• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Szer. Nov. 07, 2018 2:37 pm
☇ Játszótársat keresek!


Szomb. Nov. 03, 2018 7:51 pm
☇ Daniel 'Danny' Nicholson


Szomb. Nov. 03, 2018 3:48 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 May 2018. Charlotte and Mortdecai










avatar


: :

Join date :
2017. Aug. 15.

Age :
202

Tartózkodási hely :
Beacon Hills

Foglalkozás :
Businessman


Hétf. Jún. 25, 2018 8:39 pm
Nemes vámpír: kit az élők vére éltet




Could you forgive me?

To: Charlotte Rowndis

A múlt hónapban, hogy utoljára láttam Charlotte-ot. Azóta beköszöntött a tavasz vége. Épp csak elkezdődött a májusi időszak és a hosszú nappalok nem teszik egyszerűbbé az életemet. Az éjszakák keservesen rövidek, pedig ilyenkor a kellemes és lágy tavaszi időben különösen jól esik egy séta. Hmph. Talán régimódi vagyok. A szokások nem múlnak el egykönnyen, talán sosem szabadulunk meg tőlük, de bármi legyen is, tudom, hogy rengeteget köszönhetek immáron három ifjú, bájos hölgyeménynek az életemben. Ha ők csak egyszer is a hátukat fordították volna nekem már réges-rég letűntem volna e világról. Ebből kettő bátorított, hogy megtegyem azt, amit talán már napokkal ezelőtt kellett volna. Írtam egy levelet a számomra oly’ sok értelemben ám annál megfoghatatlanabbul fontos nőnek, ama ifjú vámpírhölgyeménynek, aki nélkül elveszettnek érzem magam. Mintha egy részem hiányozna, valami amit csak ő tölthet ki. De nem felelt. Nem válaszolt, nem üzent. Írtam hát én. De semmi. Újra és megint, mígnem feladtam. Nem volt bennük vallomás, se túl érzelmes dolog. Pusztán látni óhajtottam. Beszélni vele. Hívtam kedves szavakkal a parkba, az irodába, kértem tőle elnézést ám mindhiába. Ott hagyott a kétségek és reménytelenség gödrében, mígnem egy napon az én drága Molly-m rá nem csapott az asztalra.
— Mit mondasz neki? — kérdeztem a vörös hajú titkárnőmtől.
— Semmi olyasmit, ami ne lenne igaz. — fonta karba karjait mellkasa előtt — Ha ennyire nem akarna a maga közelében lenni rég elment volna a városból. Könnyedén megtehetné. Megkérdezem mi van vele.
— Nem gondolod, hogyha megbocsáthatna már megtette volna?
— Én tényleg kifogom hajítani magát az ablakon! — hitetlenkedve emelte karjait a magasba, majd leengedve őket a lendülettől combjain csattantak tenyerei miközben fejér ingatta — A Magasságosra! Nyugodjon meg. Holnap egyébként is találkozója lesz, William. Kapja össze magát, a tetőn fog vacsorázni az ügyfelével. Jó benyomást kell keltenie. Legyen nekem kész rögvest két órával sötétedés után. — szavai kedvesek voltak, mégis utasítónak tűntek. Ritkán szólít a keresztnevemen, az elsőn, amit kevesek ismernek és még kevesebbek használják is. Mindig nagy jelentés bújik meg pusztán e mögött a szó mögött. Határozottan parancsot adott a főnökének. Sóhajtottam és beleegyezőn nem boncoltam tovább a témát. Tudom, hogyha valami baj történne, akkor arról értesítene, hiszen rendszeresen látogatja Charlotte-ot. Legalábbis, bízom benne, nem titkolná el előlem ha gond lenne. Molly nagyon jól eltudja rejteni az érzéseit. Az összeset. Mindig energikus, mosolyog és pozitívan áll a dolgokhoz, bátorítja az embert holott most is láttam a szemei sarkában, egy pillanatra elkaptam a valóságot. Szomorú volt. Miattam? Oh, Molly.

— Most, hogy a témánál vagyunk. Van valaki, aki segíthetne neked ebben, Charlotte. Hogy jobban megismerd a többi képességedet. Én el is hozhatnám az össze feljegyzésünket a fajról, de az nem lenne ugyanaz. Úgyhogy, intéztem neked egy találkozót ezzel az alakkal. Még a ruhádat is elhoztam. Jól gondolod! Nem mondhatsz nemet. A városban alig van néhány vámpír, aki idősebb tíz évnél és még kevesebb, aki képes diszkréten kezelni a helyzetedet. Úgyhogy csinosnak kell lenned, elegáns, de szolid helyre mész. Épp ideális egy kis beszélgetésre. Szükséged van egy idősebb vérszívó segítségére, és ne merj nekem makacskodni! Megcsinálom a hajad.

Nyolckor sötétedik, ami azt jelentette, hogy teljesen elkészülve fenn kell lennem a tetőn legkésőbb fél tízkor, hogy az állítólagos és rejtélyes ügyfelem előtt megérkezzek. Asszisztensem mindent gondosan elintézett. Összekészítette a ruhám minden egyes apró darabját, a zoknin és nyakkendőtűn át a kölniig mindent. Sötétkék öltönyt választott mellénnyel, ezüst mandzsettagombokkal és nyakkendőtűvel. Az ingem fekete volt a nyakam körülölelő anyaggal együtt, melyen vékony, ferde ezüstcsíkozás emelte ki a többi sötét színből. A lift egyenesen felvitt az épület lapos tetejére. Nem számítottam arra, hogy hangulatvilágítás, egy terített asztal, mellette behűtve pezsgő vár. Egy félreeső asztalon különböző emberi fogások várakoztak egy kerek fedél alatt, nehogy kihűljenek. Egy másik bútordarabon egy régi gramofon várakozott, még néhány bakelit is volt kihelyezve. Amint megláttam a lemezek borítóit rögtön tudtam, hogy a lepukkant rejtekemen, azaz Arthur raktárként használt házából valók. Teljesen rongyosra hallgattam már ezeket a számokat, de attól még a legjobb darabok voltak. Igazi kincsek. Két személyes asztal, gyertyával, egy vázában egy szál sötétkék rózsa itta frissvizét. Hatalmas feje legalább akkora volt, mint a tenyerem ám nem volt túlnyílva, éppen tökéletes állapota csodálatossá tette a megbocsátást és együttérzést szimbolizáló növényt. Molly a rózsához öltöztetett volna engem? Vagy a hatalmas papírgömbök mögül áradó gyenge fények, a városra néző kilátás, a rengeteg bútor, a kárpitok… Ez t’án valaki másnak szólna? Odalépek az étkekhez, felemelem az egyik fedelet. Gondosan elkészített házias ízek elegánsan tálalva és… enyhe vér illat. Egyedi fűszerezés. Vámpíroknak készült ínyencségek. Egy ember észre sem venné a különbséget, ellenben egy magamfajta sokkal ízletesebbnek, sőt, már-már halandó módjára képes élvezni a régi gyönyöröket.
Tizenegy múlt három perccel. Több, mint egy órája késik az ügyfelem és titkárnőm se üzent. Mindettől függetlenül töretlen állok és várakozom, mígnem egy magas sarkú kopogását vélem felfedezni az épület másik végéből közeledni. A sötétből lép elő a fényre. Háttal álltam neki, egyenesen, mint mindig, de amint lassan feléje fordultam, hogy szemügyre vegyem a közeledő nőt a szavam is elállt. Nem tudom, hogy szépsége vagy puszta önmaga váltotta-e ki. Talán egy kicsit mind a kettő. Sejtelmem sem volt róla ő lesz az. Hosszú ruhája tökéletesen illet hozzá és talán egy kevéssé az én öltözetemhez is. Pislogni nem bírtam, pusztán ott álltam feléje fordulva, szüntelen bámulva a látképet, keresve a gyönyörű szemeket, amiket a sötét pillák kereteznek. Enyhén elnyílt ajkaimon nem jött ki szó, mely illett volna hozzá, mely felért volna a pillanathoz. Végül nyeltem egyet, súlyosnak, végtelennek tűnt másodpercekkel később és nevén szólítottam, elsuttogtam azt az édes, nyugodt éjszakába. Egy csodálatos teremtés jött el hozzám az épület titkos bejárata felől, melyet olykor még magam is alig találok meg, ismerek fel. Álmodom?
— Charlotte…

Molly, Molly, Molly. Alaposan rászedtél minket.

Mortdecai Wolsey tollából


House of the night creatures † 933 † Remélem tetszik. † @

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 13.

Tartózkodási hely :
⚜ Beacon Hills

Foglalkozás :
⚜ Polihistor


Hétf. Aug. 27, 2018 12:08 pm
vámpír: titokzatos, hátborzongató holt, kit az élők vére éltet




Mortdecai & Charlotte
I never find my missing part as somebody took it away forever.

Nothing else matter
1228 ♕
Bocsánat a várakozásért >< ♕

Órák. Napok. Hetek. Egy hónap. Nem láttam, csak az az est maradt meg közösnek, amikor lelkem megbékélt. Mintha hirtelen minden kisimult volna, elsimult volna. De ez a lebegés nem volt könnyű, nem tudtam feledni, csak vártam. Vártam. Vártam. Vártam. Hangra, jelre, csodára. Vártam. Milyen álmot ringattam, hogy ezután minden visszazökken az eredeti kerékvágásába? Mit reméltem? Hisz ezt még magam sem, nem is akartam, ahhoz jelentős lett nekem. Ne feledjük. Ne lépjünk túl rajta... Mégis, ezzel tudunk csak... barátok lenni egymásnak, ha mindent szépen lecsukunk egy ládába, annak kulcsát pedig a végtelen óceán habjai közé vetjük. Feledve mindent, mi volt és ami lehet.
Hosszúak lettek a nappalok és éjszakák, amit a sötétben töltöttem el. A fojtó és nyomasztó sötétben, mely barátian ölelt a keblére oly erősen, hogy nem tudtam elszakadni tőle. Miért ilyen nehéz? Miért várom, hogy megsegít? Nem jöttem még rá, mindenki saját élete kovácsa? Miért nem? Mi olyan bonyolult? Miért inkább álmodom, minthogy élek? Élni... Che.
És megjött az első levél. Azonban nem izgatottan nyúltam utána, hogy feltépjem és a tartalmát minél előbb elolvassam. Sokkal inkább dermedten, ki fél hozzányúlni a papírhoz is, mintha megégetne. Sokáig ültem mellette, hozzá sem érve, mert lehet azonnal elenyészne. Lehet, ez csak az elmém játéka. Lehet, minden csak a fejemben zajlik, lehet álom, és ebből fel fogok egyszer ébredni... Otthon leszek, és ez pedig szétfoszlik a levegőben. Végül vettem a fáradtságot és felbontottam. Kíváncsiság erősebb volt, de a szavak... üresek, semmitmondóak. Mit vártam? Hogy áttörést értünk el? Ha ennyire óhajt látni, akkor eljön saját maga is, nem kell nekem mindenhova mászkálnom. A többi levél már csak az asztalomon sorakozott kibontatlanul, felgyűlve, miközben egyre kevesebb éjszakát töltöttem már otthon. Nem várhatom Őt, mint egy kalitkába zárt madár. A saját életem az én kezemben van, már pedig valamit tennem kell... örök állapot a vámpírság, de a saját amatőrségem nem. Kezdek majdnem egy éves lenni és még mindig nem jutottam el A-ból B-be, csak saját nyomorúságom posványába dagonyáztam. Így mivé leszek? Hol van az a Charlotte, aki a hercegnő? Annak akarata, eleganciája, gondolatai? Elsüllyedtem bánatomban, a megváltozásban, pedig az örökkévalóság szól nekem... Ahelyett, hogy kovácsolni kezdtem volna lehetőségeimet. És még én pampogtam Lord Wolseynak. Butaságom határtalan...
Molly pedig ehhez lett lépcsőfok. Bár jól sejtette, hogy az ötletet annyira nem támogatom, de végül a megfelelő estére már megbarátkoztam a helyzettel. Esély, hogy felnőjek, hogy lehántsam magamról ezt a burkot, hogy túllépjek mindenen. El kéne felejteni Őt. De ez nehezebbnek bizonyult, miközben az álmatlan éjszakákon felelevenítettem magamban minden közös momentumunkat az első találkozástól az utolsóig. Bármily keserű az egész, mindig volt benne melegség. Valami, ami megolvasztott, valami, ami jelezte, hogy ha meg is szűntem ember lenni, nem lettem szörnyeteg. Valami, ami tőle nekem és tőlem neki szólt. Valami, amiről azt hittem egy vámpírnak nem létezhet, Ő mégis azzá változott. Tisztában lenni saját érzéseinkkel valahol borzalmasan megnyugtató, míg másik oldalról félelmetes és egyre inkább a szirt felé sodor. A kétkedés, az aggály, a hiány... mindennapos lett. Ez lett az árnyékom, melyet cipelnem kellett és mellyel néha farkasszemet néztem. Észre sem vettem, hogy mily hamar, pillanatok, sőt a másodperc tört része alatt bontotta le a falaimat egy-egy szóval, vagy tettel. Lebontotta, majd pedig elégette, hogy eszembe se legyen eltávolodni tőle. Bejárást biztosított magának a legintimebb, legmélyebb gondolataimban is, hogy nehogy felejtsek. Ott ült és mérgezett. Nemet mondhatnék, vissza se nézhetnék, de egyrészt, nem biztos, hogy képes vagyok kimondani, másrészt képtelen leszek végig nézni, ahogy eltávolodik tőlem, ahogy végül nem leszek más, mint az időben pár hónap...
A ruhát néztem, annak kékségét és eszembe jutott a rózsa. …a remény jelképe… ahogy eme csodás és ritka virág, mely megmarad, úgy maradunk meg mi is. Jelképeiként egy letűnt kornak, időtlen állva a változást és miként a fekete szénből is gyémánt lesz, úgy válunk mi magunk is értékké. Értékké? Ebből, a lényemből? Hol vagyok én hozzá képest? A nemes lelkéhez képest, melyet még csak megszólítani sem tudok?
Kopogás ráz fel. Molly, kit örömmel üdvözlek és természetesen hagyom, hogy összerakjon. Ki merne neki ellent mondani? Legádázabb ellenségem lehetne akkor, sokkal több van benne, mint látjuk. És én is érzem, ahogy rám tekint különös, szomorú csillogással. Nem kérdezem, mert félek, csak önmagamat formálná meg szavaival, vagy ami még rosszabb...
- Ki ő? - bukott ki belőlem a kérdés. Lord Wolsey nem sokat említett Beacon Hills vámpírjaiból, Dexter annál többet, de ő sem emelt ki olyat, akire figyelnem kéne. Idős, és diszkrét, de ki lehet?
Azonban a válasz nem érkezett meg Mollytól, miközben a hullámos tincseket tűzte össze a fejemen. Miért nem tudhatom? Mi ez a titkolódzás? Végül is, mi az életem ezen szakasza? Merő titok, melyre jobb ha sosem derül fény...
- Butaság, ugye? - a téma megfordult, de tudtam, hogy sejti, mire gondolok, mi az, ami meghatározza gondolataimat. Mi más lenne?
- Igen, amivel felhagyhatna. Ez az önfejűség... - sóhajtott egyet a nő, miközben újabb hajtűt vett el tőlem.
Védeni akarom magam... ellene. Vagy épp fordítva? Mert képtelen vagyok azt a becses lelket megóvni, rettegek, hogy összetöröm. Annyira sajnálom... hogy még egy ilyen feladatra is képtelen vagyok. Pedig azt mondják, kockáztatni kell, hisz egyszer élünk... hogy illik ez egy vámpírra? Annyi terhet cipel a vállán, én nem akarok az lenni...

Már rég besötétedett, mikor a tető felé vettem az irányt. Fekete magassarkúm halkan kopogott minden egyes lépésemre, a ruha jéghideg bőrömhöz simult, mintha második bőrrétegem lett volna. Szolid volt, mégis sugároztam az eleganciát. Nem is tudom, én magam, vagy az öltözék adta ezt az apró pluszt. Kíváncsi voltam, hogy ki lesz az, már csak néhány fok maradt, azonban kilépve ismerős látvány fogadott. Ezer közül is felismerném. Mintha megállt volna az idő, íriszeim összeszűkültek, és végtelennek tűnt a pillanat, míg megfordult. Ő. Szinte fulladozni kezdtem, ez nem lehet igaz... Molly mit műveltél? De már késő volt elfordulni és eltűnni az éjszakai sötétben. Végérvényesen, nem is akartam, képtelen is lettem volna mozdulni. Elmém elrugaszkodott a valóság talajától, lelkem azon szeglete nyílt meg, amit folyamatosan le akartam zárni - örültem, hogy látom. A szépen ívelt szemöldök, egyenes orr, a mélyreható világos szempár, markáns állkapocs, elnyíló ajkak. Mennyiszer láttam, mégis minden újnak tűnt, amit nosztalgikusan fedeztem fel, mélyedtem el a vonásaiban, a belőle sugárzó lehetőségekben. Látványában, ahogy ott állt, de mindent megformált, amit meglehetett a világon számomra.
Ő ébreszt fel dermedtségemből, akár lehet éveket is itt szobrozom és elnézem Őt, de megszólít. Különösnek hat a nevem. Borzongató és melegséggel tölt el, ahogy kiejti. Ahogy ránézek, és szinte letükrözi a rajtam végig vonuló érzelmi világot.
- Lord Wolsey - billentettem fejemet, majd pedig mozgásra sarkalltam magam, így a végtelen távolságot pár lépéssel áthidaltam. Elkerültem tekintetét... Hiába minden vívódás, nem használ semmit. Nem lehet eltemetni azt, ami ily erővel akar élni... Hogyan is tudnám? Önön magamat tagadom csak...
- Ahogy látom, meglepődött. Molly ügyesen kavarta a lapokat - mosolyodtam el a titkárnőre. mily körmönfont... Tudta, hogy szembesülnünk kell egymással. - Önnek mit mondott? Nekem, hogy idősebb, tapasztalt vámpírral találkozom... Végérvényesen, igaza is volt. - Valamilyen oknál fogva ömlöttek belőlem szavak. Talán, hogy a feszültséget és izgatottságot elnyomjam, nehogy idő legyen bármit is hánytorgatni... csak szimplán nem akartam mindennel szembesülni azonnal. Így is, hogy Őt látom... Megtébolyít.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
May 2018. Charlotte and Mortdecai
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Charlotte Petrova
» Ki micsoda, avagy a foglalkozás lista

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Belváros-
Ugrás: