Nem minden szörny tesz szörnyûségeket
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki
Esküszünk, hogy
rosszban sántikálunk
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Kischat
Ne menj jégre, s el nem esel
Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 59 aktív, elfogadott karakter

Vérfarkas
7
Ember
4
Diclonius
1
Daimon
5
Pokolkutya
2
Vadász
4
Hibrid
8
Lidérc
4
Kitsune
7
Vámpír
4
Warlock
7
Wendigo
3
Vérjaguár
3

kockáztatja életét e világban
Karmolás nyomok
ki mit hagyott nekünk?



Drew Lamarck/Masanori

the wind of change; connor EmptyDrew Lamarck
Today at 9:57 am



Avatarfoglaló

the wind of change; connor EmptyHugo Marlowe
Today at 1:09 am



Hugo

the wind of change; connor EmptyJulia Hunt-Kozma
Yesterday at 7:25 pm



Elkészültem!

the wind of change; connor EmptyHugo Marlowe
Yesterday at 4:27 pm



Fawn & Ethan ;; you're so annoying

the wind of change; connor EmptyFawn Olossë
Yesterday at 2:32 pm



Vale & Angus - night at the museum

the wind of change; connor EmptyVale Pedersen
Yesterday at 12:31 pm
Beacon Hills Lelkei
lények az árnyékban
Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot

Daniel Nicholson, Ethan Wayne, Stephen Hunt-Kozma


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.


Share
 

 the wind of change; connor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
Szer. Nov. 06, 2019 2:52 am

Connor Reyes
kitsune: sose bízz egy rókában, aurája felemészthet
Connor Reyes
my heart is bleeding, now i'm dangerous


Becenév:
nem hinném
Születési hely:
valahol Japánban
Kor:
100 (+ kb 2500 év)
Nemi beállítottság:
ebben a korban még meg szokták nevezni?
Faj:
levegő kitsune (Kyuubi)
Play by:
Will Tudor
Karakter típus:
saját

Gotta Know Me Better

Meet Me Halfway:
’Japán, ismeretlen terület’
A dátum: 1154. április 6.


- Ren, ma megtanítasz repülni? - kérdezte a rá csimpaszkodó kis lény, emberi szemnek egy ártalmatlan gyermek. Az ő szemében egy idegesítő kölyök, aki folyvást csak nyaggatni tudta.
- Nem. Hagyjál! - nyögött fel ő, majd a másik oldalára fordulva próbálta legördíteni magáról a mindössze nyolc éves Yo-t.
- De hisz’ megígérted!
Határozottan nem ígért ilyesmit. Sőt, még csak nem is említette, ha pontosítani akarunk. Miért is tette volna? Az egész napot lustálkodással akarta tölteni, nem azzal, hogy parádézik Yo-nak. Nem volt neki se kedve, se energiája dadát játszani, bohócot pláne nem.
- Mikor ígértem ilyet? - kérdezett azért vissza, bár szavai a végére már inkább ásításnak hangzottak. Hiába volt alatta kemény padló, amitől mindössze a ruhái választották el, olyan könnyedén elálmosodott, hogy elég lett volna becsuknia a szemeit és máris...
- Tegnap! Mielőtt elaludtál, azt mondtad, hogy ahem - Yo megköszörülte a torkát, majd Renhez hasonlóan mély, és nemtörődöm hangon folytatta a beszédet - „Ha holnap is ezt csinálod, kirepítelek az ablakon, Yo!”
Ren tenyere szinte életre kelt, és olyan erővel csapódott a saját homlokához, hogy azt talán még a közeli völgyben nyugvó falucskában is meghallották. Már egyértelmű volt, hogy a kis rosszaság teljesen félreértette az előző nap történteket.
- Most már emlékszel? - folytatta a gyermek, tudatlan vidámságtól kicsattanva.
De Ren nem válaszolt. Ha csak kinyitotta volna a száját, talán olyan hirtelen elnevette volna magát, hogy szegény kis Yo tényleg kirepült volna az ablakon. Így inkább meg se moccant, csak a homlokán pihenő kezével eltakarta a szemét, miközben a hátára fordult, és keresztbe tette a lábait.
- Figyelsz rám, Ren?
Semmi szó.
- Figyelj már!
Yo ekkor rákapaszkodott a térdére, és így ugrálva próbálkozott tovább.
- Ren! Ren! Ren! Ren!
- Nem érdekel. Hagyjál! - morogta ő, de ez túl halkra sikeredett, így a gyerek csak tovább hajtogatta a nevét. A türelme már a végét járta, s ha egyszer az elfogyott, még egy nyolc éves kisfiú se volt teljes biztonságban mellette. Sokat megélt kitsune létére nem volt a legbölcsebb, sem a legfelelősségteljesebb az emberekkel szemben, így még csak eszébe se jutott visszafogottabban bánni velük.
- ME-GÍ-GÉR-TED! - kántálta Yo, abba se hagyva a ficánkolást.
Ren már a fogait csikorgatta. Nem szólt egy szót se, de magában legalább tízezerszer az Alvilág mélyére kívánta az egész Fukuhara családot, amiért rá mertek bízni egy ilyen haszontalan apróságot. Őt ugyanis nem érdekelte, hogy a Fukuharák nagy hírnévnek örvendtek, ahogy az se, hogy nekik köszönhetően volt hol aludnia, és nem az árnyak közt unta halálra magát. Kapott egy feladatot, amivel jó időre lefoglalhatta magát. Egy család védőszellemének lenni ugyanis nem átlagos hivatás, sőt, megtiszteltetés.
- Yo, harmadjára mondom... NEM! - csattant fel hirtelen, és azzal a lendülettel fel is ült, dühös szikrákat szóró tekintettel. De talán túl hangosan szólt. Vagy túl keményen. A gyermek ugyanis futásnak eredt, arcáról folydogáltak a könnyek.


You're Still Have All Of Me:
’Washington, Amerikai Egyesült Államok’
A dátum: 2008. december 24.


Elfutott... Pont, mint Yo. Pont olyan ijedten. Ugyanazzal a könnyes arccal. Ő is a felelőssége volt. És ő is csak egy gyermek volt.
Félelem járta át Connor minden egyes porcikáját. Gerince mentén végigfutott a hideg, és egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy odakint tombolt a tél. Záporozott a hó, és fújt a hideg szél. De ő csak rohant az utcán. Repülni nem tudott, meglátták volna. Más világot élünk, az emberek nem bíznak a természetfelettiben. Elfeledték őket, és már csak a gyerekeket riogatják velük. Az olyanokat, mint a pöttöm kislány, akit ő nagy hévvel próbált felkutatni a tömegben.
A nevét kiáltozta, hátha válaszol neki. Lábai remegni kezdtek a dühtől, a rémülettől, s attól a hatalmas érzelmi kavalkádtól, ami a szívében keletkezett. Már megint elszúrta... Pedig neki már csak az a csepp lányka maradt. Miatta még hajlandó volt tisztára mosni a kezét. Érte bármit, de tényleg bármit megtett volna. De akinek egy amerikai nagyvárosban nyoma veszik, az sose kerül már elő. Aki ebben az új korban, ebben a mocskos, modern világban eltűnik, azt már nem találják meg. Még egy Kyuubi se képes rá, hiába is próbálja olyan nagyon.

’Seattle, Amerikai Egyesült Államok’
A dátum: 2017. december 23.


- Gyűlölöm a karácsonyt - állapította meg magában, miközben az egyik bolt kirakatát bámulta. Négy próbababa állt előtte, mindegyikük vastag, téli öltözetet viselt. A háttérként szolgáló hatalmas fehér faldarabra pirosan csillogó, szánt húzó rénszarvas mintákat ragasztottak, néhány zöld fenyőággal, fényfüzérrel, óriási ajándékdobozokkal, és a plafonról lógó sárgás csillagokkal körbevéve. Connor számára az egész csak csupa csicsa volt, semmi érdemleges. Még a kislánynak felöltöztetett baba kabátja is visszataszítóan fényes volt. Ezüst színe szemet szúróan világos volt, és mintha még tükröződött is volna. Egyszerűen borzalmas volt.
- A bácsi utálja a karácsonyt? - szólalt meg mellette egy vékony kis hang. Szinte kísértetiesen hasonlított az Ő hangjára. Legalább is egy pillanatra...
Connor felvont szemöldökökkel fordult a gyermek felé, aki épp csak a derekáig ért. Hosszú, szőke fürtjei két fonatba voltak rendezve, a fejét bolyhos sapka védte a hidegtől. Íriszei jégkéken csillogtak, mégis barátságot és melegséget árasztottak magukból.
- Miért? - egészítette ki a kérdését, kíváncsian fürkészve a fölé tornyosuló fiatal férfi arcát.
Ő azonban nem felelt, mindössze vállat vont, majd ismét a kirakatot kezdte bámulni. Pontosabban azt a babát, ami emlékeztette őt arra a szörnyű napra, majdnem kilenc évvel azelőtt.
- Szerintem a karácsony szuper ünnep. Főleg, amikor ajándékot is kapunk - magyarázkodott tovább az idegen kislány, ám gyorsan ki is javította magát, mielőtt Connor reagálhatott volna. Közben tekintetével ő is a kiállított babákat kezdte elemezni. - De én adni jobban szeretek. Az anyukámnak karkötőt készítettem, az apukámnak egy rajzot a kedvenc autójáról, az öcsémnek pedig Anyuval vettünk közösen kesztyűt. Szerintem örülni fog neki. A bácsi mit-
Oldalra fordult, hogy a férfi szemébe nézhessen. Ő azonban már nem volt ott. Mintha... Kámforrá vált volna. Bárcsak tényleg képes lett volna rá; akkor minden sokkal egyszerűbb lett volna.




When I Was Younger...


’Japán, ismeretlen terület’
A dátum: 1154. április 6.


Yo-nak nyoma veszett. Ez szinte biztos volt. Ren a zsigereiben érezte, hogy így van, mégis tovább kereste. Hiszen rá bízták, ahogy az egész család őrzése is az ő feladata volt. Ezért könyörgött az egész falu; hogy valaki őrizze a Fukuhara család becsületét és hírnevét. Hogy valaki egészségben, épségben tartsa őket még az ilyen nehéz napokon is. Ő mégis képes volt elhagyni az egyetlen gyermeküket. Az örökösüket.
- Yo! Merre vagy? Yo!! - kiáltotta minden sarkon, ahol befordult.
Nem érkezett válasz, de az emberek összesúgtak: „Fukuhara Yo eltűnt?”
Ren nem törődött a pletykálókkal, csak sietett tovább. A saját két lábán, mivel a család megtiltotta neki, hogy a faluban használja a képességeit. A bolond pedig még hallgatott is rájuk, hiszen azért volt mellettük, hogy az ő javukat szolgálja. Na, nem mintha ezt ő választotta volna. Büntetésként kapta a feladatot, hogy végre megszelídüljön, és hasznos róka váljon belőle.
Már a huszonhetedik alkalommal fordult be a sarki teaház mellett, de semmi. Egyetlen apró jele se volt annak, hogy a kisfiú erre járt volna. Pedig Ren határozottan emlékezett rá, hogy erre látta szaladni, amikor előle menekült ijedtében.
Szörnyű robaj, majd ezt kísérve egy női sikoly szelte át a levegőt. Azt újabb kiáltás követte, majd sok-sok összefolyt szó, amiket nem lehetett különválasztani egymástól. Az őrző csupán hármat tudott kivenni közülük: szentély, villámcsapás, ég. Tekintetét a hegy oldalába épített, gyönyörű szentély felé fordította. Az most már nem volt se gyönyörű, se tekintélyes, mint korábban. Fekete füst ölelte körbe, a tetejét lángok nyaldosták. A falak omladozni látszottak.
Mire Ren odaért, a tűz olyan magasra nyúlt, hogy a cseresznyevirág fa ágait kezdte megemészteni. Minden annyira... Üres volt. Mintha a szentély szolgálatában álló nők és férfiak mind hamuvá váltak volna. És a gyerekek, akik ide kísérték szüleiket áldozni, imádkozni, vagy csupán üdvözölni az isteneket... Ők is eltűntek. Csak pernye maradt utánuk, és a fekete füstgomolyag, ami a hegy fölött kavargott. Mindennek okozója pedig épp abban a pillanatban sétált ki az aligha stabilan álló tartóoszlopok takarásából.
A nő hosszú, fekete hajkoronát viselt, karcsú alakját hófehér kimonó fedte el. Lába meztelen volt, mégis olyan magabiztossággal lépkedett a még forró hamuban, mintha nem lett volna képes fájdalmat érezni. Vonásai lágyak voltak, és a szemnek kívánatosak, de tekintetében ravaszság és kegyetlenség csillant, ami elárulta róla az igazat; egy cseppnyi jóindulat se szorult belé. Így nem, hogy gyermekek porán taposott, és még tiszteletet sem érzett irántuk, nemhogy sajnálatot. A mosolya ezt is egyértelművé tette.
- Ren - szólította a férfit, ki dühében remegve állt előtte. - Szeretnék köszönetet mondani, amiért így megkönnyítetted a dolgomat.
Hát persze... Ha nem indult volna Yo után, ez nem történt volna meg. Így most nem csak a kisfiú élete, de az egész falué szárad a lelkén.
- Miért tetted..? - kérdezte, mivel sejtése sem volt, Aiko milyen okból vetemedett volna ilyesmire. Ő bölcsebb és öregebb volt nála, mi több; erősebb is. És mégis, arra használta a hatalmát, hogy kiirtson egy szentélyt őrző családot. Egy családot, amely hűséggel szolgálta a magasabb erőket, és békében vezette a völgyet. Olyan embereket, akik hozzá hasonlókhoz imádkoztak minden nap.
A nő tett néhány lépést felé, majd egy pillanat alatt mellette termett. Puha ujjait a vállára, valamint az arcára simította, s így méregette őt, mintha csak valami vadiúj játékszer lett volna.
- Nézzenek oda... Ily’ rég láttuk egymást? Gyönyörű lettél. És a szemeid..! Óh, azok a csodaszép kék szemek, hogy is felejthettem el őket? - duruzsolta, olyan hangvétellel, aminek csak kevés férfi állt volna ellen. De egy rókára ez nem hatott. Egy kitsune nem vághatott át egy másik kitsunét. Legalább is ennek így kellett volna lennie minden esetben.
- Válaszolj! - mordult fel Ren, félretolva Aiko kezeit.
Esélye se lett volna ellene. Csupán ezért nem támadt rá, ezért nem hívta elő az erejét. Ő még a mögötte álló majd’ kétezer évvel se volt elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon Aiko hatalmával.
- Pusztulniuk kellett. Egy új, és erősebb család kerül majd a helyükre. Hűségesebbek. Modernebbek. Eszesebbek. És sokkal... - ekkor közelebb hajolt, és ujjai közé csippentette Ren állát - Harciasabbak. Nem szorulnak őrzésre. Várost alapítanak majd, hadsereget toboroznak, és képesek lesznek megvédeni nem csak ezt a völgyet, de egész Japánt, a császár szolgálatában. Vagy te nem ezt szeretnéd, drága Ren?
Pontosan erre kellett volna vágynia, hiszen Japán az ő otthona is volt. Az ő szívében is ott élt a kultúrája, a népe. És mégis... Amit érzett, az nem volt más, csak düh és üresség. Kongó üresség. Hiszen a történtek csak azt bizonyították, hogy még ezzel a szép korral se volt elég alkalmas arra, hogy védelmezzen másokat.
- Látom, nem. Már kétszáz éve vigyázol a Fukuhara családra, s mégse szelídültél meg? Ennyi idő nem volt elég arra, hogy magad mögött hagyd az ostoba nézeteidet? - csóválta a fejét Aiko, közben lassan leeresztette a kezét. - Vad róka maradtál hát?
„Vad Rókaszellem.” Így említették őt, mert senki, de valóban senki nem volt képes megfegyelmezni, korlátozni és kiokítani. Csupán elviselték a jelenlétét, mivel harcolni nemigen tudtak ellene. Csak az olyanok, mint Aiko, de neki nem állt szándékában szembeszállni Ren makacsságával. Tudta, hogy nem érne el vele semmit.
- Értem - bólintott, mivel a férfi nem adott választ egyik kérdésére sem. A hallgatásával azonban annál többet árult el. - Akkor szabad vagy. Felmentelek a szolgálataid alól, eredj utadra. - jobbjával a völgy felé intett, aminek túloldalán csillogott egy széles folyó. Ha azt követte, néhány nap alatt eljuthatott a tengerhez. Onnan pedig bárhova mehetett volna.
Ren nem hitt a végzetben. Számára nem létezett a Sors, amely megírta mindenki életútját. Ő a döntésekben bízott, szerinte ezek alakították mindenki jövőjét. De talán tévedett. Meglehet, a világ fogaskerekei már megpuhították lába alatt a talajt, hogy azon járva az ő rendeleteik szerint jusson el a jelenbe. Ide, ahol az emberek már a gépekben hisznek, és nem holmi istenségekben.

’Peking, Kína’
A dátum: 1273. az első holdhónap 15. napja
Lámpásfesztivál


Lampionok ezrei világították be a város utcáit. A fiatalok reménykedve várakoztak a tömegben, a szerelem megtalálásának reményében. Az épületek közt friss rizsgolyók illata szállingózott, amely a hangos, tradicionális zenével megadta a kellő hangulatot az ünnepléshez. Az emberek arcát mosoly díszítette, mert az évnek ezen az öt napján a családjuk jóllétének örvendhettek. Hálát adhattak az isteneiknek, hogy boldog életet élhettek, épségben és egészségben. Mert akkor, abban a percben még nem is sejtették, hogy vér és fájdalom fogja övezni a következő órákat.
Az első jel az égre gyűlő viharfelhők sötétsége volt. A tiszta, csillagos égboltot koromfeketévé változtatták, vészjósló széllel sodródva a császári palota felé. A távolból dörgés hallatszott, ám ezt a dobok hangereje emberi fül számára elnyomta. Ezekre még csak kevesen figyeltek fel; gyermekek és fiatal asszonyok, kik kellő óvatossággal közlekedtek a sürgő-forgók között.
A második jel már jóval feltűnőbb volt: egy sebes, szabad szemmel nem látható lény vágott át a tömegen, felborítva tízeket, majd százakat. A kiállított, kézzel faragott játékokat áruló bódé eldőlt az erejétől, az ezt követő szélfuvallatok pedig tovasodorták a szétszóródott figurákat.
A harmadik jel egyértelművé tette a veszély közeledtét; az ég felől hatalmas villám szikrázott lefelé, egyenesen a palota tetejébe csapva. Az ezzel járó robajra már mindenki felfigyelt, s az emberek sikolyok és rémület közepette igyekeztek minél messzebb kerülni a császári székhelytől.
A negyedik... A negyedik már nem egy jel volt. Az már maga a baj volt, két nagy erejű lény formájában. Elsőre talán embernek tűntek, de nem azok voltak. Sokkal inkább szellemek, ősi démonok, melyek Peking békésnek nevezhető városát választották csatájuk helyszínéül. Az egyikük a "Ren" névre hallgatott, s olyasféle harag fűtötte, mely már a józan ész határain kívül létezett. Kiáltásait a mennydörgések eltompították, de az, kinek célozta őket, nagyon is jól hallotta; és a nő tudta jól, hogy ezek adnak erőt és bátorságot ellenfelének. Hogy ezek a vesztét is okozhatnák, ha nem lenne az, aki.
A hurrikán olyan hirtelenséggel csapott le rá, hogy hátával egyenesen a palota falának ütközött, amelyből így le is omlott egy darab. Szemei ekkor éles fénnyel ragyogtak fel, s ugyanebben a pillanatban egy újabb villámcsapást mért, ezúttal a férfira célozva. De hiába találta el, hiába zuhant a földre, nem adta fel. Talpra állt, és a szél adta lendületet kihasználva, puszta kezével csapott le Aiko-ra.
A nő ismét a talajra került, ám nem tudott időben felkelni, Ren ugyanis fölé kerekedve a hideg kőnek szorította, ujjait a nyaka köré fonta.
- Több, mint száz éve várok erre a pillanatra - lihegte, állkapcsa megremegett a kiejtett szavak után. - Itt az ideje a bocsánatkérésnek, Aiko.
- Már... Miért kérnék bocsánatot? - kérdezte a nő, a torkát érő szorítástól nehéz hangon.
- Mindazért, amit tettél. A halottakért, akikkel beszórtad egész Japánt - suttogta Ren.
- Azon nincs mit szánni, Ren, ezt te is tudod. Meg kellett történnie...
Folytatta volna, de a férfi erősebben kezdte szorítani a nyakát. Nem akarta ezt hallani, neki csak a bűnbánásra volt szüksége.
- Ez az utolsó esélyed, hogy beismerd a tévedésedet. Több már nem lesz.
Aiko nem felelt, csupán elmosolyodott. Hiszen még mindig sokkal erősebb volt, elég lett volna ismét előhívnia az erejét, hogy Rent legyőzhesse. A férfinak-, nem. A fiúnak esélye se volt megölni őt.
Legalább is azt hitte. De az ellenfél kezében felcsillanó, rúnákkal díszített penge már a puszta látványával is elszívta a bátorságát.
- Athame... Honnan..?
- Nem honnan - csóválta a fejét Ren. - Hová.
Ezzel a szavával a keze meglendült, s a tőr belefúródott Aiko védtelen mellkasába, tökéletesen átszúrva a szívét. A nő utolsó kiáltása óriási mennydörgésbe torkollott, s néhány, az égben elsülő villámcsapást követően szeméből kihunyt a korábbi fény, maradék levegője egyetlen lehelettel távozott a tüdejéből.

’Mumbai, India’
A dátum: 1338. augusztus 15.


Egy titkos boszorkány alakulat szegte fel fejét az általuk ismert világ számos nagyobb városában. Egyetlen céljukként a halandó földet megrontó „gonosz” entitások megfékezését tűzték ki. Több száz hívőt gyűjtöttek maguk köré, s olyan hatalmas erőt kovácsoltak össze belőlük, hogy ennek már az éjszaka gyermekei közt is elterjedt a híre. Óvatosnak kellett lenniük, el kellett rejtőzniük a gyanús tekintetek elől. Talán ez volt az oka annak is, hogy a mai napig árnyak közt bujkálnak az egykor még istenségként tisztelt lények. Ezek a boszorkányok ugyanis a mágiával nem rendelkező követőikből ügyes és ádáz harcosokat neveltek, akik arra tették fel az életüket, hogy a rosszindulatú természetfelettieket legyőzzék.
Nem csoda hát, hogy Ren neve ebben a körben is felkerült; hiszen ahol ő megjelent, ott semmi jóra nem számíthatott az ember. Halál, pusztítás, és romok maradtak mögötte, kegyetlenség és vész vezérelte a szívét. Talán kissé meg is tébolyult. Mindenesetre, nem a jó irányba haladt hosszú élete során.
Évtizedeken át üldözték őt, kutatták a rá utaló jeleket, nyomon követték a tetteit, míg végül egy nap rá nem leltek. Lába alatt egy hívőjükkel, aki a menekülés jogáért könyörgött még így is, hogy a róka izzó tekintetével épp kiszipolyozta tüdejéből az utolsó csepp levegőt is. Megölni azonban nem tudta, az indulatai ugyanis akadályt emeltek érzékei fölé, így nem vette észre időben, hogy már nincs egyedül. Ahogy azt is csak az utolsó pillanatban érezte meg, hogy ez a nap sorsfordító lesz számára. Minden akkor vált világossá, amikor végtagjai már nem engedelmeskedtek az akaratának. Tudta jól, hogy mágiával van dolga, s ennek megfelelően a képességét igyekezett a lehető leggyorsabban előhívni, de a zavarodottsága miatt kiesett a már megszokott ritmusából. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy az egyik boszorkánymester képes volt a torkán lekényszeríteni valamit, aminek keserű, sőt, mondhatni borzalmas íze volt.
- Ánizs... - ejtette ki elhaló hangon Ren, akit addig mindenki legyőzhetetlennek tartott. Tekintetében elhalványult a harci szellem fénye, ahogy a növény hatására gyengülni kezdett. Ezek szerint jól tudták, miféle lény ő. Nem volt óvatos, bölcs meg pláne nem. Csak egy vad, fegyelmezetlen kölyök, aki magán kívül semmivel nem törődött.

Mérhetetlen fájdalom járta át az egykor erős és kegyetlen kitsune testét. Ellenkezni nem tudott, csupán kiáltásával volt képes a kínját elviselni. A kínt, amikor a saját testéből tépik ki a lelket. Hangját azonban a boszorkánymesterek kántálása elnyomta. Túl sokan voltak. Túl erősek voltak. Még rajta is kifogtak. Hát ez lett a büntetése, amiért annak idején nem tudott megszelídülni.

’Antananarivo, Madagaszkár’
A dátum: 1942. szeptember 23.


Az angol haderő elfoglalta Madagaszkár fővárosát. A csatában résztvevők közül többen súlyosan megsérültek, a halálozások száma az egekbe szökött. A még életben maradtakat a győzelmes csata után a helyszínen látták el, a többieket hazaszállították. Connor Reyes százados az előbbiek közt, több lövésből vérezve küzdött az életéért.
Kántálás. Furcsa alakok. Felcser sehol. Nővér sehol. Sötétség. A többi szenvedő elhallgatott. Mintha a világ egy burokba zárta volna Reyes századost, és csak az arra méltókat engedte a közelébe. De csak mintha...
Neki már nem volt sok hátra, ezt ő is tudta. Mégis, a lelke szeretett volna harcolni. Hiszen erre képezték ki, huszonhárom éves fiatal férfi létére másra se vágyott, csak arra, hogy teljesíthesse a parancsát, és küzdhessen az országáért. A sérülései épp ettől készülték megfosztani. A kántálók is pontosan ezt akarták elvenni tőle. Erről neki azonban fogalma se volt.
Nem tudta tovább nyitva tartani a szemét. Az utolsó légvételeinél járt, mikor megérezte az égető, szörnyű fájdalmat a mellkasán. Pontosabban, a mellkasa bal oldalán, ahová az egyik kántáló vésni kezdett valamit. Nem volt képes megnézni, de tudta, hogy ezt valami éles, és szörnyű dolog okozza.
A végeredmény számára azonban már nem derült ki. A pillanatban, amikor a testébe beférkőzött ez az új, rémisztő valami, a saját lelke feladta. Connor Reyes századosnak tényleg befellegzett.
- Ren, ébredj - hallatszott egy női hang. De mire ő kinyitotta a szemeit, már nem volt ott senki. Csak a szenvedők. És a nővérek. És a felcserek. Mintha semmi nem történt volna.

’London, Anglia’
A dátum: 1989. május 2.


Ren még sose utazott repülőn. Annyiszor szelte már át az eget falevelek hátán, hogy megszámolni se tudja; s abban a világban, amibe ő született, ez még nem volt nevetséges dolog. Ma már a fiatalok kacarásztak volna, ha meglátnak egy férfit leveleken ücsörögve száguldozni az utcán. Így kénytelen volt befészkelni magát abba a masinába, amely aligha hasonlított egy fémmadárra. Az ablak mellett kapott helyet, így folyamatosan kifelé bámészkodott, miközben a biztonsági tájékoztatás elhangzott. Egy nagyjából kilenc órás út várt rá, mégis úgy érezte, ez az idő hamar el fog telni. Sokkal hamarabb, mint a mögötte álló, több mint kétezer év.
Amikor a repülőgép végre felemelkedett a földről, Ren ámulattal csodálta a távolodó épületeket. Rég volt már, hogy utoljára felemelkedett a magasba. Ebben az új korszakban már nem lehetett önmaga. Itt már veszélyek fenyegették, és senki nem tisztelte őt se szellemként, se démonként, se istenségként. Mások szemében ő... Hogy is fogalmazott az a nő... Szörnyeteg volt.
Szörnyeteg. Milyen érdekes szó... Olyasféle emberek aggatták rá ezt a becenevet, kik válogatás nélkül vadászták le a természetfelettieket. Pedig Ren csak a háborúban ölt. Csak akkor, és máskor nem, mert a testtelenül töltött évszázadok átformálták őt. Nem volt benne többé az a kegyetlenség, az a borzalmas indulat, ami annak idején a tetteit táplálta. Most már csak lustálkodni akart, létezni ebben a modern világban, ismerkedni a halandók furcsa szokásaival, és új célt találni magának. Ezért is utazott az Egyesült Államokba - úgy hallotta, ez a lehetőségek országa. Itt bárki lehet bármi. Talán ő is... Ha a végzete engedte neki.
De ő még mindig nem hitt a végzet erejében.

’Washington, Amerikai Egyesült Államok’
A dátum: 2006. december 26.


A karácsony sose tartozott Ren - vagyis Connor életéhez. Hiszen ez a keresztény ünnep a szeretetről szólt, a családról és a közeli hozzátartozókról. Soha, de soha nem volt olyan személy, akivel ezt ő megtarthatta volna. A Fukuharákkal történtek óta nem volt mellette senki, és nem is kívánta mások közelségét. A Vad Rókaszellemnek nincs szüksége pátyolgatásra.
Éppen ezért, a szokásos unaloműző tevékenységeként idén is azzal ünnepelte a karácsonyt, hogy a kanapéja támláján szétterülve - azt egyáltalán nem rendeltetésszerűen használva - figyelte a televízió képernyőjén izgő-mozgó, rajzolt figurákat. Japánul veszekedtek valamin, és japán öltözéket viseltek, ami közel állt az ő szívéhez. Az otthonára emlékeztette. De bármennyire is szeretett volna hazatérni, tudta, hogy neki már nincs helye abban a környezetben. Ott is ugyanolyan nehéz élete lenne, mint itt. Nem látta értelmét, hogy...
Kopogás.
Csend.
Zaklatott kopogás.
Csend.
Erős, zaklatott dübörgés.
Csend.
Ismét csend.
Gyereksírás.
Csend.
Connor kíváncsian pattant fel a helyéről, és óvatosan az ajtó felé lépkedett. Amikor kinyitotta azt, egyetlen takaró kupacot talált maga előtt, ami meglepő módon szuszogó hangokat adott ki. Először nem értette, mi ez az egész, így csak megfontolt lassúsággal, mutatóujját használva megbökdöste a kis csomót. Az ennek hatására összerezzent, majd remegve megmoccant. A takarók alól egy meglehetősen dús hajú emberfej került elő, amihez élénk, ártalmatlan szempár tartozott. Ez a szempár most Connor kékjébe fúródott, s a kislány könnyáztatta, szenes arcocskáját megtörölte apró kezével. Ez volt az a pillanat, amikor a kettejük sorsa összefonódott. Az életük vörös fonalai összekötődtek, s egy rövid időre erős csomóban szorultak egymáshoz.
„Vigyázz rá, kérlek!” - mindössze ennyit írt a levél, amelyet a gyermek a másik kezében szorongatott. Ez a három szó egy csapásra megváltoztatta Connor jövőjét.

’Beacon Hills, Amerikai Egyesült Államok’
Napjainkban.


A bolt polcai tele voltak szeméttel. Rágógumik több száz ízben, gumicukrok és csokoládék ezerféle összeállításban. Mégis, Connor ezekben kereste a megoldást a bánatára. Arra a bánatra, amit mások unalomnak neveznének. S egészen addig jó úton is haladt a nassolnivalók válogatásában, míg tekintete el nem érte a karácsonyi csomagolásban díszelgő darabokat. A gyomra pillanatok alatt összeszűkült. Ez az ünnep sokat elvett tőle, és sokat adott is neki az elmúlt években. Ekkor született Ő, az a bájos kislány, aki boldoggá tett számára két teljes évet. És akit ő buta módon elijesztett a hirtelen támadó haragjával. Akárcsak annak idején Yo-t.
Nagy sóhajjal állt meg a Mikulás csokik előtt, és azt kívánta, bárcsak mindegyik elolvadna hirtelen. Bárcsak képes lett volna tönkretenni őket, hogy ne emlékeztessék arra a borzalmas éjszakára, amikor a kinti hidegben kutatta a gyermeket, akit a kegyeibe fogadott.
A csokoládék meg se mozdultak. Kénytelen volt inkább más szekción keresgélni, lehetőleg ott, ahol biztosan nem akad bele több fenyőfás csomagoló papírba, vagy rénszarvasos zacskóba. A chipsek és sós rágcsák sora pont jó választásnak tűnt számára.
Mire sikerült összeszednie a hatféle chipset, a nagy üveg enyhén fűszerezett mogyorót, és a három tábla bécsi étcsokoládét, már besötétedett odakint. Igaz, csak késő délután indult neki a vásárlásnak, de így is legalább két órát válogatással és bámészkodással töltött. Talán már a személyzet is megjegyezte az arcát ennyi idő alatt. Hiszen ki az a bolond, aki ennyit gondolkodik néhány maroknyi édesség fölött?
A pénztár felé menet még begyűjtött egy másfél literes kólát is, egy doboz Pop Tarts-ot, és egy zacskónyi őrölt kávét. A kasszánál dolgozó hölgy szemöldöke meg is ugrott kissé, ahogy meglátta az egy személyre bevásárolt, nagy mennyiségű szennyet. Talán az a kérdés járt a fejében, hogy egy ilyen fiatal fiúnak honnan lehetett pénze ennyi mindenre..? Mindenesetre igyekezte gyorsan végezni a dolgát, hogy mielőbb útjára engedje a türelmesen várakozó idegent.
Ennek köszönhetően alig egy perc múlva már kifelé tartott. S ahogy az utolsó lépést megtette a kijárat felé, valami furcsa okból minden karácsonyhoz kapcsolódó árucikk egyszerre hullott le a polcáról. Ami pedig már a földön volt, az egyszerűen megpördült a fuvallattól, ami keresztülvágott az üzleten. De ő csak ment tovább. Az arca meg se rezzent.
Éppen amikor kiért az utcára, egy sűrű hajkorona libbent meg előtte. Ismerős, édes illatot húzott maga után, s egy pillanatra annyi emléket idézett fel a fejében, hogy ideje se volt megnézni, kihez tartozott ez az aroma. A lábai nem mozdultak, annyira ledöbbent a felismeréstől; hogy mire is hasonlított az a parfümfelhő.
Cseresznyevirág.

Connor már hitt a végzet erejében.





Connor Reyes
the wind of change; connor Unnamed
Tartózkodási hely :
Beacon Hills

the wind of change; connor Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pént. Nov. 08, 2019 7:47 pm

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
Gratulálunk, elfogadva
Teen Wolf FRPG

Connor úúú

Azt hiszem, a kis chaten nagyon jól ki tudtam fejezni magam azzal kapcsolatban, mit gondolok a lapodról, és a helyzet továbbra is az, hogy csak ismételni tudom magam: URAM ISTEN *-*
Ritkán mondok ilyet, mert sok remek lapot olvashattam már hosszú éves admini pályafutásom alatt, de vannak olyan irományok, amik különleges helyet foglalnak el a személyes toplistámban; ez a lap pedig határozottan az egyik kedvencem lett.  <3
Nagyon szépen felépített a történet, a háttérinformációk is gondos részletességgel lettek kidolgozva, külön öröm volt látni, hogy belefoglaltad a sztoriba a boszorkánymesterek szörnyek megállítására tett próbálkozásait, aminek maga Ren is "áldozatául" esett. Az a helyzet, hogy annyi mindent ki tudnék emelni a lapodból, amit egyszerűen imádtam, hogy gyakorlatilag ide másolhatnám az egészet az első bekezdéstől kezdve, egész az utolsóig és akkor beszélhetnénk arról, hogy mindet megemlítettem.  jujci
Nagyon kíváncsi vagyok rá, mihez kezd magával egy ilyen öreg róka ebben az "unalmas új világban", egy olyan mozgalmas múltbeli háttér után, ami már a háta mögött áll. Szóval nem is húzom az időt tovább; el vagy fogadva! Irány játszani! Szottyongat  



now i'm stained by you





Stella Argent
the wind of change; connor Tumblr_pvualzXxO51uek0c7o2_r1_250
SHE'S A DARK ROAD
the wind of change; connor Tumblr_inline_orlgwlFN051r25xgk_540
WITH A LOT OF DANGEROUS CURVES
Age :
17
Tartózkodási hely :
beacon hills

the wind of change; connor Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

the wind of change; connor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Characters :: Lakosságunk :: Kitsune-
^
ˇ