Nem minden szörny tesz szörnyûségeket
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki
Esküszünk, hogy
rosszban sántikálunk
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Kischat
Ne menj jégre, s el nem esel
Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 39 aktív, elfogadott karakter

Vérfarkas
5
Ember
2
Diclonius
1
Daimon
4
Pokolkutya
3
Vadász
3
Hibrid
6
Lidérc
2
Kitsune
4
Vámpír
1
Warlock
4
Wendigo
2
Vérjaguár
2

kockáztatja életét e világban
Karmolás nyomok
ki mit hagyott nekünk?



So it begins - Zara × Scar

What's happening?! - Nick & Dorcas EmptyScarlett Atkins
Yesterday at 7:35 pm



Arikan and Cal

What's happening?! - Nick & Dorcas EmptyCalcifer Belmont
Yesterday at 6:20 pm



My other (blood-thirsty?) half

What's happening?! - Nick & Dorcas EmptyJonathan Cross
Yesterday at 3:41 pm



Késő esti testedzés// Scarlett & Jack

What's happening?! - Nick & Dorcas EmptyScarlett Atkins
Yesterday at 3:11 pm



Rya & Scarlett - who are you?

What's happening?! - Nick & Dorcas EmptyScarlett Atkins
Yesterday at 2:52 pm



What's happening?! - Nick & Dorcas

What's happening?! - Nick & Dorcas EmptyDorcas Irwin
Szer. Nov. 20, 2019 10:44 pm
Beacon Hills Lelkei
lények az árnyékban
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Aaron Black, Aneira Llewellyn, Julia Hunt-Kozma


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.


Share
 

 What's happening?! - Nick & Dorcas

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
Szer. Márc. 20, 2019 1:37 am

Dorcas Irwin
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb


nick & dorcas
Egyik lábamat tettem a másik után. Sarkot a lábujjaimhoz illesztettem, és próbáltam minél egyenesebben menni. Persze néha nem sikerült, mert jobban figyeltem arra, amit Monica mondott nekem, hiszen az sokkal fontosabb volt, mint, hogy csináljak valamit telefonálás közben. Mert persze nekem a sima séta nem volt elég, nekem még valamit bele kellett vinnem, hogy beletudjak igazán feledkezni ebbe a létbe.
- Várj! - torpantam meg, és néztem magam elé egy huncut mosollyal.
- Szóval ez az a srác, aki magán landoltatta az egész ebédjét múlt héten? - haraptam bele a számba, ezzel visszafojtva a röhögést, mert egyszerűen zseniális volt az a jelenet kedden ebédidőben. Mintha csak valaki megírta volna egy filmbe. Csak kár, hogy felvétel nincs róla, pedig örökké azzal vidítanám fel magam.
-Igen... De olyan édes volt, és.... Nem tudom, jó érzésem van vele kapcsolatban Dodo... - súgta a végét belel a telefonba félve. Bár meg is értem, még eddig nem volt szerencséje a hapsikkal, mind bunkó fasz lett két randi után. Olyan élősködő meg kinek kell, de úgy őszintén?!
- Nem tudom Mo.... - súgtam válaszként neki. És igaz is volt. Tudtam, tőlem vár valami okosat, de én se tudtam többet, mint ő. Sőt, valószínűleg még kevesebbet is, hiszen nem ismertem a srácot. Még a nevét se tudtam, Monit meg már egy hete fűzte. Mondjuk rendesnek tűnt.
- Tudod mit?! Egy randi az életnek se árthat, de valami publikus helyet válasz, és ha idióta vagy csak szexet akar, azonnal ott hagyod, és már nincs is gond! - indultam meg végre megint, és a kis hülye járásomat is bevetettem.
- Hááááát, ha te mondod, akkor muszáj elmennem vele! - nevetett bele a telefonba én pedig ugyanígy tettem egy pillanatig, de hirtelen kirázott a hideg. Olyan érzésem lett hirtelen, mintha valaki figyelne. Körbe néztem, de nem láttam senkit, sehol. Házak is alig voltak, azok is mind sötétek.
- Dodo? - először nem fogtam fel a kérdést, csak néztem inkább hol vagyok, mert nem igazán volt ismerős a hely. Persze minden úgy nézett ki, mint Beacon Hills, szóval tudtam, hogy legalább nem sétáltam át egy másik városba. Mondjuk most ez se segített ki igazán, hisz így se tudtam merre az arra.
- Most, hogy ezt megbeszéltük: sicc aludni! Késő van, és holnap pontosan félkor fölszedlek a házatok előtt, hogy együtt menjünk a suliba! - szóltam bele a komoly hangomon, de közben mosolyogtam, amit Mo is tudott.
- Igenis anyaaaa... - kuncogott bele a telefonba, amitől csak szélesedett a mosolyom.
- Álmodj szépeket Dodo... - hallottam már a hangján, hogy azonnal durmolni fog, amint letesszük. Ő már csak ilyen volt.
- Te is Momom! - szóltam bele, majd kinyomtam. Ismét körbenéztem, de semmi újat nem tudtam meg,  így csak elindultam egy random irányba. Végül két elhagyatottnak tűnt ház között osontam át, amikor még egy jobban ismeretlenebb utcára értem ki. Néztem balra, néztem jobbra, de még idegenebbnek tűnt a hely.
Hülye! Kaptam észbe, és előhúztam a telefonomat, miközben 180 fokos fordulat közepette visszaindultam a kevésbé ismeretlen utcára. Lépteim lassúak voltak, így a feléig se jutottam el, amikor észrevettem, hogy elfogyott a mobil netem és esélytelen volt, hogy térkép segítségével hazataláljak. Nagyszerű.
- Eltévedtél? - szólalt meg mögülem egy mély hang, amitől tetőtől talpig libabőrös lettem. Lassan, kissé félve hátrafordultam reménykedve, hogy nincs a srác kezében balta, és szerencsémre tényleg nem volt. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de azért nem bíztam benne, hiszen sosem láttam még.
- Nem, csak kiugrottam a levegőre egy telefon elejéig, megyek is be. - mosolyogtam épp hogy, és gyorsított léptekkel indultam az ellentétes irányba. Reménykedtem, hogy ennyivel fel is adta, de mögöttem gyorsuló léptek hallatszottak hirtelen. Mire megfordultam, már nem láttam belelő semmit, csak azt éreztem, ahogy megfog a derekamnál fogva, és egyenesen a falnak dob. A fejemet úgy beütöttem, hogy a kép homályossá vált, és sípolni kezdett a fülem. Kiabálni akartam, hogy segítsen valaki, de egy gyenge sóhajt is alig jött ki a számon.
Bénultan csúsztam le a földig, és amint valamennyire jobb lett a helyzet, megpróbáltam felállni, de gyorsabb volt nálam. Lenyomott a földre, én pedig próbáltam kikerülni a markából. Rúgtam, ütöttem, ahogy csak lehetett, de annyira szédültem, hogy nem tudtam igazi erőt belevetni a dolgokba.
- Segítség! - jött ki egy alig normál hangerejű dolog a számon végre. Erre a srác pedig egész testével rám nehezedett, egyik kezét a számra nyomta, és vicsorogni kezdett. Vergődtem alatta, amennyire csak lehetett, viszont mind hiába. Sokkal nagyobb volt nálam, és így szinte esélytelen volt ellene a harc. Nem tudtam más csinálni, mint bámulni a szemeibe, és imádkozni, hogy valaki jöjjön, bárki. Akár a legnagyobb ellenségem.
És abban a pillanatban változott át a szeme fehéressé, a fogai pedig élessé. Torkom szakadtából sikítani kezdtem, amin a keze se sokat tompított. Nem értettem a helyzetet és végre igazán belém ütött a félelem. Valaki most már tényleg mentsen meg, a jó édes életbe is...

What's happening?! - Nick & Dorcas 1777463755 ● ◯ Dinner & Diatribes ● ◯  made by



we are human after all
and we don't stay for long

{                    }


Dorcas Irwin
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_plw6u97UJu1tmufrno7_r1_400
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_inline_pa6j8bUR4x1rqmlml_540
Age :
17
Tartózkodási hely :
bh ● ◯
Foglalkozás :
tanulok ● ◯

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Szer. Márc. 20, 2019 5:35 pm

Nicholas Harden
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe
nick & dorcas
it takes a monster to destroy a monster
zene: wasteland (csak úgy) • megjegyzés: cute


Már egy ideje éreztem, hogy megjelent a közelben egy hozzám hasonló. Mármint, valami olyasmi. Igaz, nem tudtam volna elképzelni, hogy egy hasonlóan beteg család gazdag fiacskája legyen, mint én, és azt se hittem róla, hogy legalább olyan kifinomult az ízlése, mint az enyém. Inkább csak egy lealacsonyodott, éhenkórász verzióm volt, a tekintete erről árulkodott. A balféknak fel se tűnt, hogy már egy ideje szemmel tartottam. Kíváncsi voltam, mit keres egy másik wendigo a városban, titkon pedig még abban is reménykedtem, hogy jóban leszünk majd. Elképzeltem, ahogy gyilkos duóként csapnánk le a gyanútlan emberkékre, és jót röhögnénk azon, ahogy az életükért könyörögnek. Aztán azt is, hogy megtanítottam volna neki buliként kezelni a vadászatot, és nem csak összevissza marcangolni valakit. Mert hogy eléggé úgy tűnt, a fickó nem valami tapasztalt, és még csak nem is válogatott a vacsorái között. Akit éppen egyedül talált valami elhagyatott helyen, azt elkapta, legyen szó csövesről, prostiról, magányos fiatal lányról. Ha már az utóbbinál tartunk...
Ezúttal csak céltalanul indult neki az estének. Elképzelése se lehetett, hol kezdje a napi betevő beszerzését - mert szerencsétlen még nem tudott betelni maradékokkal. Jah, nem is hagyott semmit, annyira képtelen volt kontrollálni magát. Tehát csak bolyongott, mint egy elveszett lélek, kereste a helyét a sötét utcák közt. Én pedig olyan puhán követtem, hogy eszébe se jutott észrevenni engem. Vagy ennyire buta volt, vagy csak figyelmetlen, fogalmam sincs. Mindenesetre örültem, hogy még nem szúrtam szemet neki. Legalább felmérhettem, mennyire érdemes továbbra is foglalkoznom vele. Vagy ha érdemes is, inkább háziállatnak, vagy egyenlő társamnak fogadjam-e be..? Kérdések, döntések. Azt hittem, egyszerű lesz, de hamar kiderült, hogy óriásit tévedtem.
Ahogy haladt előre, zsebre dugott kezekkel, néha hátrapillantott. Még így se vett észre, pedig alig pár méterre voltam tőle. Csak épp elsüllyedtem az árnyékok mélyén, vagy egy oszlop, bokor mögött kerestem búvóhelyet. Olyan halkan tűntem el, hogy még a cipőm se koppant a betonon. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez a pasas nagyon friss, mert nem csak, hogy önuralma nem volt, de még meg se érezte a jelenlétemet. Ennyi idő alatt már rég ki kellett volna szúrnia, mégse tűnt fel neki, hogy más fajtabeli is mászkál a környéken.
Aztán eljött a pillanat. Mélyet szimatolt a levegőbe, és egy hosszas sóhaj után határozott léptekkel indult meg az egyik irányba. Mikor kellően messze került tőlem, oda álltam, ahol ő volt korábban. Az én orromat is lassacskán megcsapkodta egy enyhe fuvallat, ami parfüm, és frissen mosott haj illatát hozta magával. Ember. Valószínűleg nő.
Folytattam a kémkedést, és egészen addig lopakodtam a barátunk után, míg meg nem állt egy lány közelében. Először csak távolabbról figyelte, majd amikor a hölgyemény letette a telefont, és látható jelét adta annak, hogy eltévedt, wenditársam már akcióba is lendült. Már sokszor láttam, ahogy ezt csinálta. Mindig megszólította az áldozatát, mielőtt nekiesett volna. Valamiért szerette magára vonni az illető figyelmét, hogy az a halál szemébe nézhessen. Most is pont így történt.
Először a leányzó nem is sejtette, mekkora bajban van. Próbált nyugodtan válaszolni, majd el is indult, hogy minél távolabb kerülhessen az idegentől, de nem járt túl nagy sikerrel. Egy pillanat alatt nekirepítették az egyik közeli falnak. A jó öreg dobálós módszer... Jó rég használtam már. Jobban szerettem a saját két kezemmel, és a fogaimmal szétszedni az áldozataimat, nem szívesen húztam az időt hajigálással. Azzal amúgy is csak annyit érhetett el, hogy jól bezúzta a vacsorája izmait, netán egy pár csontját is megrepesztette. Abban pedig semmi élvezetes nem volt, ha sérült hús került az asztalra.
Egy darabig csak figyeltem. Jött a szokásos segélykiáltás, ami a lány esetében olyan halkra sikeredett, hogy a szél el is fújta a hangját. De én értettem, a fülem az efféle szavakra volt kihegyezve. És általában nagyon is élveztem ezeket hallgatni. Azonban valami oknál fogva ezt az áldozatot nem esett jól figyelni vergődés közben. Nem volt fair, hogy így megszédült, és esélye se volt küzdeni. Én azért általában hagytam, hogy a kajám megpróbáljon tisztességesen harcolni az életéért, mielőtt megszabadítottam a kínjaitól.
Nem bírtam tovább. Sehol a játék, a lehetőség, hogy a kislány megússza a dolgot. A világon semmi értelme nem volt ennek a vadászatnak, csak a zaba. Minden egyes másodperccel egyre inkább be kellett látnom, hogy a fickó bizony nem az én súlycsoportom. Nem tanítható, nem elég intelligens az enyémhez hasonló életmódhoz. Neki csak a kaja a lényeg. Primitív, és rendkívül unalmas egyed.
Kiléptem a rejtekemből, és némileg gyorsított tempóban vágtam a jelenet kellős közepébe. Megragadtam a fajtársam vállát, és az évek alatt gyűjtött tapasztalataimat, erőmet felhasználva egy másodperc alatt lehámoztam a védtelen lányról. Próbáltam úgy beállítani a dolgot, mintha legalább annyira nehéz lett volna a földre taszítanom a dögöt, mintha én is csak egy jelentéktelen emberke lettem volna. Pedig szánalomból szívesen megszabadítottam volna őt a fejétől... Megérdemelte volna. Mert nem így kell megölni valakit, az tuti. Ráadásul ennyire nyílt terepen... Ha legalább egy sikátorig elvitte volna..!
Szerencsére a barátunk beütötte a buciját, így volt időm megfordulni, hogy lássam, milyen állapotban van a lány.
- Élsz még? - kérdeztem. Valójában teljesen mindegy volt, mit válaszol, a lényeg, hogy mondjon valami értelmeset. Akkor legalább tudni fogom, hogy mennyire került sokkos állapotba.







―the handsome
―the talented
―the narcissistic
――one of my personal
― ―  favorites,
mr. nicholas harden


Nicholas Harden
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_po7sbzJ49q1stp5sko1_500
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_pzhihi2uNk1stp5sko1_400
Tartózkodási hely :
szalonnaváros

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pént. Ápr. 26, 2019 8:41 pm

Dorcas Irwin
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb


nick & dorcas
Beacon Hills mindig is egy békésebb város volt. Sose volt problémám, sose féltem attól, hogy éjszaka kirabolnak, vagy esetleg még rosszabb. Volt ugyan pár eset, de a legtöbbet állatokra kenték, vagy hamar elkapnák a kis piti bűnözőket. Mindig is úgy hittem, hogy itt soha semmilyen bajom nem lehet.
Erre mégis ott feküdtem valami férfi alatt, kábultan, torkom szakadtából sikítva, mert olyat láttam, ami csak egy horror filmben létezik. Teljesen fehér szemek, és éles, inkább vadállatra hasonlító fogok, mintsem emberére. Mondjuk azt se tudtam, hogy ez tényleg a valóság, vagy csak ennyire beütöttem volna a fejemet. A racionális kis agyam mindenképp arra akart kilyukadni, hogy ez nem a valóság, ilyenek nem léteznek, ne legyél hülye Dorcas. Biztos csak az egyik filmből szedtem, amit nem rég láttam. De egyszerűen túl valóságos volt minden ahhoz, hogy ne azt vegyem figyelemben mit látok magam előtt.
Aztán hirtelen a biztos halálnak tűnő helyzetbe bevilágított egy kis remény. Valaki lerántotta rólam a csávót, én pedig csak megkönnyebbülten lélegeztem végre fel, bár ez is csak egy pillanatig tartott. Mi van, ha ez csak a társa volt? Mi van, ha a társa csak úgy gondolta most az egyszer túl messze ment ezzel, de azért még mindig gázban vagyok? Légzésem az eddiginél is gyorsabb kezdett lenni, ahogy néztem fölöttem a szürke eget. Becsuktam a szemem, és vettem pár mély levegőt. Nem a legjobb technika, beismerem. Menekülnöm kellett volna, de leakartam először nyugodni. Mondjuk azt se ártott volna, ha tisztában látom a világot legalább egy pillanatra. Nem igazán tetszett a helyzet eleve se, de úgy, hogy pörgött körülöttem minden, úgy még végképp se.
Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor egy férfi hangját hallottam. Megkerestem tekintetemmel, és szép lassan felültem, bár a testem egy elég erőteljes fejfájással jelezte, hogy nem kellene. Mondjuk őszintén nem igazán érdekelt. Próbáltam kivenni ki is volt előttem. Egy nálam nem is annyival idősebb srác lehetett, aki szerencsére nem tűnt veszélyesnek. Bár az előzőek után ki tudja mi fog történni.
- Ahha... - ejtettem ki a szinte semmi választ, ahogy továbbra is csak néztem az előttem lévőt. Bár az agyam logikusan próbált reagálni, és azt súgta bízhatok benne, hiszen megmentett, de legszívesebben csak menekültem volna.
- És szerintem jobb is lesz, ha megyek.... - nyögtem még ki, ahogy megpróbáltam felállni, de vissza is zuhantam a fájdalomtól. Hogy a jó életbe tud ennyire fájni valakinek a feje?!
Egy sóhaj kíséretében néztem egy darabig magam elé, majd el a megmentőm mellé, ahol a támadómat kerestem. Viszont az nem volt sehol. Kihúztam magam, és szemeim kikerekedve cikáztak a sikátor minden pontja felé, de mind hiába. Sehol senki.
- Eltűnt... De hogyan? - éreztem, ahogy ismét kezd rajtam eluralkodni a félelem. Ha nem kapják el ezt az őrültet, én többet ki nem megyek egyedül az utcára!
Tekintetem visszafordítottam a megmentőmre, akit ismét csak fürkésztem egy ideig. Nem voltam biztos semmiben. Se abban, hogy ennyi volt ez a támadás ma estére, se abban, hogy tényleg megmentettek, és ez nem egy trükk volt, sőt, abban sem voltam biztos, hogy mit láttam. Úgy látszik ez is megtörtént végre. Dorcas Irwin bizonytalan volt egyszer az életében, és még csak elrejteni se tudta. Sőt azt se, hogy fél.
- Egyébként köszönöm, hogy kisegítettél. Sokan inkább csak megfordultak volna, és hagyták volna, hogy legyen aminek lennie kell... - próbáltam keresni a tekintetét, és megfejteni mi is a jelenlegi helyzet, hogy neki milyen arckifejezése van. Lehet, hogy ő is látott valamit? Mert ha igen, akkor talán nem vagyok túlzottan dilis, csak egy kicsit. Momoék mindig is mondták, hogy nem kellene kint kószálnom egyedül, mert egyszer baj lesz, de nem hallgattam rájuk, mint egy bolond. Ezért is sikerült ide jutni. Valami lény megtámadt, agyrázkódásom is lehet van, és még a megmentőmben se vagyok biztos. Nagyszerű.

What's happening?! - Nick & Dorcas 1777463755 ● ◯ Dinner & Diatribes ● ◯  made by



we are human after all
and we don't stay for long

{                    }


Dorcas Irwin
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_plw6u97UJu1tmufrno7_r1_400
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_inline_pa6j8bUR4x1rqmlml_540
Age :
17
Tartózkodási hely :
bh ● ◯
Foglalkozás :
tanulok ● ◯

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Ápr. 28, 2019 4:30 pm

Nicholas Harden
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe
nick & dorcas
it takes a monster to destroy a monster
zene: wasteland (csak úgy) • megjegyzés: cute


Néha még a wendinek is szüksége van a változatosságra. Nem kellett mindig ugyanazt a rutint követnie, minden alkalommal ugyanúgy bánnia az emberekkel, mint általában. Tehetett kivételt, dönthetett úgy, hogy most az egyszer nem a halállal pacsizik össze, hanem az élettel. Bennem is ez játszódott le, amikor úgy határoztam, belekontárkodok fajtársam vacsorájába és kihúzom a kis hölgyet a csávából. Elvégre annyira igazságtalan volt a helyzet, hogy képtelen lettem volna ugyanúgy végignézni, mint a fickó korábbi vadászatait. Ebben nem volt meg az a minimális menekülési lehetőség se, amit általában kapott az áldozat, mielőtt szembetalálta volna magát a végzetével.
Így hát hagytam, hogy lábaim a küzdők felé vezessenek, és egy határozott mozdulattal lecibáltam a vadorzó pasast a védtelen lányról. Ellöktem valamivel messzebb, úgy téve, mintha nekem is szükségem lett volna minden erőmre hozzá, majd a sérült felé fordultam, megőrizve a maradék hidegvéremet is. Felébredt bennem egyfajta védelmi ösztön a kishölgy felé, amit annyival tudtam magyarázni, hogy némileg megsajnáltam őt. A fickót meg annál jobban megutáltam, amiért ilyen szemét, sunyi módon a falhoz vágta, hogy megszédüljön. Kegyetlen ösztönlény, érdemtelen képességekkel. Előbb nyaltam volna meg a saját cipőmet, minthogy egy szintre helyezzem őt saját magammal.
Miközben a lány épsége felől érdeklődtem, fél füllel a wendi társamra koncentráltam, és hallottam is, ahogy egy idő után eliszkolt. Egyelőre megúszta a nagyobb balhét, de a szívem mélyén tudtam, hogy előbb vagy utóbb ismét összefutunk. Akkor viszont már nem leszek ilyen kegyes, tekintve, hogy a marhaságával engem is a vadászok célpontjává tehet.
A szavakra kissé felugrott a szemöldököm. Még hogy el akar menni? A fenéket, inkább örüljön neki, hogy ennyivel megúszta és képes megszólalni egy ilyen ütés után..! Nagyot sóhajtva figyeltem, ahogy csak azért is megpróbálkozott a feltápászkodással, de szinte azonnal fenékre is esett.
- Szerintem ez most nem jó ötlet. - adtam hangot a gondolataimnak, majdan hátrafordultam, hogy megnézzem, tényleg elhúzott-e a kis barátunk. Kicsit se lepődtem meg, amikor a hátam mögött a nagy ürességgel találkoztam. Gyáva alak...
A kérdést hallva visszafordultam a lány felé, és azonnal elkezdtem magamban mindenféle magyarázatokat gyártani. Mivel fogalmam se volt, mennyit láthatott, vagy egyáltalán mennyit fogott fel a történtekből, próbáltam valami semleges válasszal előrukkolni.
- Ahogy mások is szoktak... Felkelt, és elfutott. - vontam vállat. Nem akartam ebből nagy ügyet csinálni, ahhoz meg pláne nem volt sok kedvem, hogy elkezdjem neki ecsetelgetni a természetfelettiek csodás világát, kezdve a ténnyel, hogy én is majdnem ugyanolyan szörnyike voltam, mint a támadója. Csak épp én az intelligensebbik fajtából származtam, aki hajlandó együtt élni az emberekkel és nem csak élősködni rajtuk.
Végül leguggoltam vele szemben, hogy jobban szemügyre vehessem. Figyeltem az arcát, a pillantását, hátha abból meg tudtam állapítani, mennyire volt vészes a helyzet. Még abban se voltam biztos, hogy egyáltalán magánál van-e, vagy csak a tudatalattija próbálkozik az egészséges kommunikációval. Már megint csak kérdések és kérdések... Válaszok meg sehol.
- Addig ne köszönd, amíg egyben haza nem jutottál. - biccentettem felé - Hogy van a kobakod? - kérdeztem szűkös tekintettel, miközben felidéztem magamban a csattanást, amit a falnak ütődve hallatott. Nem volt szép hangja, és még a hideg is kirázott, pedig ennél durvábbakat is hallottam már. Azt, ahogy a hús felszakad és spriccel a vér. Vagy azt, ahogy valakinek a koponyája egy az egyben ripityára zúzódik a hideg betonon. Folytassam még?
Már megint hősködnöm kellett. Egy nap kétszer is. Először megmentettem egy kislányt a fajtársamtól, majd ugyanezt a hölgyikét haza is kellett juttatnom valahogy. Mert ha egyedül marad, talán felállni se fog még egy darabig, nemhogy elkutyagolni ki tudja milyen messzire.
- Egyébként Nick vagyok. - mutatkoztam be végül, rendhagyóan a becenevemen. Általában csak a haverjaim hívnak így, már ha épp akadnak a környéken, de úgy éreztem, ha kicsit személyesebbé teszem a névcserét, az majd oldja a lány bizalmatlanságát felém. Mert biztos voltam benne, hogy egyelőre tőlem is tartott valamennyire.







―the handsome
―the talented
―the narcissistic
――one of my personal
― ―  favorites,
mr. nicholas harden


Nicholas Harden
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_po7sbzJ49q1stp5sko1_500
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_pzhihi2uNk1stp5sko1_400
Tartózkodási hely :
szalonnaváros

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kedd Ápr. 30, 2019 8:17 pm

Dorcas Irwin
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb


nick & dorcas
A történtek után sokkos állapotban voltam, és szinte semmiben se voltam biztos. Még az se igazán tisztázódott bennem, hogy ez tényleg megtörtént pont velem. Arról meg ne is beszéljünk még, hogy esetleg mit láthattam, az ellen még jobban küzdött, mint a tény ellen, hogy csak szimplán nekem támadtak. Mondjuk ez a bizonytalanság kicsit sem volt jó, mert abban se voltam biztos, hogy aki előttem állt, azt tényleg megmentett, és nem csak becsapott. Látszik mennyire kilökött a kis biztonságos körömből már csak ez az egy apróság is, mert nem éreztem helyben magam. Sőt, még menekülni is akartam minden elől, még csak a támadás gondolata elől is, de még amikor meg is próbálkoztam vele, a testem nem értett velem együtt. Elég szépen beütöttem a fejemet a falnak dobásnak hála, így most úgy megfájdult, mintha fölakarna robbanni.
A menekülés meg már csak azért se volt jó ötlet, mert valószínűleg a srác se hagyta volna, hogy elmenjek. Sőt, biztos volt. Még ki is mondta: nem tartja jó ötletnek. Kissé idegesen fújtam ki a levegőt, hiszen azért mégis menni akartam. Haza, az ágyamban, ahol elaludhatok a meleg takaró alatt, és mehetek az álomvilágba, ahol nem fogadnak ilyen problémák. Semmi kedvem nem volt itt ücsörögni tovább, és várni, hogy legyen valami. Vagy ne agy isten, még rendőrt és mentőt hívni. Nyilván szólnom kellett volna a történt dolgokról, de se kedvem, se energiám nem volt még velük is órákig beszélni erről. Aztán még a szüleim is be lettek volna vonva, az meg csak az utolsó csepp lehet a pohárban.
De nem volt sok időm ezen aggódni. Közben észrevettem, hogy eltűnt a fickó. A francba is! Lehet ez az este még ennél rosszabb?! Bár remélem megijedt, és többet nem próbálkozik meg ilyennel. Mondjuk ki tudja már mi fog történni... Én nem, az biztos. A válaszára kissé sóhajtottam egyet, meg rávetettem egy ilyen Ez egyértelmű volt, de köszi. pillantást, megfűszerezve egy kis szúrással, de persze nem ment sokáig. Kicsit megint belém szúrt a fejfájás, és akaratlanul is halkan felszisszentem. Közben már az se érdekelt túlzottan, hogy leguggolt elém, és kicsit jobban megnézett. Bár sejtettem, hogy csak azt csekkolja mennyire rossz a helyzet.
- Nem a legjobban... - vallottam be, ahogy egyenesen a szemébe néztem. - De ha nem kell maratont lefutnom, és szép lassan sétálhatok, akkor megleszek szerintem. - próbáltam magamra erőltetni valami mosoly félét, viszont nem voltam benne biztos, hogy sikerült is az erőlködésem. Bár nem is számított. Tényleg nem volt a legjobb a fejem, de max egy kis szédülésre számítottam majd hazafelé menet, semmi több. Nem éreztem, hogy kavarodás lenne a fejemben, vagy álmos lennék, meg semmi ilyen. Bár nem is tudtam pontosan mire kellene odafigyelnem, de azon kívül tényleg nem volt más, hogy fájt a fejem. Mind belül, meg ahol beütöttem.
A bemutatkozását egy darabig csak csenddel jutalmaztam, majd vettem egy mély levegőt. Meg kell bíznom benne, más választásom nincs. egyedül úgy se jutok messzire, annyi szent. Bizalom Dorcas, Bizalom.
- Én meg Dod.... - akadtam meg mondat közepén, hiszen még se mondhattam azt, hogy Dodo vagyok, mint a kihalt madár. Kissé hülyén nézne rám. Más körülmények között még csak beleférne, de nem igazán most. - Dorcas.- mondtam végül a teljes nevemet, és végre sikerült valami rendes mosolyt is villantanom felé.
- Esetleg nem lenne gond neked, ha segítenél felállni? Mindketten láttuk mennyire jól megy egyedül jelenleg. - nevettem fel keservesen, majd reménykedve vártam egy igen válaszra. Már szinte készültem is kinyújtani a kezemet, hogy valamivel feltudjon húzni.
- Meg esetleg még egy útbaigazítást is megköszönnék, nem igazán vagyok ismerős a környéken. - tettem még hozzá nagyon gyorsan, és motyogva. Szerintem még kiskutya szemeim is lehettek hozzá, bár mivel nem láttam kívülről, ebben nem lehetek biztos. Amúgy most már nem azért nem azt kértem, hogy kísérjen haza, mert nem bíztam benne, hanem mert ilyen voltam. Általában jól esett a törődés, de jobban szerettem adni inkább, na meg nem a terhére lenni a másiknak. Most pedig nagyon is úgy éreztem, hogy csak a terhére vagyok szegény Nick-nek. Bár ígérem neked, igyekszek minél hamarabb lerázni téged, hogy megszabadulj a tehertől. Gondoltam még magamba, ahogy vártam mi is lesz a következő lépés.

What's happening?! - Nick & Dorcas 1777463755 ● ◯ Dinner & Diatribes ● ◯  made by
-



we are human after all
and we don't stay for long

{                    }


Dorcas Irwin
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_plw6u97UJu1tmufrno7_r1_400
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_inline_pa6j8bUR4x1rqmlml_540
Age :
17
Tartózkodási hely :
bh ● ◯
Foglalkozás :
tanulok ● ◯

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kedd Ápr. 30, 2019 9:58 pm

Nicholas Harden
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe
nick & dorcas
it takes a monster to destroy a monster
zene: wasteland (csak úgy) • megjegyzés: cute


Bele se gondoltam, mennyi minden sülhetett volna el rosszul a kis beavatkozásommal. Akár le is bukhattam volna. Vagy nekem jöhetett volna az a féleszű, akkor meg aztán biztos mészárlást rendeztem volna a kishölgy szeme láttára. Hadd ne fejtsem ki, milyen reakciót váltott volna ki ez belőle... Hát nem túl jót. Tuti a közelébe se engedett volna, még ha az ő életben maradásáért is küzdöttem.
Ezért is tettem össze a két kezem - nem szó szerint, az elég hülyén nézett volna ki -, amiért a fickó eliszkolt, és nem támadott meg még engem is. Talán érezte, hogy rangidős vagyok és velem nem érdemes cécózni. Azért jó pár wendiév volt már mögöttem, egy mozdulattal kivégezhettem volna őt, ha annyira akartam volna. Csakhogy... Nem, valószínűleg nem siettem volna el, egyrészt szórakozásból, másrészt mert iszonyatosan bántotta a csőrömet, hogy ennyire kegyetlenül akart elbánni ezzel a fiatal, védtelen lánnyal. Szóval nem lett volna okos döntés nekem ugrania, hacsak nem kívánt kínzó fájdalmak közt meghalni. Talán élve megnyúztam volna, vagy ilyesmi.
Most, hogy ketten maradtunk, volt időm jobban szemügyre venni a kisasszonykát. Látszólag nem volt súlyos baja, de azért jobban örültem volna neki, ha ez ezer százalékosan be is bizonyítódik. Nem voltam orvos, vagy szuperhős röntgenlátással, így nem biztos, hogy elsőre meg tudtam volna állapítani, ha eltört valamije. Kénytelen voltam a sorsra bízni a dolgot, vagy egy kórházra. Ez utóbbi viszont nem lett volna bölcs döntés, tekintve, hogy ha egyszer beviszem, el is kell magyaráznom, mi történt. Aztán azt is ki kell bírnom, hogy sok helyről vér és hús szaga szivárog ki, mélyen elrejtve a fertőtlenítő bűzével. Ez pedig... Nos, még egy magamfajta tapasztaltnak se lett volna túl előnyös. Akkora mennyiségben pláne.
- Feltéve, hogy nem talál meg megint az a fickó. - pillantottam wenditársam hűlt helyére, majd visszafordultam a lány felé. Azok után, hogy még felállni se tudott, kételkedtem benne, hogy egyáltalán képes lesz „szépen lassan sétálni” - ahogy ő fogalmazott. Maximum négykézláb tudott volna végigbotorkálni az utcákon, vagy a falaknak ütközve, de akkor egy hét alatt se jutott volna haza, nemhogy egy órán belül.
Végül úgy döntöttem, némileg nyitok felé azzal, hogy bemutatkozom. Ez legalább valami minimális szintű bizalmat kialakított kettőnk között, s így, hogy a nevemet és a külsőmet ismerte, a kezében volt a sorsom. Mert megtehette, hogy ennyi alapján rám állítja a város összes zsaruját, ha gyanúsnak talál. Ha azok után se lesz képes egy kicsit megbízni bennem, hogy két nagyon fontos kártyámat is kiterítettem elé, hát egészségére.
Szerencsére viszonozta ezt a kedves gesztust, így mertem remélni, hogy a továbbiakban gond nélkül haza tudom juttatni. Talán nem kellett már attól félnem, hogy felsikít, amint egy lépéssel közelebb kerülök hozzá - bár az se lepett volna meg, ha így reagál.
- Hát mondanám, hogy örvendek, kedves Dod, de a körülményeket tekintve... - be se fejeztem, szerintem elég egyértelmű volt, mit akartam ezzel mondani. Annyi biztos, hogy ha már egyszer a sors összesodort minket erre a kis időre, legalább lehetett volna valamivel kegyesebb Doddal.
A kérésre elmosolyodtam, majd biccentettem egyet felé, és feltápászkodtam a guggoló helyzetemből. Menet közben gyorsan körbepislogtam, és csak eztán nyújtottam a kezemet, hogy felhúzhassam. Ha ez megtörtént, a biztonság kedvéért az emelése közben elkaptam a másik karját is a könyökénél, nehogy véletlenül elboruljon a szédüléstől. Nem túl biztonságos ilyen gyorsan talpra állni egy fejsérüléssel.
- Megvagy? - kérdeztem kicsit aggodalmasan, meghazudtolva önmagamat. Mióta foglalkozok ennyire az emberkékkel? Jah, hát persze.
Az utóbbi időben elég sokszor játszottam a nagy hőst, de magam se tudom, miért. Talán unatkoztam. Mindenesetre, egy csúnya baleset áldozatait is segítettem kimenekíteni, nem is olyan rég... Aztán ott volt a szomszéd lány a barátnőjével, akiket szintén én húztam ki a bajból... Persze egyszer sem egyedül. De megtettem! Nálam ez hatalmas előrehaladás az emberekkel való szocializálódás terén.
- Szóval azt mondod, hogy tök egyedül sétálgatsz az éjszaka közepén úgy, hogy nem is ismered a környéket? - pislogtam rá értetlenül - Nem tudom eldönteni, hogy ez most bátor dolog, vagy inkább ostobaság... - mormogtam. Végül nagyot sóhajtva ráncoltam össze a homlokomat, abban reménykedve, hogy nem lesz gond abból, ha netán talán felajánlom a kíséretemet is. - Nézd. Elmondhatom, merre menj, ha el akarsz jutni... Isten tudja, hova, de ha az az alak még mindig a környéken van, garantálom, hogy két utcánál nem fogsz messzebbre jutni ilyen állapotban. - magyaráztam, a lehető legmeggyőzőbb tekintetemet előszedve. Igazából még csak nem is kellett hazudom.
Nem lepett volna meg, ha elutasít. Mert hát... Egy gyanús, természetfeletti idegen megtámadja, akit aztán legyűr egy másik idegen srác. Ki tudja, milyen szándékkal tette... Persze az én indítékom teljesen barátságos volt.







―the handsome
―the talented
―the narcissistic
――one of my personal
― ―  favorites,
mr. nicholas harden


Nicholas Harden
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_po7sbzJ49q1stp5sko1_500
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_pzhihi2uNk1stp5sko1_400
Tartózkodási hely :
szalonnaváros

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Csüt. Május 02, 2019 10:12 pm

Dorcas Irwin
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb


nick & dorcas
Kész káosz volt a helyzet, bár ezt szinte felesleges volt mondanom. Ha lehetett volna egy kívánságom, csak egy hazateleportálást kértem volna, semmi többet. Ott legalább biztonságban érezhettem volna magam, de sérülten, az utcán, egy vad idegennel nem igazán. Már csak azért sem, mert a támadóm elég különös volt, és még el is szökött a drága. Na meg drága megmentőm legutolsó kommentje se biztatott túlságosan. Milyen pozitív hozzáállás, meg milyen jó üzenet itt nekem, aki éppen azért reménykedik, hogy a vele szembe lévő se legyen gyilkos hajlamú.
- Biztató. - súgtam magam elé, és reméltem ennyivel lerázhatjuk ezt a tényezőt, hogy a férfi valahol a közelben kóborolhatott, vagy még rosszabb. Arra várt esetleg, mikor csaphat le rám megint. Mondjuk nagyon igyekeztem tényleg nem ezen járatni az agyamat, főleg, hogy az úgyse akart túlságosan együttműködni a borzalmas fájdalom miatt. Még sosem voltam borzalmasan másnapos, de ha ennek még csak a közelében is van, akkor ki fogom hagyni a hülye módjára ivászatot.
Legalább kezdtem kicsit megnyugodni legalább a sráccal kapcsolatban. Végre azt is megtudtam mi a neve, és valahogy úgy éreztem, nem nagyon vesződne ilyenekkel, ha rosszban sántikálna. Meg kellett bíznom benne. Ami azt kell, hogy mondjam nem egy könnyű dolog egy ilyen helyzetben, meg eleve se voltam túl bizakodó az idegenekkel szemben. Csakis akkor tudtam bizalmat adni valakinek, ha tudtam milyen, ha hogyan reagál dolgokra. Sőt, hogy milyen őszintén, nem megjátszva magát. Persze ezt nem várhattam el egy idegentől. Nick, szerencséd van. Olyat kapsz, amit sokan csak várnak évek óta. Gondoltam magamban, aztán szinte majdnem meg is bántam, amint gúnyolódni kezdett. Ha nem lettem volna éppenséggel rossz állapotban, még egy kis vállzsibbasztót is kaphatott volna, de most be kellett, hogy érje egy igen szúrós nézéssel.
- Dorcas. - jelentettem ki egyszerűen. Nem most volt kedvem játszadozni, bár ha most még Dodnak fog hívni, őszintén elfogom nézni. Nem lenne jó ötlet összeveszni az egyetlen segítségemmel. - Én azért örülök, azt nézve, hogy megmentettél. - jelentettem ki komolyan, ahogy egyenesen a szemeibe néztem. Tudom, kissé furcsa lehet a szúrós nézés után egy ilyen őszinte megszólalás, de muszáj volt kimondanom. Ami a szívemen, az általában a számon is volt, így nem volt nagyon visszatartás.
Nem kissé örültem, hogy beleegyezett a segítségbe. Egy hálás mosolyt vetettem rá, majd mély levegőt vettem. Itt jön a fájdalom vonat, felszállás! Jó erősen próbáltam megfogni a nyújtott kezét, hogy minél könnyebb dolga lett, de amint két lábon álltam, annyira elszédültem, hogy azt se tudtam eldönteni én kaptam a másik keze után, vagy ő fogott meg. Emellett a fájdalom is jobban kínozni kezdett. Éreztem, ha nem kapaszkodnék Nickbe, esnék is vissza az előző helyemre. Lábaim kissé remegtek, kezeim pedig görcsösen ragaszkodtak a biztos ponthoz. Kiszúrtam magam előtt egy pontot, és próbáltam minél lassabban, és hosszabban kifújni a levegőt, hátha segít egy kicsit. A kérdésére nem is tudtam válaszolni, csak koncentráltam arra, hogy a tervem sikeres legyen. Többé kevésbé ez meg is történt. Se a fejfájás, se a szédülés nem intett nekem búcsút ugyan, de nem volt annyira borzalmas, hogy ne tudjak állni két lábon. Legalábbis remélem.
- Valami olyasmi. - leheltem gyengén, ahogy felpillantottam rá. Aztán rájöttem, hogy mennyire szorítom, és legalább azon enyhítettem. A fogást nem akartam még feladni, nem voltam biztos magamban, hogy megállok a saját két lábamon.
Szavaira rádöbbentem mekkora hülyeséget beszélek. Bár azt se tudtam eldönteni, hogy csak a drága fejsérülésem teszi, vagy eleve is ilyen zizi lennék. Szépen végighallgattam a mondanivalóját, aztán egy fél pillanatig félrenéztem, a falat fürkészve, mintha valami fontos lenne ott. Azt mondtam magamnak, hogy bízni fogok benne. Így is kellett akkor tennem.
- Tudom, hogy tök idiótán hangzik, de megesik, hogy miközben telefonálok, nem arra figyelek merre megyek. Csak visznek a lábaim, amíg csak arra tudok figyelni, hogy a telefon végén mit mondanak. És valóban, felelőtlenség kint kószálni éjszaka, de nem ez volt az első eset, és eddig nem történt még soha semmi. Lehet naivitás, de nem fogok csak úgy félni, mert hátha történik valami. Nem lehet félelemmel teli életet élni. - magyaráztam meg magamat szép lassan, közben a szemeibe nézve. Viszont ismét egy fejfájás hullám csapott meg, így egy pillanatra behunytam a szemem, ezzel próbálva valamennyire enyhíteni a dolgon. Majd amikor véget ért, egy mély levegő kíséretében ismét ránéztem.
- Akkor megtennéd, hogy elkísérsz hazáig, ha nem nagy probléma? - kérdeztem meg felvont szemöldökkel. Semmi kedvem nem volt ugyan egy valószínűleg elég hosszú sétára egy idegennel, mert azok baromi kínosak szoktak lenni. Sose tudja senki miről is beszélgethetne, és ha nem találja meg azt a jó témát, akkor csak pár mondatos kis semmik lesznek, borzalmasan sok csenddel.
- Persze nem akarok a terhedre lenni. Mondanám én azt, hogy hívjunk taxit, de nem igazán érezném magam túl jól egy kocsiban jelenleg. De rád bízom a döntést. - néztem rá, bár borzalmasan bizakodtam, hogy ne kelljen kocsikáznom. Eleve is gyűlöltem a taxizást, de főleg így még rosszabb lenne. Mindegyik vezető borzalmasan kíváncsi, és elég nehéz lett volna megmagyarázni nekik miért nem a kórházba indulok, na meg, hogy mi is történt velem. Inkább választottam volna vagy milliószor a kínos beszélgetés lehetőségét Nickkel, mint azt a mérhetetlen turkálást. Csak ehhez az kellett, hogy ő igen mondjon nekem.

What's happening?! - Nick & Dorcas 1777463755 ● ◯ Dinner & Diatribes ● ◯  made by
-



we are human after all
and we don't stay for long

{                    }


Dorcas Irwin
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_plw6u97UJu1tmufrno7_r1_400
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_inline_pa6j8bUR4x1rqmlml_540
Age :
17
Tartózkodási hely :
bh ● ◯
Foglalkozás :
tanulok ● ◯

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pént. Május 03, 2019 10:47 pm

Nicholas Harden
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe
nick & dorcas
it takes a monster to destroy a monster
zene: wasteland (csak úgy) • megjegyzés: cute


Határozottan jó ötlet volt bemutatkoznom. Ez adott egy lendületet mindkettőnknek, hogy egy fél pillanatra megbízzunk egymásban, és együtt tudjunk működni. Persze azt meg kell hagyni, neki több oka volt idegenkedni velem, mint fordítva. Az egyetlen, ami miatt aggódhattam volna, ha esetleg kiderül a kisasszonykáról, hogy valami vadászcsalád ivadéka, és épp csak azért nem nyiffantotta ki az alávaló fajtársamat, mert felkészületlenül érte a támadása... Bár erre az esély elég minimális volt, hiszen akkor egyből leesett volna neki, hogy egy wendi ugrott rá, és azokat csak így elhajigálni nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Ebből pedig arra következtethetett volna, hogy én magam se vagyok ember, szóval... Hadd ne fejezzem be ezt a gondolatmenetet. Elég egyértelmű a végkimenetele, azt hiszem.
Szóval most, hogy már megvolt a „nyugi, nem áll szándékomban megerőszakolni téged, és szervkereskedő se vagyok” fázis, jöhetett a következő lépés: meg kellett győznöm Dod drágát, hogy nélkülem nem jutna két utcánál messzebb, és kénytelen lesz a segítségemet igénybe venni. Ez kevésbé tűnt nehéz feladatnak, főleg, mivel a saját szemével láthatta, hogy meg tudom védeni. Vicces volt belegondolni, hogy a wenditársammal való haverkodási szándékaim ide vezettek. Úgy volt, hogy afféle játékszernek, vagy legfeljebb háziállatnak befogadom a szerencsétlent, megtanítom a jobb életre, erre fel úgy alakult, hogy a majdnem-vacsiját próbáltam épségben hazajuttatni... Nos, történnek érdekes fordulatok.
Mint például az a rövidke pillanat, amikor is Dod úgy döntött, csúnyán megöl a pillantásával, amiért hülye becenevet adtam neki. Nem akartam mondani neki, hogy jó lesz ehhez hozzászoknia, mert hát nagy valószínűséggel ezek után sose fogunk találkozni. Legalább is akkor így indultam neki a hazakísérős témának. Eljuttatom a lakásáig, onnantól pedig viszlát és soha többé nem látjuk egymást.
- Azért ne vidd túlzásba az örülést, a végén még beleszédülsz. - vettem fel vele a szemkontaktust, elviccelve a dolgot. Nekem nem sokan szoktak örülni, még otthon se, úgyhogy nem igazán tudtam, hogy lehetne komolyan reagálni erre. A famíliában legtöbbször csak forgatták a szemüket, vagy inkább nem is néztek rám, mert nekem más volt a felfogásom bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
Ezek után nehézkesen ugyan, de felsegítettem Dodot - „Dorcast” -, közben ügyelve rá, hogy még véletlenül se essen ismét fenékre, ha netán megzavarodna a buksija. Amikor egyenesbe került, úgy megszorított, hogy azt egy magafajta kis emberből ki se néztem volna, a lábai remegni kezdtek, és a tekintete se tűnt túlzottan tisztának. Rá kellett hát kérdeznem, hogy minden rendben van-e, s mialatt ő próbálta magát összeszedni, tekintetemmel az arcát fürkésztem. Érdekes volt látni, ahogy a fájdalom mellett ezer apróság futott végig a pillantásán, a vonásain... Rég láttam már halandót ilyen közelről, ilyen nyugalmas állapotban. Mert akiket ilyen mikroszkopikus távolságból láttam, azok általában sikoltoztak a félelemtől, vagy sokkolva próbáltak minél messzebb kerülni tőlem. De Dod nem, és ez szinte már újdonság volt.
Ugyan enyhített a szorításán, sejtettem, hogy egy darabig még engem fog támaszául használni. Tényleg kezdtem úgy érezni, hogy a lehetségesnél több jófejség szorult belém, ami már majdnem hasonlított az alkalmankénti önzetlenségre. A fene se gondolta volna, hogy egy ilyen őrült, mint én majd egy nap teljesen ellenszegül mindennek, amit a családjától tanult, és emberkéken fog segíteni. Persze nem mindig... Csak amikor épp úgy látom, hogy helyes. Mert helyes dolog ez, ugye?
- Nem is mondtam, hogy élj félelemben... - kerestem a tekintetét - Csak ne indulj neki az éjszakának védtelenül. - tanácsoltam, de nem tudtam többet hozzáfűzni, mivel Dod arcocskáján végigfutott valami feszengés. Talán fájhatott a feje, vagy ilyesmi, mindenesetre nem nagyon tudtam ezen segíteni. Maximum annyit tehettem, hogy nem engedtem el a kezeit.
Kérdését egy kisebb magyarázkodás követte, amiből sikerült megállapítanom, hogy Dod imád beszélni. De úgy... Nagyon sokat. A találkozásunk óta alig néhány perc telt el, mégis, ez idő alatt sérült fejjel többet mondott, mint amennyit én az elmúlt hétben összesen. Félelmetes volt, ugyanakkor egy kicsit bájos is.
- Felejtsd el a taxit, hazakísérlek. - jelentettem ki határozottan, ugyanakkor egy biztató mosolyt is küldtem felé. Talán ez nem sikerült olyan parára, mint általában. Nem akartam még azt is hozzátenni, hogy a wendipajti simán betöri a taxi ablakát, és a sofőrrel együtt nyiffantja ki őt, mert hát... Elméleti síkon én nem tudok semmiről. Csak egy random srác vagyok, aki jókor volt jó helyen. - Persze csak ha elárulod, hol van az a „haza”. Nem vagyok gondolatolvasó, bár biztos nagyon menő érzés lenne.
Megint a hülye humorom. Egyszerűen képtelen voltam megszabadulni tőle. Mindent olyan lazára vettem, mintha tényleg semmi nem számítana igazán - és a helyzet az, hogy ettől rendkívül bűbájosnak éreztem magam, pedig lehet, hogy épp emiatt voltam olyan ellenszenves a saját sznob családtagjaim számára. Kivéve a nagybátyámat, mert ő marha jó arc volt. Piás, szerencsétlen és titkolózós, de... Jó arc. És nem mellesleg halott.
Hirtelen beugrott egy baki. A lány illata... A fickónk valószínűleg jól belevéste az agyába, és ez nagyon rosszat jelenthetett, mivel a kis gyalogtúránkkal simán Dod házához vezethettük őt. Így hát ki kellett találnom valami módszert arra, hogy elrejtsem előle az összes lehetséges nyomot. Különben a barom napokon belül rátalál és végez vele.
- Na jó, mennyire tudsz járni? - vágtam bele a projektbe - Ha nagyon nem, viszlek a hátamon. Ha meg megy valamennyire, akkor elég, ha átkarolod a nyakamat, aztán onnan megoldjuk ketten. - magyaráztam. Nem szántam sok időt a tervezgetésre, igazából csak egy célom volt ezzel: elnyomni az ő friss illatát a sajátommal. Ha a wendike engem érez meg először, biztos nem fog minket követni.







―the handsome
―the talented
―the narcissistic
――one of my personal
― ―  favorites,
mr. nicholas harden


Nicholas Harden
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_po7sbzJ49q1stp5sko1_500
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_pzhihi2uNk1stp5sko1_400
Tartózkodási hely :
szalonnaváros

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Szept. 01, 2019 1:55 am

Dorcas Irwin
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb


nick & dorcas
A káosz úgy tűnt elmúlt. A támadom már valószínűleg a lehető legmesszebb, és egyedül a hülye fejfájás marad, meg Nick. Akiben kénytelen vagyok bízni, akár akarom, akár nem. Jól tudom, hogy rég kiderült volna róla, hogy bántani akar. Legalábbis hacsak nem szeret hosszú játékot játszani az áldozataival, akkor megvolt, sőt, még mindig itt a tökéletes lehetőség, hogy azt csináljon, amit csak szeretne. Nem voltam ugyan a lehető legrosszabb állapotban, de nehéz védekezni bármi ellen, ha a fejed megakar ölni.
Igazából lassan nem csak simán muszáj-ból bíztam benne, hanem miatta is. Igaz, a Dod-os ügy, meg a többi kis visszaszólása nem a kedvencem, de mélyen legbelül saját magamra emlékeztetett. Én is mindig mondom a magamét, és nem érdekel nagyon, mit is gondol a másik. De igazából nem is számított nagyon, hogy mit gondolok róla, csak hazáig kellett eljutnom, ami nem igazán tűnt könnyű feladatnak. legalábbis az alapján, hogy fölállni is alig bírtam, és két kézzel kapaszkodtam Nickbe, hogy ne essek vissza a földre. De miután a hirtelen fejfájás eltűnt tudtam, hogy megleszek. Igaz, nem volt kellemes, amit éreztem, viszont tudtam, hogy megszokható, vagy legalábbis tűrhető egészen addig, amíg az otthoni aszpirinig el nem jutok.
- Jó, oké, jogos az ajánlás. De mit tegyek, ha ez vagyok én? - válaszoltam halkan, miközben a szemeit fürkésztem. Muszáj volt valamire koncentrálnom, hogy ne a fejfájásra koncentráljak, az csak rosszabbá teszi a helyzetemet. Közben nem gondoltam, hogy nagyon fogja feszegetni ezt az éjszaka mászkálós dolgot. Miért is tenné? Hiszen elmondta a véleményét a helyzetről, nagyon mást nem lehet hozzá tenni. Bár ki tudja. Végül is nem ismerem, lehet még meg fog lepni valami kis csipkedő hozzászólással.
Szavait hallva eszméletlen megkönnyebbülést éreztem. Jó, tudom, eddig azt hajtogattam magamnak is, meg neki is, hogy nem kell kísérő, megleszek egyedül, de igazából tudom, hogy ez nem a legjobb ötlet. Magamat ismerve az első utcán összeesnék, és reggelig meg se találnának. A mosolya miatt akaratlanul én is elmosolyodtam. Bár nem volt a fájdalom közepette nagy mosoly, de végre nem csak fájdalmat lehetett látni az arcomon. Plusz pont.
- Köszönöm Nick. - néztem rá hálásan. A kis vicces megszólalásán még halkan fel is nevettem. - Hát, az tény, hogy néha hasznos lenne. - mosolyodtam el ismét, majd elmondtam neki merre is lakom. - Tudod merre van? - kérdeztem meg, hiszen most, hogy inkább próbáltam rá, és a szavaira koncentrálni a fejfájásom helyett, leesett valami. Eddig talán a sok miatt nem vehettem észre a brit akcentusát, de most valamiért pont feltűnt. Nem volt zavaró, sőt, csak feltűnt.
Kérdésére hirtelen elgondolkoztam. Igazából sejtettem a válaszomat már, csak nem akartam elsietni. Vagyis a hülye természetem nem akarta elsietni. Az megint azt akarta, hogy azt mondjam, jaj, meg leszek, még csak a támasz se kell. De nem voltam hülye, inkább legyűrtem ezeket a gondolatokat. Főleg, mert drága megmentőmet se néztem hülyének. Most is két kézzel kapaszkodtam belé, pedig csak egy helyben álltunk. Hogy menne a séta magamtól, vagy akár támasszal így? Hát sehogy.
- Ebből háton vivés lesz, attól tartok. - fújtam ki egy levegőt, és haraptam idegesen egyet az alsó ajkamba. Már csak azért, mert attól is féltem lassan, hogy a hátáról is lefogok szédülni egyszer csak.
- De persze útközben bármikor megállhatunk majd, ha esetleg már nem bírsz, és pihenni kell. - tettem még hozzá. Szavaim közben próbáltam elárulni a tekintetemmel, hogy nem azért mondom ezt, mert hülye lányos módra az megy a fejemben, hogy "jaj, olyan kövér vagyok, két lépést nem fogsz tudni menni!". Csak azért nem lehet a legkönnyebb egy egész embert cipelni ki tudja meddig. Bár próbáltam jelezni neki, hogy mi is a szavaim mögött a jelentés, szinte vártam, valami hozzászólást, mint eddig majdnem mindenhez. Sőt, szinte hiány érzetem is támadt volna, ha csenddel díjazza utóbbi szavaimat.
Közben óvatosan egyesével elengedtem a karjait is. Nyilván nehéz lett volna a hátára kerülnöm, ha szemtől szeme állunk egymással, és én akaszkodom mind a két karjába. Kicsit ugyan szédültem, és az egyik lábamat ugyan odább kellett tennem, hogy megtartsam magamat, de úgy gondoltam meg leszek abban a fél percben, amíg rákerülök a hátára.

ez most kicsit rövidebb lett What's happening?! - Nick & Dorcas 1777463755 ● ◯ Dinner & Diatribes ● ◯  made by



we are human after all
and we don't stay for long

{                    }


Dorcas Irwin
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_plw6u97UJu1tmufrno7_r1_400
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_inline_pa6j8bUR4x1rqmlml_540
Age :
17
Tartózkodási hely :
bh ● ◯
Foglalkozás :
tanulok ● ◯

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Szer. Szept. 18, 2019 1:16 am

Nicholas Harden
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe
nick & dorcas
it takes a monster to destroy a monster
zene: wasteland (csak úgy) • megjegyzés: rövidkeee


"Harden Jótékonysági Vállalat, itt Nicholas Harden főigazgató beszél; miben segíthetek?" - úgy éreztem, lassan ezzel a szöveggel kellene fogadnom minden telefonhívást, amit idegen számtól kapok. Vagy még azokat is, amik a család felől érkeznek karácsonykor, meg húsvétkor. Szerintem a drága jó édesanyám boldogabb se lenne, ha meghallaná. Majd' kiugrana a bőréből, aztán letépné a fejemet a vonalon keresztül, és szidalmazna, amiért apám - nem, az egész familia pénzét egy nyomorult emberbabusgató vállalkozásra költöttem, ráadásul az ő(!!) nevüket használtam. Hát hogy mernék ilyet elkövetni?!
Viccelek. De tényleg, a Szalonnavárosban töltött időm alatt annyi emberkén segítettem már, hogy akár egy saját jótékonysági szervezetet is nyithattam volna. Ott volt az a baleset. Meg amikor a szomszéd lány és a barátnője egy éjszaka alatt legalább négyszer bajba kerültek, miközben alig láttak kettőig a sok piától. Vagy... Igaz, ő nem halandó, de egyszer még a drága angol hercegnőcskén is segítettem, aki friss vámpírként a vadászok létezéséről még csak távoli tudatfoszlánnyal se rendelkezett; majdnem ott maradt a foga, ha értitek, hehehe.
Utóbbira visszagondolva, több okból se volt tőlem hülyeség, hogy megpróbáltam a kedves és makacs Dodot óvva inteni az éjszakai mászkálástól; hiszen akkor nem csak a természetfelettiek kavarták volna meg a lelki világát, de még a vadászokról is tudomást szerezhetett volna, ha épp nem az egyik mocsadék foga alatt végzi. Nem is tudom, melyik lett volna rosszabb befejezése egy kellemesen induló sétának. A halál, vagy egy életre szóló trauma?
- Hmm... Mondjuk ne ölesd meg magad az éjszakai kiruccanásaid alatt. Kezdetnek talán ennyi is megtenné - feleltem kurtán. Kezdtem azt hinni, hogy Dod menthetetlen eset. Ő talán tipikusan az a fajta lány volt, aki ösztönből kereste a bajt, ezért mélázgatott az utcán, távol az emberektől, éjnek évadján. Ha pedig igaz lett volna a feltételezésem, sajna a nagy semmin kívül mást nem tehettem annak érdekében, hogy megmentsem ezt a szép kis arcocskát a fajtársaim fogától. Vagy bárki mástól, aki épp vérre szomjazik.
Hát, annyit talán mégis csak megpróbálhattam, hogy az elkövetkezendő néhány órámat neki szenteltem. Mert szinte biztos voltam benne, hogy nem fogjuk öt perc alatt megjárni a hazafelé vezető utat. De... Ez a Dod nagyon fura szerzetnek tűnt. Már másodjára mondott nekem köszönetet, pedig igazán nem tettem még érte semmit. Épp csak elzavartam a támadóját, na meg felajánlottam neki, hogy hazakísérem. De ezt minden normális személy megtette volna, nem? Mi köszönni való volt ebben?
Mindenesetre igyekeztem a lehető legkevésbé furán reagálni.
- Ugyan - vontam vállat, a nevetés hallatán pedig még egy mosolyt is fel véltem fedezni a szám szélén, ahogy Dod tekintetét kutatva megtaláltam a saját tükörképemet. Értékelte a béna, csavaros humoromat. Valamiért ettől egy pillanatra még meg is kedveltem ezt a szédült tyúkot. - Néha viszont nagyon idegesítő is - fűztem hozzá, majd amikor végre elárulta, hol is lakik, a fejemben gyorsan elkezdtem összerakni a legrövidebb utat az említett cím felé. - Persze. Még csak nem is laksz tőlem olyan messze, vannak ilyen véletlenek?
Érdekes, érdekes... Még sose találkoztam vele korábban, de ha jó címet adott meg, akkor alig néhány utca választott el minket egymástól, és ha az emlékezetem nem csalt, még el is mehettem egy párszor a lakása előtt, ha épp arra volt dolgom. Kicsi város ez, nagyon kicsi. Vagy mi voltunk túl nagyok.
- Akkor lovacskázunk, rendben van! De ez csak egyszeri alkalom, és ha bárkinek is megemlíted, szétkürtölöm, hogy Dod az igazi neved - fenyegetőztem, próbálva komolyra venni a dolgot; sikertelenül. Valahogy ez sose tartozott az erősségeim közé. Túl rövidnek találtam az életet ahhoz, hogy fapofával szenvedjem végig. - Hát, nem mintha bálna lennél, sőt, de azért ez kedves tőled - forgattam a szemeimet, majd amikor Dod elkezdett csámpázni, hogy valahogy a hátam mögé kerüljön, én óvatosan elengedtem őt, és megfordultam, hogy minél előbb felmászhasson rám. Még kissé lejjebb is ereszkedtem, készülve, hogy elkaphassam a lábait, amikor kell.
- Bátorság, Dorcas - szóltam oda, némi biztatás gyanánt. Még a nevét is direkt jól mondtam, kivételesen. Ha pedig végre hajlandó volt rám ugrani, teljes stabilitással ragadtam meg a térdhajlata és a combja közt, hogy még csak véletlenül se essen le. - Megvagy? - kérdeztem, immáron másodjára a nap folyamán.
Ilyen közelségből esélytelen volt, hogy az ő aromája felülkerekedjen az enyémen. A wenditársam engem biztos nem akar majd megtámadni, így teljes biztonságban voltunk. Habár nem is ez izgatta a fantáziámat a legjobban... Arra voltam igazán kíváncsi, vajon Dod milyennek érzi az illatomat. Hiszen... Mindenkinek más. Voltam már mentol, pezsgő, eső utáni erdő, illatosított gyertya meg minden más túlértékelt marhaság... De vajon mit rejtegetett a hátamon csimpaszkodó lány szívecskéje? Mi volt számára a legkedvesebb?







―the handsome
―the talented
―the narcissistic
――one of my personal
― ―  favorites,
mr. nicholas harden


Nicholas Harden
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_po7sbzJ49q1stp5sko1_500
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_pzhihi2uNk1stp5sko1_400
Tartózkodási hely :
szalonnaváros

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hétf. Szept. 23, 2019 6:58 pm

Dorcas Irwin
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb

{ nick & dorcas }


Lassan nem tudtam eldönteni, hogy mi a legfurcsább ebben az estében. Először is ott volt a támadás. Az az eszméletlen gyorsaság, erő, azok a fehér szemek és irdatlan nagy fogak. Ha félős lennék, még mondanám, hogy viszont fogom látni őket a rémálmaimban. Bár ki tudja, esküszöm annyira nem értettem mi is történt, hogy lehet még tényleg ő fog fogadni a következő este. Mondjuk talán még érteném is a helyzetet egy kicsit jobban, ha nem olyan hamar lett volna vége az egésznek, ahogy elkezdődött. De ezeket a gondolatokat még egy kissit inkább elengedtem. Olyan dolgokkal kerültem szembe, ami nem csak megfejtés kérdése volt. Ilyenek nem kellene létezniük.
Aztán jött a megmentőm, akit a hülye, beütött fejem mindenképp elakart üldözni. Szerintem, ha New York-ban lennék, akkor is azt mondtam volna neki vagy hatvanszor, hogy majd megoldom, jól leszek, simán hazasétálok én egyedül több száz kilométert, semmi gond. Kész mentálisan betegnek nézhetett már Nick, főleg, hogy a "nem akarok a terhedre lenni" dolgok után, pedig kb minden szavába, vagy tanácsába belekötöttem. Bár esküszöm, ez főleg azért volt, mert a fejem nem volt igazán a megfelelő állapotban. Jó, nyilván a normál pillanataimban is szeretek kötözködni, de nem ennyire és nem így. Most az egyszer valószínűleg sikerült emiatt ráadásul kicsit el is ásnom magam előtte.
Főleg, mivel kezdtem rájönni mennyire zavarhatom szegényt, csak bólintottam egy aprót a tanácsára. Mondjuk tényleg nem lett volna jó magamat megöletni. Ki vigyázna úgy a lányaimra? Na igen, így is csak rájuk gondolok. Nem ám az, hogy nem akarok meghalni, vagy valami. Ááá. Nekem csak az a fontos, hogy ezért ne legyen szomorú senki. Jó tudni, hogy a halálomat is csak azért kerülöm el, mert csak teher lenne a többieknek. Lehet mégis csak alapból is totál bolond vagyok, nem csak a mostani állapot tesz hozzá.
- Igaz. - tettem hozzá röviden. A gondolat olvasás is tipikusan egy olyan dolog, ami egyszerre átok, és áldás is lenne. Egy egész estét téma is lehetne ebből, bár annak már anyámék se örülnének, ha csak reggel állítanék haza. Meg hát gondolom Nick se akarna itt álldogálni velem, és beszélgetni szuperhős képességekről.
- Én úgy tudom nincsenek véletlenek. - mosolyodtam el, persze főleg csak viccelődtem. Bár néha tényleg úgy éreztem valamik okkal történnek, azért nem vagyok egy őrült liba, hogy azt higgyem jelent valamit, hogy elég közel lakik hozzám. Mindenki lakik valahol, és ő pont közelebb esik, mint más. Ennyi.
- Amúgy nem kísértene, hogy elmondjam, ha nem azt mondtad volna, hogy lovacskázás. - nevettem fel halkan. Csak húzni akartam a fejét, bár tény, hogy aranyos volt, ahogy lovacskázásnak hívta a dolgot, mintha csak egy gyerekhez beszélt volna. Bár ki tudja, még lehet annak is nézett. Mondjuk a Dod-os dolog esküszöm nem kezdett el idegesíteni már. Bár lehet, most csak nem úgy mondta szimplán, meg jobban lekötött az, hogy milyen szót használt.
Amikor megjegyezte, hogy nem vagyok bálna, majdnem visszavágtam neki, hogy szép, én madár vagyok, de csak egy kissé nézett volna még hülyébbnek, mint eddig. Így is aggatott már rám egy becenevet, nem hiányzik, hogy még a bolond madár lány is legyek. Aztán megfordult, kész pozícióba helyezkedett, és még a rendes nevemen is szólított. A végén még azt fogom hinni, hogy akad benne valami emberiség.
Szinte azonnal fölugrottam a hátára, kezemmel átkarolva a nyakát, persze figyelve arra, hogy nehogy fojtogassam. Kissé fura érzés volt, hogy valaki cipel, még sose tette ezt velem senki. Bár a testem most épp nagyon hálás volt Nicknek. A fejem is kevésbé fájt, szédülni se szédültem már annyira. Úgy örülök, hogy ezt felajánlotta.
- Meg. - válaszoltam halkan egy megkönnyebbült mosoly kíséretében. A fejemet a bal kezemet támasztottam meg, és néztem előttünk az utat, arra várva, hogy elinduljunk. Közben mély levegőket vettem, és gondolkoztam kicsit az eddig történteken. Közben megütött egy illat, ami elterelte a gondolataimat. Hirtelen a lányok jutottak az eszembe az illatról, majd az a tipikus eső előtti illat, és a frissen mosott ruha szaga. Furcsa volt eszt érezni, bár elkönyveltem ezt is a fejemnek. Ma este szerintem mindenre ez lesz a kifogás.
- Egyébként mióta élsz itt? Még sosem láttalak. - kérdeztem meg tőle halkan, és a szemem sarkából figyeltem az arcát, hogy mit is reagál a kérdésemre. Nem tolakodni akartam, csak gondoltam már beszélgessünk kicsit. Főleg, mert tényleg nem láttam még szerintem. Mondjuk az akcentus már sokat elárult, például azt is, hogy nyilván nem amerikai. De attól még élhetett már egy ideje itt. Mondjuk az iskolában se láttam még soha, pedig nem igazán tűnt sokkal idősebbnek nálam.
Közben felnéztem az égre, mert az eső előtti szag nem hagyott nyugodni. De felhők alig voltak, csak a csillagok néztek vissza rám. Lehet tényleg csak a fejem játszott velem.
- Te tudod milyen az az illat, ami eső előtt szokott lenni? Mert én esküszöm azt érzem, de semmi híre egy viharnak. - fürkésztem továbbra is az eget. Csak reméltem, hogy azt mondja, ő is érzi, bár már őszintén elnéztem, hogy normálisnak nézzen.

ez most kicsit rövidebb lett What's happening?! - Nick & Dorcas 1777463755Dinner & Diatribes ● made by



we are human after all
and we don't stay for long

{                    }


Dorcas Irwin
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_plw6u97UJu1tmufrno7_r1_400
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_inline_pa6j8bUR4x1rqmlml_540
Age :
17
Tartózkodási hely :
bh ● ◯
Foglalkozás :
tanulok ● ◯

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Okt. 13, 2019 10:41 pm

Nicholas Harden
wendigo: veszélyes kannibál, kit vérszag fog körbe
nick & dorcas
it takes a monster to destroy a monster
zene: wasteland (csak úgy) • megjegyzés: *-*


Dod, Dod, drága Dod... Tch! Tippre azt mondtam volna, hogy ő tipikusan az a fajta ember, aki akaratlanul is vonzza a bajt, akár tetszik neki, akár nem. Talán ezért is szúrta ki magának az alacsonyabb agyi szintű fajtársam; a sors bizonyára csak egy újabb veszélyforrást akart a gyanútlan virágszál elé dobni. Ha már szinte könyörgött érte azzal, hogy egyes egyedül nekiindult az utcának az éjszaka közepén. Mármint... Ki az Isten nyila tenne ilyesmit?! Pláne itt, az Egyesült Állatokban, ahol minden második sötét utcában bujkál valami undormány!
Jah, hát persze. Dod megtenné. Meg is tette. Valószínűleg már legalább hatvanhétszer.
Én valami rejtélyes oknál fogva mégis megsajnáltam, és a megmentésére siettem. Igaz, fejben inkább betudtam annak, hogy nem akartam nézni, ahogy a másik wendi élve felfalja anélkül, hogy adna neki esélyt a túlélésre, deee... Valójában tényleg sajnáltam őt. Olyan kis fiatal volt, ártatlan, na meg rettentően elvarázsolt, ott helyben pedig épp hihetetlenül védtelen. A belső szuperhősöm pedig úgy döntött, ellentmond az addigi életmódjának, és kihúzza őt a bajból. Túl jó arc vagyok ennek a világnak.
A kis akciómnak hála végül oda lyukadtunk ki, hogy a másik tag felszívódott, én meg épp cseverésztem a tökkel ütött kisasszonnyal. És most arra értem a tökkel ütöttet, hogy szó szerint beverte a kobakját. Habár lehet, hogy a másik értelem is vonatkozott rá.
- Igazad van. Direkt költöztem közel hozzátok, mert tudtam, hogy egy nap szükséged lesz a segítségemre - viccelődtem, ha eddig nem bizonyíthattam volna elégszer, milyen kiváló humorérzékem van. Persze akkor még igazából nem is sejtettem, hogy ez az egész tényleg a sors hülye játéka. Ez a találkozó, Doddal. De nem szaladok ennyire előre, mert ha van rosszabb dolog egy hajléktalan májánál, akkor az bizony a spoilerezés.
- Szóval azt mondod, az én hibám lesz, ha „véletlenül” elpletykálod valakinek? - vontam fel a szemöldökömet, de a szám szélén ott lapult egy mosoly, ami épp elég jele volt annak, hogy egész kellemes kis társaságnak találtam Dodot. Még ha csak azért is volt ilyen vicces, mert beütötte a buksiját, és azt se tudta, melyik kontinensen van. - Minden nap egy újabb csalódás - sóhajtottam fel drámaian, mintha most iszonyúan megbántott volna.
Eztán következett a nehezebbik feladat: valahogy fel kellett varázsolnom az elveszett hercegnőt a hátamra anélkül, hogy a nyakamba küldte volna az ebédjét, vagy ilyesmi. Persze az se lett volna jó, ha rajtam ájul el, mert akkor aztán sok sikert kívánhattam volna magamnak a megtartásában. Szükségem volt az egyensúlyozására, az éberségére, ha azt akartam, hogy ez működjön. Persze így is esélyes volt, hogy be fog rajtam szunyálni, hiszen aki ilyen fejsérüléssel ébren végigcsinál egy hosszú lovacskázást, az biza nem is ember.
Amikor pozícióba álltam, Dod valahogy felpattant, és azonnal átkarolta a nyakamat, én pedig ugyanebben a pillanatban a lábaiért kaptam, hogy még véletlenül se kezdjen himbálózni rajtam, mint azok az ijesztő, régi majomplüssök, amiknek összecsatolható volt a kezük. Jól néztünk volna ki, ha így fulladok meg hirtelen.
- Remek! - feleltem megkönnyebbülten, aztán kihúztam magam, és kicsit igazítottam az egyszemélyes utazóközönségemen, mert éreztem, hogy ha így hagyom, később le fog csúszni. Majdan elindultam, közben nagyon odafigyelve minden apró részletre, ami körülvett. Az árnyékokra, a halvány lámpafényekre, Dod szívének verdesésére, a légzésének hangjára, meg a parfümje illatára, ami ilyen közelségből elnyomta a város esti szagát. Egy pillanatra úgy éreztem, még talán a vér aromájánál is jobb, de amilyen gyorsan jött ez a gondolat, olyan hamar távozott is. Épp megmenteni készültem, nem megenni. Jobbnak láttam, ha inkább másra koncentrálok.
Szerencsémre a kis pókmajomnak volt ötlete a figyelmem elterelését illetően.
- Hmm... - elkezdtem agyalni a válaszon, mivel fogalmam se volt, mikor is költöztem Szalonnavárosba. Az biztos, hogy már jó ideje itt tengettem a mindennapjaimat, de pontosan nem tudtam volna megmondani, hány hónapot, netán évet töltöttem már el ebben a béna kisvárosban. - Maradjunk annyiban, hogy nem túl régóta. De nem is csoda, hogy nem láttál, hiszen annyira nem vagyok feltűnő jelenség - értettem ezt úgy, hogy nagyon szerettem otthon lustálkodni a hatalmas kérómban, ami egyébként már bútorok nélkül is megfizethetetlen lett volna azoknak, akik nem az egyik leggazdagabb angol nemesi család pici sarjai. De tényleg, inkább odabent kuksoltam és szidtam Dórát a tévé előtt, amiért sose találta a térképet, minthogy kimenjek és emberek között időzzek. Legalább is eddig nem találtam rá okot, hogy közösködjek velük, hiszen ők annyira más világban éltek, ráadásul kifürkészhetetlen dolgokat csináltak, amikhez nekem nem volt se energiám, se kíváncsiságom.
Ezután egy darabig némaság telepedett közénk. Pillantásomat végig az úton tartottam, na meg az utca sötétebb pontjain. Füleltem, hogy semmi ne érhessen váratlanul. Figyeltem a szagokat, kizárva Dod édeskés illatát, ami egyre csábítóbbnak tűnt, minél többször tüdőztem le. Már lassan azon voltam, hogy rágyújtok egy szál cigire, csak ne kelljen csorgatnom rá a nyálamat. De nem lehetett, és ez iszonyatosan zavart, szóval ismét hálát adtam az égnek, hogy a leányzó nem tudott sokáig csendben maradni.
- Eső előtti illat? Milyen érdekes... - tanakodtam, mert pont nem arra számítottam, hogy ezt fogja rajtam érezni. Az eső utáni már egészen más tészta, az az egyik leggyakoribb aroma, amihez az emberek vonzódnak. - Leírnád egy kicsit pontosabban? - kérdeztem vissza, egyáltalán nem adva jelét annak, hogy amúgy marhára nem érzek semmi ilyesmit.
Csak a te finom kis parfümödet, meg a bőrödet, meg az ereidben csörgedező friss vért. Számomra ezekből áll a világ. Bőr. Hús. Vér. Csont.







―the handsome
―the talented
―the narcissistic
――one of my personal
― ―  favorites,
mr. nicholas harden


Nicholas Harden
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_po7sbzJ49q1stp5sko1_500
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_pzhihi2uNk1stp5sko1_400
Tartózkodási hely :
szalonnaváros

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Szer. Nov. 20, 2019 10:44 pm

Dorcas Irwin
ember: erôtlen személy, köztünk mégis a legerősebb

{ nick & dorcas }


Lassan nem tudtam eldönteni, hogy mi a legfurcsább ebben az estében. Borzalmasan örültem, hogy ez az este amilyen hirtelen fordulatot vett, annál nyugodtabb kezd lenni. Már alig vártam a forró zuhanyt, és azt, hogy az ágyamban alhassak egy jót holnap reggelig. Talán arra is vágytam kicsit, hogy úgy kelljek fel holnap, mintha ez meg se történt volna, mert nyilván nem tudtam felfogni teljesen mindent, de tudtam, hogy ez csak egy szép álom. Ha ez nem a valóság lenne, hanem egy rémálmom, akkor ott véget szakadt volna, amikor az a valami kinyitotta a száját. Nem lett volna hős megmentés, csak a sokkja az agyam hülyeségeinek. De valahogy emellett a szörnyűség mellett mégis jó volt valamiért Nickel beszélgetni, és kicsit viccelődni, oldani a helyzet komolyságán. Bár kicsit belegondolva előre láttam, hogy bárki tudott volna arról, hogy rendőrt nem hívok, Stella, Monica vagy mondjuk Sophie, még kicsit ők is megpaskoltak volna.
- Hát igen, az univerzum küldte a megmentőmet. Csak éppenséggel a fehér ló, és a szőkeség lemaradt. - nevettem halkan egy kicsit, majd csak mosolyogva néztem rá. Egyébként az elején úgy éreztem még kicsit távolságtartó volt azért, de talán most már ő is kicsit nyitottabb volt velem. Következői szavaira viszont már hangosan nevettem fel, majd próbáltam nagyon komolya arccal válaszolni neki.
- Teljes mértékben a te hibád. - bólogattam finoman, azért nem akartam a vicc kedvéért fejfájást kapni megint. - Sajnálom, mi dodó madarak már csak ilyenek vagyunk. - csúszott ki véletlenül a számon a mondat. Biztos látszott rajtam, hogy nem akartam ezt elmondani, de már nem volt visszaút. Csak reménykedtem, hogy valami csoda folytán nem kérdez rá a dologra, és nem szól hozzá semmi. Esküszöm inkább hívjon Dodnak még hatszor, de most kerüljük el ez a kínos helyzetet, amit nagyon szépen okoztam magamnak.
Miután végre a hátán kötöttem ki, igyekeztem tartani magamat amennyire tudtam, hogy ne legyen annyira a terhére azért. Mondjuk tipikus, hogy még ilyenkor is, amikor lehet bármelyik pillanatban leájulok róla azzal törődöm, hogy kevesebb gondja legyen a cipelésemmel.
Egy darabig bírtam a csöndet, de nem akartam csak úgy elaludni rajta, meg csak nézegetni, így úgy gondoltam inkább beszélgetek vele, amit úgy tűnt nem is bán, vagy legalábbis nem látszott rajta. Kissé meglepődtem mondjuk, hogy válasza mennyire nem volt konkrét, és, hogy azt állította magáról, nem feltűnő jelenség. Lehet csak a lehetséges agyrázkódásom miatt, de úgy éreztem biztos észrevennék sokan. Én legalábbis biztos felfigyelnék rá... Azt hiszem, mondjuk nem számít ez. Inkább ráhagytam amit mondott, és foglalkoztam az eső előtti illattal.
- Hát... - fújtam ki hosszan a levegőt, ahogy a baloldalra pillantva figyeltem a mellettünk lévő dolgokat. - Nem is tudom, hogyan mondjam. Van benne egy bizonyos föld és víz illat. Jó, elvileg a víz szagtalan, de valahogy benne van. Vagy lehet inkább csak a tisztaság és a frissesség illata miatt gondolok a vízre. Valahogy talán ennyire tudnám leírni, mert ezt egyszerűen érezni kell. Egyébként sokan utálják ezt az illatot, mert nem szeretik az utána jövő esőt, de én nagyon. Valahogy megnyugtat. - mosolyodtam el már csak a gondolatától is. Már kiskoromban is nagyon szerettem az esőszagot, ahogy legtöbben hívják. Meg az utána jövő esetleges vihart is tárt karokkal fogadtam. Hülyeségnek hangzik ugyan, de eskü jó volt néha elázni.
- Szóval te nem érzed? - tértem vissza a lényeghez, ismét az égre pillantva. - Mert, ha nem, esküszöm valamit elrontott bennem az a kis falnak csapás. - kuncogtam fel halkan, de inkább fájdalomból. Kissé tényleg féltem, hogy valami lehet nem jó egy ilyen dolog után, de nem volt se kedvem, se semmi időm még kórházba vonulni. Majd jól leszek, jól kell lennem.
Kissé ismét csöndben voltam, ahogy néztem az utcát, amiben mentünk. Lassan kezdtek ismerősek lenni a házak, de valahogy még mindig nem volt teljesen meg, hogy merre is vagyunk. Csak reméltem hamar hazaérünk, már kezdtem fáradt lenni, viszont nem akartam elaludni szegényen. Így is annyi gondja volt már velem.
- Tudod min gondolkoztam el? - törtem meg ismét a csendet, de csakis azért, hogy béren tartsam magam. - Szerintem otthon megfognak ölni azért, mert ilyen későn esek be, szóval nem kell aggódni, hogy bárki tudomást fog szerezni erről a lovacskázós dologról. Szóval őrülhetsz egy kicsit most. - viccelődtem csak ugyan, de gondoltam egy kis poénnal talán oldom a feszültséget. Most először néztem az arcára mióta vitt, hogy lássam a reakcióját. Tekintetem akaratlanul is elidőzött kicsit rajta.

ez most kicsit rövidebb lett What's happening?! - Nick & Dorcas 1777463755Dinner & Diatribes ● made by



we are human after all
and we don't stay for long

{                    }


Dorcas Irwin
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_plw6u97UJu1tmufrno7_r1_400
What's happening?! - Nick & Dorcas Tumblr_inline_pa6j8bUR4x1rqmlml_540
Age :
17
Tartózkodási hely :
bh ● ◯
Foglalkozás :
tanulok ● ◯

What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


What's happening?! - Nick & Dorcas Empty
Vissza az elejére Go down
 

What's happening?! - Nick & Dorcas

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Lakónegyed-
^
ˇ