• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.


 

oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 51 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
3
Ember
8
Diclonius
0
Daimon
1
Hellhound
1
Vadász
10
Hibrid
5
Incubus
1
Kitsune
4
Vámpír
4
Warlock
6
Wendigo
4
Vérjaguár
4
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Avatarfoglaló


Szer. Nov. 07, 2018 2:37 pm
☇ Játszótársat keresek!


Szomb. Nov. 03, 2018 7:51 pm
☇ Daniel 'Danny' Nicholson


Szomb. Nov. 03, 2018 3:48 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 Nick & Charmie - A wendi lak titkai










avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Szomb. Júl. 21, 2018 9:04 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Nick & Charmie

Rémálmok. Folytonos rémálmok gyötörtek azóta, hogy az a…az a cápafogú szörny megtámadott. Nem ölt meg. Csak játszott velem. Magamra hagyott. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Nehezen szedtem csak össze magam, bele telhetett tíz percbe is. Igazából fogalmam sincs, az idő túl lassan telt. Miután elmúlt a sírógörcs és a remegés, feltápászkodtam és az első dolgom az volt, hogy feltakarítsak az eset után. Ezzel nem szaladhattam a rendőrségre, senki sem hitt volna nekem, még tán le is csuktak volna betörésért vagy az Eichenbe kaptam volna egy ingyen beutalót. Sebes karomat bekötöttem, majd gyorsan összepakoltam, összeszedtem a cuccaimat és sebtében távoztam. Olyan lehettem, mint egy zombi. Sápadt és értetlen. Csak mentem, igazából nem is figyeltem, hogy merre. A lábaim maguktól lépkedtek, szerencsére hazanavigáltak. Annyira zaklatott voltam, hogy örültem neki, hogy senki sem volt még otthon. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam, hogy meglássák a hatalmas harapásnyomot és kórházba vigyenek. Azon gondolkodtam, hogy talán egy tetanusz oltás azért nem ártana. De mit mondjak, mi harapott meg? Valami két lábon járó mutáns cápadög? Ilyen harapást kutya nem csinál…Felszaladtam a szobámba és magamra zártam az ajtót. A szívem még a torkomban verdesett. Levetettem magamról a ruháim, majd megengedtem a forró vizet a kádban és öt perc múlva elmerültem benne. A sebes karomat tisztogatva azon merengtem, hogy vajon hihetek e a tulajdon két szememnek? Az már biztos, hogy nincs minden rendben ezen a világon. Ezt…ezt nem csak képzelődtem. Mégsem én vagyok az, aki kezd teljesen és végérvényesen becsavarodni, hanem a világ nem mutatta még meg az arcának a másik felét. A sötétebbik felét. Sajnos a nyugtató levendulás fürdőtől sem lettem relaxáltabb. Azon kattogott az agyacskám, hogy vajon ez a szörnyeteg végzett Aaronnal? Meg kell tudnom, hogy kicsoda!!
Az elkövetkezendő egy hét nyomozással telt. A sebemet hosszú ujjú felsővel takartam el. Apunak azt füllentettem, hogy hallottam, hogy angolok érkeztek a városba, nekem pedig az angol házimhoz pont kapóra jönne egy angol interjúalany, így ha ismeri az illetőt, illetőket, megosztaná velem a nevét és a telefonszámát, hogy felkereshessem? De sajnos Apuhoz nem jutott el a hír meglepő módon. Mondjuk nem kellett volna csodálkoznom rajta, az a szörnyeteg biztosan nem jár vasárnaponként a templomba, hogy meggyónja bűneit, mely elég hosszú egy lista lehet. De azt ígérte utánanéz. Pár nappal később már megtudtam a városban tartózkodó angolok nevét, de a nő nem érdekelt, csak a férfi. Vagyis srác. Vagyis a fene se tudja, hogy mi. Kan szörny. Nicholas Harden. Sajnos csak egy névvel tudott szolgálni, de mivel Alicia apukája a városházán dolgozott, így az ő segítségét kértem, hogy kiderítsem, hol lakik a srác. Ahogy teltek, múltak a napok, egyre furcsábban éreztem magam. Az étvágyam először csökkent. Vagyis éhes voltam, de semmi sem ízlett úgy istenigazából, mintha kezdtem volna elveszíteni az ízérzékelésem. Péntekre Alicia a címmel fogadott a suliban, amiért nagyon hálás voltam neki, persze neki is hazudnom kellett, hogy miért kell a srác címe. Előadtam neki, hogy a nővérem miatt, mert felismertem őt az utcán és tudom, hogy köze volt hozzá. Édes Istenkém! Nagyon sajnálom, hogy mostanában folyton hamukázok, de hogy mondhatnék igazat úgy, hogy közben ne nézzenek teljesen zakkantnak? De megvolt a cím, és ez a lényeg. Olyan éhségroham tört rám péntek délután, hogy kifosztottam a hűtőt és degeszre ettem magam, de az éhségem semmi sem csillapította. Sőt, csak azt értem el vele, hogy rosszul lettem és estére minden visszaköszönt nekem a wc kagylóban, amit aznap megettem. A lázam is felment, folyton csak hánytam, de a végén már semmi sem maradt meg bennem, még az epe sem. Anyu már ügyeletre akart vinni, de én nem akartam, letudtam annyival, hogy ma összezabáltam mindenfélét. Megfogadtam magamnak, hogy másnap csak kekszet fogok enni. Este 10 óra felé sikerült is elaludnom. Ezután kezdődött csak az igazi borzalom. Bár csak egy rémálom lett volna, amiből fel tudtam volna ébredni, de nem az volt. Hanem a kegyetlen valóság. Azt hittem, hogy vége, de nem. A szörnyeteg játékának még koránt sem volt vége.
Az éjszaka közepén borzalmas hasfájásra ébredtem. Kínzó éhség gyötört, annyira kínzó, hogy az már fájt. Összegömbölyödtem az ágyamon, de az éhség nem akart szűnni, szinte már elviselhetetlen volt. Muszáj ennem valamit, én ezt nem bírom ki!!!! Úgy gondoltam, hogy majd elmajszolok egy kis kekszet. Levánszorogtam a konyhába, de amint a kekszet a számba vettem, ki is köptem. Borzalmas volt az íze. Jobban mondva semmilyen íze sem volt. Kinyitottam a hűtőt, belekóstoltam a vacsora maradékába, de az sem csillapította az éhségemet. Le sem bírtam nyelni, mert azonnal rám tört a hányinger. Annyira éhes vagyok, hogy ez már elviselhetetlen!!! De miért vagyok rosszul??? Mi a fene történik velem? Görcsbe rándult gyomorral indultam fel a lépcsőn, mikoris édes illat csapta meg orromat. Hmmm…mi ez a finomság? Az isteni illatok a húgom szobájából érződtek ki. Mit rejteget odabent Lin? Óvatosan benyitottam, majd az ágya felé közelítettem, és egyre jobban éreztem, hogy a finom kaja a közelben lehet. Éhes vagyok….kell nekem! Meg kell ízlelnem! Olyan jó az illata! Már a húgom ágyának egyik oldalánál álltam, mikor meghallottam szívének rendezetlen dobbanását. Huhhh??? Ahogy jobban füleltem, rájöttem, hogy nem is egy, hanem két szív dobbanását hallom. Az egyik gyorsabban vert, mint a másik és nem hallottam olyan tisztán. A felismeréstől meglepődve hátráltam és mikor megláttam az arcomat, jobban mondva a szemeimet visszacsillanni a tükörből, ijedten fordultam hátra és rohantam ki a szobából, le a lépcsőn, ki az utcára, minél távolabb a családomtól. A szemeim…szürkésfehéren izzottak a sötétben és nem volt íriszem. Ez nem…ez…lehetetlen! Nem…Nem!!!! Néma sikolyomat csak a fejemben hallottam, de nem sokáig tudtam ezen gondolkodni, mert egy újabb éhséghullám tört rám. Én ezt nem bírom!!! Éhes vagyok!!!!! Ennem kell!!!! Két karommal öleltem magam és a körmeimet a húsomba vájtam kínomban, de semmi sem segített. Már nem létezett semmi, csak én és a csillapíthatatlan éhségem. Ismét megéreztem. Finom illat. Akarom! Elindultam az utcán, a bokrok között. Két házzal arrébb az egyik szomszéd éppen akkor ért haza az esti műszakjából. Épp csak becsukta a kocsijának ajtaját, két lépést követően már rántottam is a bokorba magammal, majd meg sem várva, hogy megmukkanjon éles, kétsoros, tűszerű fogaimmal már ki is téptem a gigáját. Vérének és meleg húsának az íze mámorító volt, nem volt megállás, haraptam, ahol csak tudtam, vadul és mohón téptem le róla a húst, nyeltem be a vért, hogy csillapíthassam éhségem és szomjúságom. Hmmm…finom és fitt volt, nem volt zsíros a húsa, nagyon ízletes volt. Annyira örültem, hogy végre elmúlt az éhségem és a rosszullétem. Éppen a felkarjáról szopogattam le a rajta maradt húst, mikor éreztem, hogy elteltem. Ahogy visszanyertem az önuralmamat, esett csak le, hogy mit is műveltem. Uram Atyám, mit tettem???? Ijedtemben elengedtem a félig letépett kart, majd remegő térdekkel hátrálni kezdtem. Nem!!! Ezt nem én tettem!!! Én ilyet soha nem tennék!!!!! Vérben úszó tenyereimet bámulva ráztam a fejem. A szemem elhomályosult a kitörni készülő könnyektől. Eszembe jutott, hogy mit láttam odafent a húgom szobájában a tükörben. Abban a pillanatban összeállt a kép. Magamban ordítottam, üvöltöttem, a könnyeim patakokban kezdtek lefolyni arcomon. Miért nem mentem el tetanusz oltásra??? Miért pont velem történt ez??? Miéééért????? Ő az..ő tette ezt velem, az ő hibája! Abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meg kell találjam, bárhol is van. Kérdőre kell vonjam. És minél távolabb kell kerüljek a családomtól. A név és a cím már megvolt. Vérrel áztatott fehér kis hálóruhában, mezítláb indultam el a cím irányába. Nem érdekelt senki és semmi, csak az, hogy minél hamarabb ott lehessek. Az utcák rettentő csendesek és üresek voltak, a kertvárosi negyedekben ilyenkor már egy lélek sem járt. Kivéve a lélektelenek, a kitaszítottak. Az olyan szörnyetegek, mint én. Utam során csak egy elhaladó járőrkocsi miatt kellett meglapulnom, de egy lélekkel, egy szörnnyel sem találkoztam. Talán még a szörnyek is megijedtek volna tőlem, olyan horrorfilmbe illő látványt nyújthattam. Nagyon sok érzés kavargott bennem, de egy biztos, az indulat az magasan dúlt bennem. Végre megtaláltam a címet, amit egész héten lázasan kerestem. Vadul dörömbölni kezdtem az ajtón. Meghallja a kis görény, elvégre olyan jó a hallása, mint nekem, ha nem jobb.
- Nicholas Harden, te brit bestia, most meg fogsz lakolni! - szűrtem a fogaim között halkan.

Music: Hol voltál? ✗ Ez hosszú lett azt hiszem ∵

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Vas. Júl. 22, 2018 5:37 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & charmie
no more secrets?
zene: driven under (nemtom miért) • megjegyzés: hát ez érdekes lesz XD


Miután angolosan távoztam a mi kis csatánk helyszínéről, úgy éreztem, az idő hirtelen elkezdett lelassulni. Minden nap minden egyes perce csigatempóban telt el, az addig izgalmasnak tűnő dolgok hirtelenjében unalmassá váltak. A tévében minden horrorfilm végét előre meg tudtam mondani, a főzőműsoroktól a szokásosnál is nagyobb hányingert kaptam. A szomszéd lány pedig még tovább álldogált az ajtómban, valamiféle beszélgetésben reménykedve. El tudtam képzelni, hogy ha léteznének vérlajhárok, tuti ilyen életük lenne. Ha emiatt esetleg elkeseredett volna valamelyikük, még magát megölnie is ezer évig tartott volna. Mire levethette volna magát a szikla tetejéről, legalább két hét eltelt. Még egy pohár vizet is legalább tíz percen át ivott volna. Megfordult a fejemben, hogy mikor megharaptam azt a lányt, talán valamiért vérlajhárrá változtam.
Egyedül a vadászataimat élveztem. Olyankor végre minden visszaállt az eredeti tempójába, a másodpercek normális ütemben teltek, és az áldozatok sikolyai se tartottak évszázadokig. Legalább ennyi örömöm adódott, ha már ilyen sokat kellett várnom újdonsült fajtársam felbukkanására.
Egy borospohárnyi 0-ással lehuppantam a kanapéra, és kezembe vettem a távirányítót. A hatalmas kijelzőn megjelent a Philadelphia Eagles egyik meccse. A háttérben rajongók ezrei üvöltöztek, integettek a kamerának és a játékosoknak, hatalmas vigyorral az arcukon. Némelyikük még harci festést is csinált magának, a kedvenc csapata színeivel. Az egyik pasas pedig a hájas hasára festtette az Eagles logóját. Gusztustalan látvány volt, de az operatőrök örömmel kapták lencsevégre, amikor épp semmi izgi nem történt a pályán.
Elkapcsoltam. A következő műsor valami idétlen szappanopera volt, amiben az egyik nő épp azt üvöltötte az ajtóban álldogáló pasasnak, hogy „Gyűlöllek, John! Gyűlöllek!”... Ezután egymásnak estek és fél perc alatt az ágyba kerültek. Az emberek annyira nyomorultak tudnak lenni...
Ismét elkapcsoltam. Ezúttal egy rajzfilmes csatornára kerültem, valami Nick Jr. néven. Már kezdtem örülni, hogy rólam nevezték el, aztán megjelent Dóra a Felfedező, és keresni kezdte a térképet, ami amúgy végig a táskájában volt.
- Ott van a táskádban, te szerencsétlen! - csaptam a homlokomra, persze a távirányítós kezemmel, így sikerült kupán vágnom magam - Áú...
Gyorsan tovább léptem. A következő a Disney Channel volt, amin épp Phineas és Ferb ment. Ezt az egyet még néha egészen elviseltem, de csak Kerry miatt. Ő volt a legnagyobb arc az egész rajzfilmben, és neki nem volt háromszög alakja, mint Phineas fejének.
Végül ezt is meguntam, úgyhogy egy korty 0-ás után átkapcsoltam a Discovery Channelre. Épp az aligátorokról ment egy dokumentumfilm, így arra tökéletesen el tudtam szundikálni.
Még jó néhány napig ez ment. Tévéztem, vadásztam, tévéztem, vadásztam, ellenőriztem a házvezetőnőt kereső hirdetésemre érkező válaszokat, majd megint tévéztem és megint vadásztam. Néha elmentem sétálni egyet, és figyeltem a környéket, hátha valahol felbukkan egy rózsaszín hajú, kóbor wendi. De semmi, még egy rohadt postás se járt az utcán. Valami oknál fogva mostanában kihalt a kertváros, így kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy a magánnyal büntet a sors, amiért... Véget akartam vetni a magányomnak. Hát ez kimondva még ironikusabban hangzik, mint a fejemben.
Gondoltam unaloműzésképp elképzelem, milyen érzés lehet emberként felnőni, majd átváltozni wendigóvá. Ergo, próbáltam rájönni, min mehet most keresztül az a lány, akit megharaptam. Franc, még a nevét se tudom!! Milyen pajti vagyok én, ha még azt se tudom, hogy hívják? Jó, azért ne vicceljünk. Még nem vagyunk haverok, csak szeretem ezzel nyugtatni magam.
Először azon morfondíroztam, milyen íze lehet az ételeknek. Mindig ez az első, ami eszembe jut, ha az emberekre gondolok. Aztán az, hogy milyen lehet, ha nem éhezel másokra. Na meg milyen érzés a részegség, a megfázás és az, ha valaki úgy ölel át, hogy nem hallod közben a szívverését és nem érzed a vére illatát. Végül pedig milyen lehet úgy élni és meghalni, hogy a gyilkolás nem a mindennapjaid része...
Nem mintha engem zavart volna, hogy ölnöm kell. Én ebben a világban nőttem fel, ezt a kultúrát ismerem és ezt az életmódot követem. Nincs másik opció, max az, ha hagyom magam elsorvadni és kipurcanni. De azt a világért se tenném, pláne nem úgy, hogy már huszonöt évet kibírtam ezzel az úgynevezett „teherrel”. Kíváncsi voltam, vajon a lány meddig fogja bírni. Talán élete végéig? Vagy a bűntudat felemészti majd? Áh nem, azt majd kineveli belőle a benne lakozó szörny. Vagy én. Még nem döntöttem el.
Újabb délután, amit egyedül töltöttem. Reggel Emma bekopogott hozzám egy nagy adag házi készítésű, csoki darabos keksszel, amiből kénytelen voltam ott előtte megkóstolni egyet. Mondtam is neki teli szájjal, hogy „naon jó” - aztán takaríthattam a fürdőszobát egy órán át. Viszont büszke voltam magamra, mivel rekordidőt döntöttem a rosszullét visszatartásában. Eddig mindig elbuktam ötven perc után, most viszont sikerült kibírnom azt a nagyjából kilencvenkettőt, amit Emma itt töltött. Beszélgettünk egy kicsit, aztán eszébe jutott, hogy még ki kell pucolnia a szobáját, - különben az anyja leüvölti a haját, mivel már két hete ígérgette, hogy megcsinálja - úgyhogy hamar le is lépett. Én pedig megkönnyebbülten rohanhattam, hogy a belemet is kiöklendezzem.
Ezzel el is dőlt, hogy Emma nem lenne jó házvezetőnő. Ha már a saját szobáját nem képes rendszeresen tisztán tartani, az én bődületesen nagy lakásomat hogy is tudná? Nem mintha megkértem volna, hogy vállalja be ezt a feladatot, de azért megfordult a fejemben.
Estefelé bekapcsoltam egy ultragagyi, „zs” kategóriás filmet, amiben egy Godzilla méretű cápa megküzd egy szintén Godzilla méretű polippal. Alapjáraton nem értettem, hogy ki az ördög képes ezt végignézni... Azt meg pláne nem, hogy mégis miért adnak le ilyen fost a tévében.
Arra legalább jó volt, hogy elaludjak. Megint csak a kanapén, egy újabb üres pohárkával és egy vacsora után megmaradt tányérral az asztalon. A távirányító a kezemben maradt, és valami csoda folytán nem is esett ki onnan, amikor elbóbiskoltam.
Dörömbölés. Na meg a nevem. Ezt a kettőt hallottam álmomban, de csak tompán, mintha víz alatt lennék. A homlokomon birizgálást éreztem, mintha egy pók mászkált volna rajtam. Szemeim hirtelen kipattantak, a távirányítós kezem pedig automatikusan lendült is a viszkető pont felé. A héten már másodjára vágtam magam fejbe, úgyhogy nem voltam boldog. Főleg, amikor a kapcsolón észrevettem egy agyonnyomott nyolclábút. Franc, ezt nem álmodtam... Körbepislantottam, és hamar le is esett, hogy ez bizony a valóság. Valaki a teljes nevemen szólított, és ütötte-verte az ajtómat, mint pszichopata férj az anyósát.
A tévében épp valami fogkrém reklámja ment, úgyhogy kikapcsoltam. Gondoltam, ha lerendezem a kinti emberemet, bedőlök az ágyba.
- Meh, azannyát... - nyögtem félálomban, majd lassan felültem a kanapén. A homlokomat megtöröltem, nehogy a pókból bármi is maradjon rajtam, majd felegyenesedtem és nyújtóztam egyet. A dörömbölés nem maradt abba.
Elindultam a bejárat felé. A köntösöm madzagját kibontottam, mivel ocsmány mód melegem volt. Ekkor hallottam meg, hogy az ajtó túloldalán álló dührohamos hang egy lányé, ráadásul elég ismerősen is csengett. Azt mondta, meg fogok lakolni. Kezdtem sejteni, ki tett ilyen kedves látogatást hozzám az éjszaka kellős közepén.
Szóval én brit bestia kinyitottam a zárat, majd megragadtam a kilincset, hogy végre szembenézzek a zaklató hölgyeménnyel. Persze először csak az utcai lámpa fehér fényét láttam, ami kiégette a retinámat. Fókuszálni kezdtem az előttem álló alakra, de bele tellett néhány másodpercbe, mire a pacából emberi lény lett. Illetve...
Ez bizony az én pink hercegnőm volt, csak épp fehér kis hálóruhában, mezítláb, csurom véresen. Jó sokáig tartott...
- Üdv neked is, kedves... - nem fejeztem be, mert továbbra se tudtam, hogy hívják - Nincs ehhez egy kicsit késő? - tettem hozzá hunyorogva. Szomorúan láttam, hogy a bejáró egy részét vörös foltok borítják. Na, ezt hogy a fenébe fogom feltakarítani? Még napkelte előtt rendbe kell raknom, különben magyarázhatom a szomszédoknak, hogy kilöttyent a festék, amivel a sarokvédő léceket akartam átfesteni. Mekkora kamu...



mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2018. Jan. 29.

Tartózkodási hely :
❀ Beacon Hills ❀

Foglalkozás :
❀ Tanuló, hobbifotós, író ❀


Vas. Aug. 26, 2018 6:51 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



Nick & Charmie

Parányi kis testemben telhetetlen düh tombolt. Soha életemben nem éreztem még ennyire megrészegülve magam átadva a méregnek. Nem voltam egy vérmes teremtés, erőszakos meg aztán végképp nem. Nem állt szándékomban senkit sem bántani sem fizikailag, sem szavakkal. De ahogy ott dörömböltem a brit bestia ajtaján, úgy éreztem, legszívesebben betörnék és nekiesnék. Az ágyában érné a szeretetem ereje, na meg a harapásaim. Visszaadnám neki a kedvességét. Talán túl tisztelettudó vagyok. Már majdnem úgy döntöttem, hogy tényleg ajtóstól rontok a házba, ám megéreztem, hogy közeledik. Jobban éreztem őt, mint bárki mást ezen a földön. Mintha valami láthatatlan erőkapocs fűzött volna hozzá. Egy pislogással később már nyílt is az ajtó és megjelent benne ő. Igaz kissé nyomingerebb ábrázattal, de felismertem. Valószínűleg álmából verhettem fel. Helyes! Ahogy lejjebb siklott a tekintetem, megláttam, hogy még a köntös sem áll jól rajta, félig kibontva, némi belátást biztosítva félmeztelen felsőtestére. Úgy nézett ki, mint egy álmából felvert hunyorgó gigolo, mint aki arra várt, hogy megjelenjen a Sugarmommyja. Kérdése csak még jobban felpaprikázta az idegeim, alig fejezte be, máris csattant az arcán a tenyerem lenyomata, melybe minden addigi dühömet belevittem. Még nekem is fájt, esküszöm.
- Még van képed megkérdezni? Mit tettél velem???? Hogy volt merszed? - hisztérikusan benyomva az ajtót nekiestem és kivillanó pucér mellkasát kezdtem el püfölni mindaddig, míg ki nem szállt belőlem az energia. Fáradt voltam már, túl sok volt ez nekem. Egyszerre voltam sokkos, értetlen, rémült és dühös, minden egyszerre tombolt bennem és kezdett felemészteni. Az elmúlt egy hét egy rémálom volt, egy horrorfilm, aminek végén én magam is azzá váltam, ami elől menekültem. Vérmaszatosan simultam hozzá a lüktető mellkashoz, mely az egyetlen támpontom volt abban a pillanatban a sötét külvilággal szemben és melyet egyszersmind el is akartam pusztítani. Még sem volt hozzá erőm abban a pillanatban, minden energiám kimerítette a dühöm és a pofonjaim.
- Majdnem meg...megettem a húgom, aki...állapotos. - suttogtam a köntösébe, mire ismét zokogásban törtem ki, legalább a vért kicsit lemosta és összekente a gigolo szörnyeteg selyemköntösét. Mondjuk nem mintha eddig tudtam volna, hogy egy....egy kisbaba növekszik benne. Ez a sokkoló tény mentette meg az életét. Máskülönben....nem akartam belegondolni abba a forgatókönyvbe. Eltoltam magam tőle, nem akartam érzékenynek mutatkozni, vele érintkezni meg végképp nem. Mély levegőt vettem, majd kifújtam és előbb az égre emeltem a tekintetem, majd a szemeit kezdtem el fürkészni.
- Mégis mi a fene vagy te? - hagyta el ajkaim a régóta foglalkoztatott kérdés, amit katlanként fortyogó dühöm miatt eddig elfelejtettem neki szegezni.
- És miért művelted ezt velem? Miért?? - tettem fel a következőt, majd beljebb léptem az egyébként pompázatosan és fényűzően berendezett házban. Ki ez a férfi, valami milliárdos perverz szörnyeteg? Már azt is el mertem volna róla képzelni ezek után, hogy a Disney meséknek is van alapja és a Szépség és Szörnyeteget történetesen róla mintázták. Szemmel keresni kezdtem a rózsát a burokban, de aztán megráztam a fejem. Most nem kalandozhatok el.
- Van ennek valami ellenszere? - tettem fel a legfontosabb kérdést, ami foglalkoztatott, majd utána kérdőn pislogva rá vártam a választ az összes eddig feltett kérdésemre, talán még azokra is, melyeket eddig fel sem tettem neki.

Music: Hol voltál? ✗ Most meg rövid, de annál tartalmasabb Razz

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


: :


Join date :
2017. Dec. 11.

Tartózkodási hely :
Beacon Hills


Szer. Aug. 29, 2018 2:04 pm
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe



nick & charmie
no more secrets?
megjegyzés: mire vállalkoztam, te jó ég... XD


Kellemes szunyókálásomból ormótlan dörömbölés ébresztett fel. Nem voltam boldog, nagyon nem. Jobb szerettem az éjszakát álmokkal és párnákkal tölteni, mint egy random ember hisztijével, így nagyon nehezemre esett megindulni a bejárat felé. Főleg, mivel alig néhány másodperccel korábban fejbe vágtam magam a távirányítómmal, és még egy pókot is szétkentem magamon. Ezek közül leginkább a fejemet sajnáltam.
Ha még sorolhatnám, hogy miért nem volt csilingelően jó kedvem, hozzátenném, hogy marhára melegem volt. Valószínűleg kikapcsolt a légkondi a lakásban, úgyhogy azonnal fel is írtam a láthatatlan kis listámra, hogy „légkondi bekapcsolása!!”, közben pedig jó nagyot nyújtóztam. Az ajtómat lassan horpadásig verte valaki, úgyhogy most már méltattam annyira, hogy kinyissam neki.
Hallottam, ahogy szidott, mint a bokrot, és a hangja alapján hamar le is esett, hogy ki érkezett hozzám ilyen kései órában.
Miután üdvözöltem őt, valami olyan történt, amire egy részem már készült, bár azt hittem, majd később fog erre sor kerülni. Arcomon akkora pofon csattant, hogy azt még talán a szomszédban is hallhatták. Egyből a helyére kaptam a kezemet, és lomhán dörzsölgetni kezdtem a valószínűleg vörösben virító képemet. Fájt, bár nem hatott meg annyira.
- Áú. Erre számítottam. - ráncoltam a homlokomat. Ha eddig nem is voltam magamnál, ez hamar felébresztett a kómámból.
Minden felelet nélkül tűrtem, hogy a kis hölgyemény megpróbálja a szuszt is kiverni belőlem. Egészen addig abba se hagyta az ütlegelésemet, amíg bele nem fáradt. Ezek után pedig rám dőlt, és jól összekent a vérrel, ami őt magát is borította. Még szerencse, hogy nem a legdrágább köntösömet vettem fel...
Suttogására homlokom ismételten ráncba szaladt. Egy terhes lánnyal kezdeni a wendilétet? Elég durva lett volna, valószínűleg lelkileg még jobban felemésztette volna a gondolat, mint most. Ehelyett ki tudja, kit nyammogott el. Hagytam, hogy rajtam időzzön, amíg csak akar, de nem értem hozzá. Nyilván nem az én biztató buksisimimre vágyott, arra meg pláne nem, hogy én vigasztaljam. De legalább jó volt a tippem, és tényleg izgalmas kis wendigó lett belőle.
A következő kérdés hihetetlenül tipikus volt. Minden young adult film legfőbb kérdőjele, és én hülye még azt hittem, hogy a valóságban is pont annyira lesz unalmas, mint a tévében, de... Nem így volt. Annyira izgatott lettem, amint elhangzott ez az egyszerű mondat, hogy legszívesebben táncoltam volna örömömben. Ez az egész, a mi kis történetünk olyan volt, amit szívesen megnéztem volna a moziban. Elvégre ki tudja, milyen véget fog érni?
- Óh, hmm... hogy is mondjam, én... - hirtelen semmi frappáns nem jutott eszembe, amit hozzávághattam volna a lányhoz. Csak halmozódtak a kérdései, majdan beljebb lépett a lakásba. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy kizökkenjek, ugyanis rájöttem, hogy a lába is csurom vér. Ha pedig még három lépést tesz befelé, egyenesen a méregdrága, eredeti, kézzel készített perzsa szőnyegemen találja magát, ami a fél nappalit beteríti. Ne, ne, ne, ne, nem fog megtörténni!
Kezemet a leányzó vállára emeltem, és ellenvetést nem tűrően kezdtem kifelé tolni az ajtón.
- Egy lépést se! Nem hagyom, hogy tönkretedd a szőnyegemet, úgyhogy szépen kint maradsz! - mordultam rá - Ha be akarsz jönni, ott a slag, mosd le a lábad, azt a rongyot meg szépen add ide nekem! Kapsz helyette tiszta ruhát, meg amit akarsz, de nem kened össze a lakást, világos? - ha máson nem is, tekintetemen látni lehetett, hogy komolyan beszélek. Ha már ennyi pénzt belefektettem a lakásomba, nem fogom engedni, hogy holmi újonc wendi tönkretegyen bármit is. - Utána válaszolok minden kérdésedre, ígérem.



mephobia
fear of becoming so awesome that the human race can't handle it and everyone dies.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése





Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 
Nick & Charmie - A wendi lak titkai
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
Ugrás: