ49q1stp5sko1_500
From dust to dust  - Lottie & Nick Tumblr_pzhihi2uNk1stp5sko1_400
Tartózkodási hely :
szalonnaváros

From dust to dust  - Lottie & Nick Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


From dust to dust  - Lottie & Nick Empty
Vissza az elejére Go down
 

From dust to dust - Lottie & Nick

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Külváros-
^
ˇ