• Nem minden szörny tesz szörnyűségeket.•
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki.



oldalunk videója
esküszünk, hogy rosszban sántikálunk

légy üdvözölve
a győztes mindig egyedül van

Beacon Hills sosem a nyugodtságáról volt igazán híres. A természetfelettiektől nyüzsgő városka ezer meg ezer meglepetést tartogatott mindig is a lakosai számára. Sosem tudhattad előre, hogy mi lapul meg a sötétben és mi feni rád a fogát talán a saját szobád rejtekében. S most a város újra a feje tetejére áll. Nagy a kavarodás, különböző korok szülöttei vegyülnek egymással, magukkal hozva valami rémisztőt, fenyegetőt. Ismeretlen fenevadakat, amik létezéséről az elmúlt évszázadban aligha hallhatott valaki. Senki sincs biztonságban. Senki sem menekülhet. Vagy te talán boldogulnál? Lépd át városunk határát és deríts fényt mindenre. Neked talán lehet némi esélyed.

Oldalunk alapítása: •• 2012.06.17



jelentkezz be
Mutasd meg valódi éned
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
kischat
ne menj jégre, s el nem esel




Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 37 aktív, elfogadott karakter
Vérfarkas
1
Ember
8
Diclonius
2
Goblin
0
Hellhound
1
Vadász
5
Hibrid
2
Incubus
2
Kitsune
2
Vámpír
3
Warlock
3
Wendigo
3
Vérhiéna
2
Vérjaguár
3
él ebben a sötét világban...



Karmolás nyomok
Természetfeletti itt járt, nézd meg mit hagytak nekünk.



☇ Max × Bree


Yesterday at 8:42 pm

Beacon Hills lelkei
Lények az árnyékban
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.

Share | 
 
 CAVANAGH, Aziraphale










avatar



Pént. Ápr. 01, 2016 9:13 pm
Vendég
Vendég



Aziraphale Jeremiah Cavanagh
and I'm choking on my words like I got a loose around my neck

● becenév: Raph? de ha van jobb ötleted, próbálkozhatsz
● születési hely, dátum: Juneau, Alaszka, USA / 13. 11. 1990.
● kor: huszonöt
● faj: void kitsune
● nemi identitás: pánszexuális, homoromantikus
● play by: Kim Namjoon
● karakterfajta: jelen

Vaermina ● 18+ ● nemsokára lesz ● 8 év körül
you're still have all of me

Aprócska, mindössze százhatvankilenc és fél centi magas, karcsú, kisportolt testtel és sápadt bőrrel. Olyan, mintha csak márványba faragták volna; hóka bőre alatt vékony pókhálóként, mélykéken rajzolódnak ki az erei, karöltve a kisebb-nagyobb, sötétlilás-meggyvörös véraláfutásokkal. Felemás színű szemei ködösen, holdkórosan néznek vissza az emberekre, elrejtve a kósza, szemébe hulló szürkés-szőke hajtincsek mögül; igaz, a megfigyelőjének rendkívül szemfülesnek kell lennie ahhoz, hogy elsőre feltűnjön neki, valami nincs rendben ezzel a fiúval, és hogy a szemei alatt húzódó sötét karikák jóval többet takarnak, mint egyszerű kialvatlanságot. Csak ha jobban szemügyre veszi őt az ember, akkor veszi észre, hogy szinte áttetsző bőre alatt milyen élesen kirajzolódnak a csontjai, és hogy mindazok, amiket a fény megtöréseinek hitt, azok mind rég behegedt, kisebb-nagyobb sebek elszórva az egész testén. Ez az, amire nem büszke; arra, hogy minden egyes nappal egyre több heggel gazdagodik, amiket vagy ő okoz magának, vagy mások neki, és ha kérdeznék is, se tudná megmondani, melyik milyen eredetű. Ennek ellenére inkább csiszolatlan gyémántnak lehetne őt mondani, mintsem elrontott mesterműnek; ő maga is fenntartja, hogy sok mindenen lehetne még javítani, a sebeket el lehet takarni tetoválásokkal, amit el is kezdett már egy ideje.
Ami azt illeti, öltözködésében is igyekszik az elérni, hogy minél többet takarjon; szinte állandóan csak hosszú, szakadt farmerben látni, nehéz bakancsban és pulóverben, aminek az ujjait direkt úgy szokta kivágni, hogy a végük kesztyű módjára simuljon a kezeire. Ehhez esetleg, időjárástól és kedvtől függően, viselhet még bőrdzsekit, vagy hosszú kabátot, esetleg sálat, vagy végső esetben kapucnit, amit mindig mélyen a szemébe húz; bár szeretné azt is mondani, ékszert sem hord, de hazudna, elvégre is a nyakában állandó jelleggel ott van a nyakörv, amit annak idején ráadtak és ami kis ezüst lakattal van a nyakára kulcsolva, hogy sose vehesse le. Igaz, nem mondaná, hogy maga a kényszerű ékszer nagyon elcsúfítja; bár sose vallaná be ezt senkinek, de igazából még tetszik is neki a vékony ezüst lánc és szatén kombinációja, még annak ellenére is, hogy lényegében egy házi kedvenc rangjáig alacsonyítja, még úgy is, hogy igazából szabadon jár-kel, amerre csak szeretne.
Azt leszámítva, hogy szinte tulajdonjog van rajta, azt is lehetne róla mondani, hogy teljesen átlagos; van egy élete, amit él, egy munkája, amit kedvel, és minden idegenhez az utcán van egy halvány mosolya, minden ismerőséhez egy kedves szava. Ajkain mindig óvatos, szelíd mosoly játszik, amivel beragyogja bárki napját; igaz, az összkép csak akkor válik teljessé, mikor meg is szólal - kellemes, simogató hangja van, és elragadó modora, amivel még a legmakacsabb személyeket is képes meggyőzni a saját igazáról; szavait mindig gondosan megválogatja és úgy rakja őket össze, mintha csak könyvből olvasna. Igaz, legtöbbször van benne valami eltitkolt hátsó szándék is; ha a szükség úgy hozza, manipulatívvá válik és kígyó módjára csöpögteti szavainak mérgét a másik szívébe, megfertőzve az elmét és a gondolatokat. Igaz, nehezére esik ezt előhoznia magából; ennek okát igyekszik a múltjának homályába rejteni, de szinte nyílt titokként lebegi őt körül a tény, hogy komoly függőségeinek következtében igazi természete a háttérbe szorult. Mag a sem tudja már, milyen célokat szolgálnak a kapszulák és tabletták, amiket minden este ezüsttálcán kínálnak neki, de eltompították rókájának lényét és sötét tombolását; inkább csak sápadófélben lévő árnynak mondaná magát, egykori büszke lényének emlékének, mert minden egyes nappal érzi, ahogy távolodik attól a lénytől, aki valaha is volt. Igaz, ennek hála jóval kiegyensúlyozottabb és könnyebben is kezelhető; minden bizonnyal ha végre sikerülne lemondania arról, hogy tudatmódosító szereket juttasson a szervezetébe, újra labilissá válna, mint annak idején volt, amikor nyakörvet csatoltak a nyakába és idézőjeles pórázra kötötték, mint a kutyát. Ennek ellenére nem szokott panaszkodni; elvégre is, a pórázt tartó kéz garantál számára mindent, amire csak szüksége van - jó viselkedése esetén a simogatást, míg a hibáiért a büntetést. Ha szakértő is látná, minden bizonnyal Stockholm-szindrómára gyanakodna nála, de ha bárki is kérdezné, le fogja tagadni, hogy bár féli Őt, de ugyanakkor tiszteli is, szereti, csodálja és isteníti, mikor senki sem látja.

when i was younger...

- Nézz rám, Aziraphale.
A szoba a hold sápadt fényében fürdött; a padlóról felszállingózó porszemek ezüstös ködként lebegtek a levegőben, minduntalan megragadva a fiú tekintetét; macska módjára nézett utánuk, azzal a gondolattal, hogy utánuk kapjon, kergesse őket és végül leigázza, uralma alá hajtsa az apró, táncoló kis porcsillagokat; de aztán Ő közbeszólt, nevén szólította őt és akkor már nem tudott nemet mondani Neki. Óvatos, holdkóros mozdulattal emelte fel a fejét; felemás színű íriszein visszacsillant a hold egy kósza, ezüstös sugara, ahogy fejét félrebillentette, elérve ezzel azt, hogy a nyakába csatolt nyakörv lánca aprót csörrenjen, csilingelve-susogva. A szatén gyengéden simult a bőrére, mint egy szerető gyengéd ujjai, ahogy felemelte fejét, pillantását puhán lesunyva, mégis a gazdája arcára emelve.
- Gyönyörű vagy ilyenkor... Leigázva, megtörve.
A szavak ezer apró darabra törtek, ahogy a fiú levegőt vett, megtörve a hirtelen beállt csendet; lelki szemei előtt látta is, ahogy ezer apró kristályszilánk hull köréjük, befedve a helyiség üres padlóját, nehéz hó-plédként simulva a reszkető vállakra, az elegáns, drága öltönyre. Nem mert megszólalni; hangja egyébként is elakadt a torkában, mintha csak szöges drótot vontak volna a torka köré, ami most a bőrébe vágott, ezer apró sebet ejtett rajta. Meztelen bőrére jégvirágokat fagyasztott a dér, a hűvös távolságtartás, ami a Férfi hangjából hallatszott, de ő mégis úgy itt a szavait, mintha csak a legédesebb ambrózia lett volna.
Mostanában ritkán volt alkalmuk csak kettesben lenni; Ő gyakran elutazott, mondván, hogy üzleti ügyekben, és olyankor a fiú egyedül volt a házukban, abban a csendes kúriában, amiben már évek óta lakott és aminek minden zugát kiismerte már. Olyankor a nehéz falak csendesek voltak; ő maga lábujjhegyen járta a folyosókat, félve, hogy ha zajt csap, majd elszalasztja a léptek halk koppanását a márványpadlón, mikor a gazdája hazatér. Olyankor tényleg gyötörte a magány, gondolatai kószán szállingóztak a semmiben, mindennapi tettei pedig rutinná váltak, mechanikus cselekvésekké, amiket az évek alatt beprogramoztak neki. Olyankor gyenge volt és törékeny; mint szellem, osont egyik árnytól a másikig, mintha keresett volna valamit, amit egykor ismert, de mégis ismeretlen volt számára, mert eltompult érzékei nem ismerték fel, nem ismertek már fel semmit a Gazdája illatán és látványán kívül, én Ő nélküle el volt veszve, legalábbis a házuk falain belül, amiket olyankor alig hagyott el.
De most Ő itt volt vele; ujjai szórakozottan játszottak a póráz láncával, ahogy közelebb édesgette őt magához, kezét felé nyújtva - ez volt a megérdemelt jutalom, amiért jó volt, engedékeny és szelíd; igaz, a fehér tabletta után mindig ilyen volt, és olyankor a felhőkön járt és a széllel táncolt, és olyankor a világa a szivárvány összes színében játszott, és minden érintés szelíd volt és élvezetet hozott, pillanatnyi boldogságot, mikor az ujjak a húsába martak és az éles acél a bőrén karcolt végig, mély, vörös hegeket hagyva a testén és a vér szagát a levegőben. És most ott térdelt előtte; hóka bőrén ezernyi és egy apró sebbel, az Ő szerelmének bizonyítékaival, mint ezer apró, marcangoló kis lángnyelvvel a bőrén; pillantása ködös volt még, de büszke, mint egykoron, mikor megismerte, mikor először engedte, hogy a Kéz az arcára simuljon, hogy úgy cirógassa, mintha ő lenne a legértékesebb dolog ezen a világon.
Ott térdelt előtte és csak nézte; nem tudta elszakítani tőle a pillantását, mikor végre összeakadt az Övével, és csak nézte, szivacs módjára fogadta magába a látványt és a gyönyört, ami vele járt, az elégedett mosolyát, az arcának a vonásait. És mikor felé nyújtotta a kezét, macska módjára simította hozzá az arcát; és Ő megint úgy simogatta, mint régen, és ha tehette volna, dorombolt volna is hozzá, de így csak lehunyta a szemeit, ajkait pedig halvány mosolyra húzta, amennyire csak az alsó ajkára harapott seb engedte.
- Így akarok rád emlékezni, Aziraphale.
A szíve kihagy egy dobbanást; tudja, valahol mélyen érzi, hogy ezek csak üres szavak, mégis, a szíve megrebben a bordái mögött a hallottakra. Kedve lenne szidni magát a naivitásáért, azért, mert engedte magát így behálózni, de tudja, nem tiltakozhat; elvégre is gyenge, túl gyenge hozzá, a teste, a lelke, az akaratereje már csak árnyai régi önmagának, és hát... ott van még Ő. A pórázt tartó kéz. A kéz, ami szeretve és óvatosan simogat. A kéz, amitől nem tud elhúzódni, bármennyire is akarna.
Vissza az elejére Go down


avatar



Szomb. Ápr. 02, 2016 7:35 am
Vendég
Vendég



you passed the test
üdv családunk legújabb tagja


Raphiiiiii *-*
Először is nagyon örülök, hogy köztünk vagy. Mindketten tudjuk, hogy miért, ezt nem részletezném.
A névválasztásod nagyon jó lett, én imádom a hosszú neveket, mert azoknak lehet érdekes beceneveket adni.
A pb választásod tökéletes lett egy Voidhoz, ezt eltaláltad.
Térjünk át arra a csodálatos lapodra. Elképesztő, hogy mennyire jól bánsz a szavakkal, hogy mennyire gyönyörűen tudsz fogalmazni. Ittam, ettem minden szavad. Észre sem vettem, hogy már vége a történetnek, annyira magával ragadott. Gonosz róka vagy, ezért a szövetségesem is. Menj foglalózni, aztán az Ördög elrabolna egy játékra!


Vissza az elejére Go down
 
CAVANAGH, Aziraphale
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Relaxing :: Karakterlapok-
Ugrás: