Nem minden szörny tesz szörnyûségeket
Ha a határok elmosódnak, akkor néha már nem is tudod, melyik oldalon kötsz ki
Esküszünk, hogy
rosszban sántikálunk
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Kischat
Ne menj jégre, s el nem esel
Oldal statisztika
Kik vannak fölényben?
Az oldalon 32 aktív, elfogadott karakter

Vérfarkas
1
Ember
5
Diclonius
0 (nem alkotható!)
Daimon
3
Pokolkutya
1
Vadász
6
Hibrid
4
Lidérc
2
Kitsune
2
Vámpír
2
Boszorkánymester
4
Wendigo
1
Vérjaguár
1

kockáztatja életét e világban
Karmolás nyomok
ki mit hagyott nekünk?



stella & daniel ;; heal a wound

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Stella Argent
Today at 1:18 am



jasper & eren; you ain't seen nothing yet

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Jasper Riggs
Szomb. Márc. 06, 2021 4:12 pm



Fawn&Eamon: Wet wraith

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Fawn Olossë
Pént. Márc. 05, 2021 9:32 pm



stella & eren; welcome to wonderland

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Eren Meth
Csüt. Márc. 04, 2021 10:17 pm



creed × faye - (un)fortunate meeting

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Creed Hollins
Csüt. Márc. 04, 2021 10:17 pm



Nem vagyok itt!

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Sheilah Blackwood
Szer. Márc. 03, 2021 1:58 pm
Beacon Hills Lelkei
lények az árnyékban
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Dante Wraith


A legtöbb felhasználó (51 fő) Csüt. Nov. 17, 2016 10:12 pm-kor volt itt.


Share
 

 stella & daniel ;; heal a wound

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
Pént. Okt. 02, 2020 12:29 pm

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Létezik az a békés pillanat, amikor minden tökéletes. Amikor úgy érzed, a világodban rend uralkodik és semmi nincs az ég egy adta világon, ami megzavarhatná vagy tönkretehetné ezt. A lelked megnyugszik, a szíved egyenletesen verdes a mellkasodban, s kipihent vagy. Ahogy félig-meddig felébredsz, kellemes illat csapja meg az orrodat; annak a személynek az illata, aki mindennél fontosabb számodra. Hallod a légzését, s amikor óvatosan kinyitod a szemeidet, nyakának és hátának lágy ívét pillantod meg először, valamint kissé kócos haját, ami épp csak nem lóg az arcodba. A takaró alatt érzed testének melegét, s hirtelen megjelenik a fejedben a gondolat, hogy muszáj megérintened őt. Hát még javarészt az alvás mámorában meg is teszed, ujjaiddal gyengéden végigszánkázol a gerince mentén, s innen tudod, hogy ő nem csak egy álom, hanem a valóság. A te gyönyörű, színtiszta valóságod. S hogy még tökéletesebbé tedd a reggeled, közelebb húzódsz hozzá és átkarolod őt, hogy magadba ihasd a puha bőre aromáját, ami összekeveredik a tusfürdőjével, s a frissen mosott takaró huzat illatával, és ez a mixtúra egyszerűen megbolondít. Erre akarsz felkelni minden nap. Úszni akarsz benne. Ismét lehunyod a szemeidet, s hagyod, hogy az álommanód visszarángasson a fellegek közé, hiába tűnik úgy, hogy a függöny mögött már teljes a világosság. Idebent még egészen sötét van. S már éppen sikerülne visszatérned a tudaton kívüli állapotodba, amikor...
– I WANT YOUR LOVE AND I WANT YOUR REVENGE, YOU AND ME COULD WRITE A BAD ROMANCE! – hallatszott a kissé fars, inkább óbégatásra hasonlító énekszó két szólamban. Olyan gyorsan ugrottam fel az ágyban, mintha csúzlival lőttek volna ki, és azonnal a zaj forrását kerestem a pillantásommal, amit hamar meg is találtam az öcséim képében.
– Ó, hogy baszná meg a jó büdös...! – süvítettem közben. Ők meg csak nevettek, a hasukat fogták és a térdüket csapkodták. – Mi a francot csináltok itt?! Húzzatok el! – intettem az ajtó felé, a másik kezemmel meg jobban ráhúztam Stellára a takarót, hogy eltakarhassa vele a takarnivalót, ha netán menet közben ő is felriadt volna a csodás ébresztőnkre.
– Láttad, hogy megijedt? Fergeteges volt! – vigyorgott Dylan a hasonmására, aki bólogatva értett egyet vele, még mindig a röhögéssel küzdve.
– Hahó, hozzátok beszélek! Kifelé! – próbálkoztam ismét.
– Anya imádni fogja a képet, amit lőttem róluk – mondta Grant nagy lelkesen, közben mutatta a telefonját a másiknak. – Szerinted ezt is kiteszi majd a falra?
Na, erre már nagyon elegem lett és lehajoltam az ágy mellett heverő díszpárnáért. Jó nehéz volt, úgyhogy gondoltam pont megfelelő lesz a célra; megragadtam, és nagyobb erőbedobással hozzájuk vágtam. Sikerült eltalálnom mindkettőt, mire ők megugrottak és felkiáltottak.
– Hé, ne dobálj már! – harsogta Dylan.
– Akkor tűnjetek el! MOST! – csattantam fel. – Magánszféra! – tettem hozzá, még mindig fél kézzel Stellát takargatva, egyértelműen üzenve, hogy sikerült átlépniük egy határt.
A fiúk összenéztek, majd jó hangosan felnevettek és úgy indultak kifelé. Még hallottam, hogy lepacsiztak egymással, miután becsukták maguk mögött az ajtót.
Szenvedősen felmorrantam, majd a takaró szélét megfogtam, és azt a fejemre húzva a hátamra dőltem.
– Hát ezt nem hiszem el – motyogtam inkább csak magamnak. – Sajnálom, hogy erre kellett kelned – fordultam Stella felé, közben lassan leeresztettem magamról a paplant. Aztán nem is haboztam magamhoz húzni őt, hogy valamivel kellemesebbé tegyem mindkettőnk számára ezt az elcseszett reggelt. – Néha olyan hülyék tudnak lenni... – fortyogtam még mindig, s a nyakába fúrtam az arcomat, ahova aztán nyomtam egy apró puszit is. Aztán kissé elhúzódtam, hogy rápillanthassak, de végül a vállán állapodott meg a tekintetem, ahogy feltűnt, hogy... – Baaaasszus... – szisszentem fel, és gyengéden végighúztam a mutatóujjamat a tegnapi harapásom nyomán. – Fáj? – kérdeztem óvatosan, s már el is árasztotta a fejemet a bűntudat. Pedig egy részem egészen csodálta ezt a különös látványt, a lelkem ama sötét darabjának tetszett, hogy ilyen „szépen” megmaradt; mintha ez egyértelmű jelzése lett volna annak, hogy Stella hozzám tartozik. – Ne haragudj, egy idióta vagyok. Oda kellett volna figyelnem – húztam a számat, majd odébb tűrtem a haját, hogy ellenőrizzem, nem hagytam e még hasonló nyomokat rajta valahol. Találtam még egyet, közelebb a nyakához, de az egészen halvány volt, a nap végére szerintem el is tűnt volna. Szerencsére több nem akadt, így megnyugodtam valamennyire, hogy elég lesz egy dolgot takargatnia a családom gyanakvó pillantásai elől. Már ha el akarta rejteni...
A hangulatot viszont nem akartam már most hazavágni azzal, hogy kölyökkutya szemekkel esdeklek a megbocsátásért, úgyhogy hamar el is vigyorodtam, és már be is dobtam a legjobb bombát, ami hirtelen eszembe jutott.
– De mivel „nagyon-nagyon kedvelsz”, elnézed nekem, ugye? – billentettem félre a fejemet kissé, aztán nyomtam egy nagy, cuppanós puszit az arcára. Majd hozzábújtam, mélyen beszippantottam az illatát és lehunytam a szemeimet. – Tudod, én is kedvellek ám – jegyeztem meg viccelődve. Hát persze, hogy tisztában volt vele... Nem is tudom, hányszor mondtam már vagy jeleztem neki valamilyen formában.




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Okt. 04, 2020 2:52 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

Lebegtem. Ébrenlét és álom között. Egy békés helyen, ahol a tudatalattim még kapaszkodott az elmém alkotta képzeletbeli világba, azonban valamennyit már érzékelni tudtam a valóságból is.
Lebegtem. Felettem tűzben úsztak a bárányfelhők, alattam egy ismerős város mártózott meg az alkonyban. Előttem a nap éppen a horizont alá készült bukni, de az utolsó arany sugarai még elértek és a ragyogásuk beborított, mint egy meleg takaró. Az esti szellő boldog tánccal üdvözölt, s mintha keze lett volna; gyöngéden megcirógatta a hátamat és átölelt. Kellemes borzongás, valamint nyugalom járt át, behunytam hát a szemem és egyszerűen az érzékeim gondjaira bíztam magam. Csak élvezni akartam ezt a zavartalan állapotot.
A lenti élet zajai kezdtek felélénkülni, de hozzám csak tompán, távolról jutottak el, mintha egy láthatatlan fal megszűrte volna a hangokat is, nehogy azok háborgassanak. Az orromat friss illat töltötte meg; virág- és furcsamód az otthon jellegzetes aromájának keverékét idézte fel, automatikusan egyetlen személy arcát juttatva az eszembe, akinek a szemei fényesebben csillogtak a smaragdnál és a mosolya a napnál is hamarabb melengetett át. Érdekes, idefent egymagam voltam, mégis úgy éreztem, mintha egy pillanatra sem lennék egyedül, mintha valaki most is vigyázna rám. Az idő is mintha annyira lelassult volna, hogy egyenesen megszűnt létezni. Túl szép volt ez az egész, hogy igaz legyen, mégsem fordult meg a fejemben, hogy csupán álom. Pedig amúgy átgondolva, elég valószínűtlen, hogy csak úgy levitálni tudjak a levegőben, bármilyen klassz is lett volna, ha erre igazából is képes vagyok.
Hirtelen aztán mégis minden felgyorsult és kiabálás rengette meg az eddig háborítatlan világom...
Ijedten rezzentem össze és mikor hunyorogni kezdtem a szemeimmel, hogy megtudjam, mégis mi folyik körülöttem, rájöttem, hogy többé már nem a szabadban voltam. Pislogtam párat és megdörzsöltem az arcom, hogy elűzzem az álom utolsó maradékát is; a vendégszoba vonalai pedig egyre élesebben bontakoztak ki előttem. Nem tetszett; még nem akartam felébredni. Mielőtt bármit is komolyan észlelhettem volna a kialakult helyzetből, inkább ismét becsuktam a szemeimet, azzal a célzattal, hogy vissza is dőlök aludni, de a hangos nevetéstől - legnagyobb bosszúságomra -  erre esélyem se volt.
- Mmm-mi az? Mi történik? - kérdeztem - vagyis inkább morogtam nyűgösen, alig egy fél pillanattal később. Még mindig nem voltam hajlandó kinyitni a szemem és elég kába is voltam, így nem igazán fogtam fel, hogy Danny épp az öccseit próbálta kizavarni a szobából, azért mérgelődik ennyire. Az viszont feltűnt, hogy a takarót szinte kétségbeesetten próbálta rajtam tartani, mert sikerült azt egész az arcomig felhúznia, csak épp azt nem értettem miért akar vele megfullasztani. Mi ütött belé?
Ettől nyomban feltámadt az éberségem; megkíséreltem legalább a szám elől eltávolítani a paplant, miközben féloldalasan felkönyököltem, és a vállam fölött értetlenkedve pislogtam hátra a fiúra, hogy magyarázatot követeljek. Csakhogy mielőtt bármit is mondhattam volna neki, ő fogta magát és áthajított egy párnát felettem.
- Mi a fff..? - Tekintetemmel követtem az eldobott díszpárna röppályáját egész a becsapódási pontig, és azonnal elharaptam a mondat végét, amikor megláttam, hogy az ikrek ácsorogtak az ajtónál, mielőtt valami igazán csúnyát mondtam volna. Franc.
Elkerekedett szemekkel bámultam a két fiatalabb Nicholsonra, miközben erősen szorítottam magam elé a takarót, magamban azért fohászkodva, hogy ez csak valami rossz álom legyen. De pisloghattam akármennyit, a két srác nem bizonyult káprázatnak. Ez nagyon gáz.
Szerencsére Danny tökéletesen ura volt a helyzetnek, és egy fél percen belül csak kipaterolta a testvéreit. Azután is visszhangzott a fejemben a nevetésük, hogy becsukták maguk mögött az ajtót. Hogy a francba felejthettük el az este bezárni?
Nyilván egész máshol járt az eszünk... - válaszoltam meg magamnak a kérdést, mire azonnal hőhullám csapott meg, ahogy ebbe belegondoltam.
Egy sóhajjal visszaereszkedtem a párnámra, s bár még mindig az oldalamon feküdtem, a törzsemmel úgy csavarodtam, hogy a vállaim kényelmesen a matracra érjenek. Így mindenféle erőfeszítés nélkül Dannyre tudtam nézni; figyeltem, ahogy előbújik a takaró rejtekéből és rámosolyogtam. Édes volt így a kócos hajával és a kis morci arcával.
- Ugyan, nem érdekes. - Ráztam a fejem. Tényleg nem volt az. Ennél rosszabbat is el tudtam volna képzelni, például, ha ő nem lett volna itt, mikor kinyitom a szemem. De ebbe még csak bele sem akartam gondolni, amikor éppen azon ügyködött, hogy valahogy magához húzzon. A hajamat eltűrtem az útból és készségesen közelebb csusszantam hozzá; úgy helyezkedtem, hogy továbbra is könnyedén felnézhessek rá, a lábam az övét simította, a fenekem az ölénél volt és a hátamon éreztem a szíve megnyugtató dobogását. Újra elbírtam volna aludni az ölelésében, miközben finoman a mellkasomhoz szorítottam a kezét, összefűzve az ujjainkat. De ezen a ponton alvásról már szó sem lehetett, egy kis közös lustizás viszont bőven belefért.
- Jól hallottam, hogy Gagát énekeltek? - kérdeztem szórakozottan, ahelyett, hogy bármit is reagáltam volna a morgolódására, hátha abbahagyja és felderül egy kicsit. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mit hallottam, számomra minden csak zsivaj volt abban a pillanatban, de akármilyen frusztráló is volt erre kelni, azt el kell ismerni, hogy ez azért vicces.
Lehunytam a pilláimat, mikor Danny a nyakamhoz bújt, és az apró puszit egy jóleső hümmögéssel fogadtam. Szerettem volna örökké így maradni, annyira tökéletes volt most minden... Majdnem.
- Mi a baj? - Aggodalmasan pislogtam rá. Elképzelni sem tudtam, hogy egy pillanat alatt, mi fordulhatott rosszra. Éreztem, ahogy végigsimít a vállamon, és abban a pillanatban, hogy megkérdezte, fáj-e, az érzékeny bőröm már a legkisebb nyomástól is sajogva jelezte, mire is gondolt. Odakaptam a fejem, hogy megnézzem; egy véraláfutásos folt díszelgett rajta, minden bizonnyal az esti "romantikus" harapdálás eredménye. - Volt már rosszabb - feleltem végül. Ami azt illeti, ezerszer rosszabb sérülések is; legutóbb éppen ő látta el az egyiket. Ez fel sem tűnt, amíg most fel nem hívta rá a figyelmemet.
Igazán figyelmes volt tőle, hogy bocsánatot kért, de ha akartam se tudtam volna haragudni rá, amikor pont azokkal a bűnbánó, kiskutya szemekkel nézett rám, ami még a magamfajta kemény lányok szívét is megolvasztja. Nagyon is tisztában volt vele, hogy milyen hatással lesz ez rám és remekül használta fel ellenem. Azzal a jól időzített vigyorral, meg a cukkolódással pedig még egy nagy lapáttal rá is tett.
A szemem forgattam, s hiába próbáltam, nem sikerült elfojtanom a vigyoromat, miközben fokozatosan melegedni éreztem az arcomat. Ez valószínűleg elég válasz volt a kérdésére. Ráadásul lefogadtam volna, hogy ez utóbbit ő is remekül érezte, amikor megpuszilt. Rohadt jól értett hozzá, hogyan hozzon zavarba. Utáltam is érte...
- Valahogy sejtettem, hogy hasonlóan érzel - kuncogtam, és felé fordítottam az arcom, hogy megajándékozhassam egy puha csókkal a szája sarkában. Aztán elfordultam, de közben még közelebb fészkeltem magam hozzá. Érezni akartam őt, a teste melegét és azt, hogy igazán itt van velem.
Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdhettünk így, csendesen szuszogva. Jó néhány percig biztosan, mielőtt felfedeztem valami érdekeset és mocorogni kezdtem, hogy diszkréten meggyőződjek róla, arról van-e szó, amire gondolok.
- Öhm...Danny? Azt hiszem, neked van egy kis... Tudod. - Nem bírtam rávenni magam, hogy kimondjam a szót, ami kapargatta a torkomat, szóval némán nevetgélve, hátra toltam a csípőmet, hogy félreérthetetlen célzást tehessek a dologra. Ha eddig nem lett volna elég izgalmas ez a reggel...




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Okt. 04, 2020 3:58 pm

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Számíthattam volna rá, hogy az ikrek nem bírják majd ki ezt a hétvégét a szivatásom nélkül; mégis voltam olyan hülye, hogy eszembe se jutott legalább magunkra zárni az ajtót, vagy eltorlaszolni a túloldalt lévő szekrénnyel. Mondjuk nem hibáztathattam magam teljes mértékben, az előző este teljesen máson járt az eszem. Heheh... Mindenki követ el hibákat néha.
Szóval valahol mégis magamat okoltam, és az, hogy az öcséim a kicsit se kedves kérésem ellenére se mozdították meg a hátsójukat... Nos, felidegesített; főleg, mert ott volt mellettem Stella, EGY SZÁL BUGYIBAN, és épp csak a takaró védte őt attól, hogy az a két tökfej tökéletes rálátást nyerjen a csupasz felsőtestére. Természetesen én is igyekeztem legalább fél kézzel védeni az egyébként csodás látványt - ami határozottan csak nekem járt ki, ha már itt tartunk -, közben a másikkal a levegőben hadonásztam és ismételgettem, hogy húzzanak el szépen a francba. Az se tűnt fel, hogy közben Stella is magához tért valamennyire és majdnem teljesen a fejére húztam a paplant.
A szemem sarkából ugyan láttam, hogy rám nézett, valószínűleg az arckifejezése is elég értetlen lehetett, de nem tudtam rá figyelni, mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy hozzávágjam a súlyos díszpárnák egyikét a testvéreimhez. Miután pedig az célba talált, most már meg is emeltem a hangomat és úgy küldtem őket kifelé. Természetesen ezt se tudták komolyan venni, de azért sikerült megszabadulnom tőlük. Gondolom nem szerették volna, ha a dobálózásom következő eszköze az éjjeli szekrényen lévő olvasólámpa lett volna.
Jesszus, egy pillanatra átváltoztam Stellává...
Azután, hogy Dylan és Grant végre távoztak, úgy döntöttem, még nincs itt az ideje a felkelésnek. Amúgy is, hétvége volt, ráadásul szerintem nem múlt még el tíz óra sem, úgyhogy egyelőre nem voltam hajlandó kimászni az ágyból. Helyette inkább morgolódtam még egy sort, és Stellstől is bocsánatot kértem, amiért ilyen szar ébresztőre kellett felriadnia. A válasza mosolyt csalt az arcomra, és egyből magamhoz is húztam őt. Nem tudom, miért, de hirtelen nagyon bújós hangulatom lett.
Megnyugtatott a közelsége, a testének hője, a légzése, a szívverése, amit így is remekül hallottam, az érintése a kezemen, és az illata... Bármit megadtam volna, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Csak ő és én. Ebben a szépen berendezett szobában. Ez a néhány perc valódi volt. Nekem pedig pont erre a valóságra volt szükségem.
Azonban hiába is volt ez olyan megnyugtató, még mindig morgolódtam egy kicsit a tesóim hülyesége miatt, de míg Stella szóba nem hozta, fel se tűnt, hogy amúgy az egyik ősrégi Lady Gaga számot óbégatták nekünk ébresztés gyanánt. Most, hogy ez leesett, kicsusszant a számon egy fojtott nevetés.
– Aha – kuncogtam. – Je veux ton amour et je veux ta revanche je veux ton amour, I don’t wanna be friends – énekeltem halkan, a hajába búgva a francia szavakat, majd nyomtam egy puszit a nyakára és tovább nevetgéltem. Feltűnően jó kedvem volt ahhoz képest, hogy az ikrek az előbb a frászt hozták rám.
De persze a jókedvem is gyorsan elszállt, amikor észrevettem a harapásnyomot, amit Stella vállán hagytam tegnap. Éreztem némi bűntudatot miatta, és abban sem voltam biztos, hogy a lány ennek mennyire fog „örülni” egyáltalán, így nagyon óvatosan próbáltam kezelni a dolgot, nehogy megharagudjon rám. De nem tette, ami hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Persze az, hogy „volt már rosszabb”, nem sokat javított a helyzeten, hiszen ezt most én okoztam, nem mondjuk egy levegőben süvítő töltény, vagy ilyesmi. Ez teljes mértékben a figyelmetlenségem és hevességem hibája volt.
– Ettől nem érzem magam kevésbé hülyének – motyogtam a szemeimet forgatva, de a hangulat felélesztésének érdekében hamar el is vigyorodtam és viccelődve elhessegettem a negatív energiákat. Úgy tűnt, ez bevált, ráadásul ajkaimmal éreztem, hogy Stella arca is magasabb hőfokra kapcsolt az aljas utalásomtól, amikor újabb puszival leptem meg őt. Nagyon élveztem, hogy így zavarba tudtam hozni, és már kezdtem ráérezni arra is, mivel tehetem meg ezt könnyedén.
Válaszára, valamint az azt követő csókocskára elvigyorodtam. Alig akartam elhinni, hogy hirtelen ilyen kényelmesen elvoltunk egymás mellett, bátran egymáshoz értünk és szórtuk a másiknak az apró csókokat... Mintha mindig is ilyen lett volna a kapcsolatunk. Mintha nem tegnap közeledtünk volna először egymás felé  fizikailag.
– Tényleg? Mi árult el? – kérdeztem kíváncsian, úgy téve, mint akinek fogalma sincs a válaszról. Közben én is helyezkedni kezdtem, és szorosabban magamhoz húztam Stellát. A karomat igyekeztem úgy pozícionálni, hogy mindkettőnknek kényelmes helyen legyen, és a kezemmel közben elérhessem a lány haját. Újabban kedvenc tevékenységeim egyikévé vált, hogy hosszú tincseivel szórakoztam; most gyengéd, simító mozdulatokkal tettem ugyanezt.
Percek telhettek el így, s kissé el is kábultam. De aztán... Értetlenül emeltem fel a fejemet, mert fogalmam se volt, mire akart Stells célozni.
– Mi? Ezt most nem... – befejezni már nem tudtam, helyette egy pillanatra levegőért kaptam, ahogy a feneke hozzám nyomódott. Most arra céloz, hogy...
Hú, basszameg.
– Ó – ennyit nyögtem ki, aztán beszívtam az ajkaimat, hogy visszafojtsak egy újabb feltörni készülő nevetést, és visszadőltem a párnák közé. De aztán csak nem bírtam ki... – Hupsz – mondtam, aztán már röhögtem is. Konkrétan kinevettem magam a saját reggeli merevedésemért.
Hát, ha nem az előző este ígértem volna meg, hogy nem kell sietnünk, már meg is lett volna a megoldás erre a problémára; de így kénytelen voltam már most megbarátkozni a gondolattal, hogy ezt szólóban kell helyrehoznom.




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kedd Okt. 06, 2020 12:23 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

Miért kerültem én mindig ilyen cikis helyzetekbe? Éppen azt szerettem volna a lehető legkevésbé, hogy rajtakapjanak minket Göndörkével, erre mi történik? Danny testvérei lazán ránk rontottak. Hát nem pont így szerettem volna a család tudtára hozni, hogy a tagadásunk ellenére, nagyon is jók voltak a megérzéseik kettőnket illetően. Mi sem bizonyíthatta volna ezt jobban, mint hogy itt feküdtünk egy ágyban, majdhogynem meztelenül - engem épp csak a takaró és Göndi igyekezete óvott meg attól, nehogy véletlenül villantsak az 'ördögi ikreknek'. Ennyire még az életben nem álltam közel ahhoz, hogy belehaljak a zavarba.
Kész szerencse, hogy egy jól irányzott párnabombával a krízis helyzet elhárult, különben nem tudom mi lett volna Dylan és Grant sorsa, ha csak egy kicsivel tovább maradnak a szobában. Jól tették, hogy nem várták meg, míg Dannynek esetleg eszébe jut kipattanni az ágyból és üldözőbe venni őket. Már szinte láttam magam előtt, hogy átkozódva végigkergeti ezt a két bajkeverőt az egész házon, talán még a szomszédságon is.
Örültem neki, hogy semmi ilyesmire nem került sor, mert így még visszadőlhettünk együtt, hogy összebújva pihenjünk egy kicsivel tovább, mielőtt lemennénk, hogy szembenézzünk a többiekkel.
Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy leszek majd képes egyáltalán rájuk nézni - leginkább a szülőkre -, amikor mostanra már egész biztos volt egy erős elképzelésük arról, mi történhetett itt az este. Főleg, ha az ikrek beszámolnak róla, mit láttak most. De ez olyasmi volt, amin jobb lett volna, ha nem kattogok, szóval száműztem ezeket a gondolatokat a fejemből és igyekeztem elterelni mindkettőnk figyelmét egy jobb irányba, hogy feldobjam a kedvünket.
Hatásosnak bizonyult a dolog; Danny is viccesnek találta az ébresztőként funkcionáló dalválasztást. Bad Romance. Most komolyan?! A szövegét tekintve, szépen beleválasztottak.
- Na, erre sokkal jobb lett volna felkelni - nevetgéltem csendesen. Imádtam azt a reggeli karcot a hangjában, iszonyat dögös volt. Ez, meg még franciával is keverve... Huh. Már ettől elektromosságot éreztem végig cikázni a bőrömön, a nyakamba kapott puszi után, a libabőr már csak ráadás volt. - Azért a kiejtéseden dolgozhatnánk egy kicsit, már ha érdekel egy kis nyelvlecke, mon râleur - fűztem hozzá incselkedve. Ami a becézést illeti, ennyi morgolódás után, ennél találóbb nem is lehetne; az én kis morgósom. És a "vérmes medvénél" mindenképp aranyosabb. Az meg már részlet kérdés, hogy egy piszkosabb jelentéstartalma is lehetne, ha valakinek megvan hozzá a fantáziája.
Miután felfedeztük milyen nyomot hagyott rajtam a tegnapi heves elfoglaltságunk, nem akartam, hogy Dannynek bűntudata legyen miatta. Igen, talán nem kellett volna, már csak elvből se; anélkül semmiképp, hogy ismerte volna az álláspontomat ezzel kapcsolatban. Voltak olyan lányok, akiknek ez bejött, voltak, akiknek meg egyáltalán nem. Bevallom, én eddig ellene voltam, mert azt hittem, úgy fogom érezni magam tőle, mintha megbélyegeztek volna, és zavart a tudat, hogy mit gondolnának rólam mások, ha véletlenül meglátnák. Ez utóbbi még most is feszélyezett egy kicsit, de amíg némi trükközéssel el lehetett takarni, addig nem hagytam, hogy bosszantson a dolog. Az előbbit viszont egyáltalán nem éreztem, sőt! Valamiféle örömmel gondoltam rá, hogy olyan erős szenvedély hajtott bennünket, aminek ez tagadhatatlan jeléül szolgált.  
- Nem mintha én elleneztem volna... - jegyeztem meg, leutánozva a hangszínét. Kizárt dolog volt, hogy nehezteljek rá, amikor abban a pillanatban ezt mindketten akartuk. Na meg persze, igaza volt abban is, hogy mennyire kedveltem, és ezzel az érveléssel szemben nem állt módomban ellenkezni. Nem is tudtam volna, mert a saját vallomásom a lehető legjobban használta fel ellenem.
Szerettem ezt a dinamikát kettőnk között; olyan természetességgel beszéltünk róla, és úgy öleltük, meg csókoltuk egymást, mintha ez az intimitás réges-régen a kapcsolatunk részét képezte volna. Végre szabadon fejezhettük ki az egymás iránt táplált érzelmeinket és ennél jobb érzést, el sem tudtam képzelni.
- Nem is tudom... Elég egyértelművé tetted, amikor letámadtál. -  Elvigyorodtam. Hogy az esti alkalomra gondolunk-e, vagy valamelyik korábbira, édes mindegy volt. Csodáltam érte, hogy minden felmerülő nehézség ellenére - lássuk be, volt egy pár, és én is bőven állítottam elé akadályokat -, mindig meg merte tenni azt a lépést, ami még elválasztott bennünket. Az ő merészsége nélkül, talán most nem lennénk egymás karjaiban, nem foghatnám a kezét, nem játszadozna a hajammal és nem érezhetnénk egymás közelségét. Most, hogy már megtapasztaltam milyen, ha ő velem van, többé nem is akartam elengedni.
Azt hiszem, egy kicsit el is pilledtem a gyengéd simogatástól, de egy idő után magamhoz tértem, amikor megéreztem, hogy némi aktivitás történt Danny ágyékánál. Második ébresztésnek határozottan lekörözte az elsőt; elég vidámra sikeredett.  
Nehezen bírtam visszafogni a kuncogást, amikor megpróbáltam felhívni az erekciójára a figyelmét, de egészen jól bírtam addig a pontig, amíg végre leesett neki a tantusz és ő is elnevette magát. Akkor aztán én is elengedtem magam, és már nem csak hangtalanul rázott a nevetés, miközben hátra néztem rá.
Nem mintha bármi probléma lett volna a fennálló - nem röhög! - helyzettel, ha csak egy átlagos reggeli dologról volt is szó, vagy ha esetleg az én hatásomra történt, az is teljességgel rendben van, csak annyira új volt még ez a szitu kettőnk között, hogy ez egyszerűen csak vicces volt. Göndi reakciója pedig a leglükébb és egyben a legaranyosabb volt, amit valaha láttam.
- Nem akarlak lelombozni, de ezt most magadnak kell megoldanod - kacarásztam még mindig jóízűen, természetesen direkt fogalmazva úgy, ahogy. - Amúgy is ideje lenne előmásznunk a szobából, mielőtt ránk rúgják az ajtót, szóval rögtön magadra is hagylak - csipkelődtem vele tovább. Végül kihúzódtam az ágy szélére, hogy valahogy össze bírjam szedni magam.
Először meg kellett találnom a pólót - amit franc se tudja, Danny hová dobott, miután leszedte azt rólam -, és amint azt megszereztem, magamhoz vettem a többi ruhát is a táskából, aztán azokkal együtt gyorsan bevetettem magam a fürdőszobába. Majd, ha a mosakodással elkészültem végre, felöltözve előkecmeregtem; az ő pólója volt rajtam, egy szűkebb fazonú, halványkék melegítőnadrág, meg a sportcipőm.
- Tiéd a fürdő! - Jeleztem a fiúnak, ha netán még nem vette volna észre, hogy nyugodtan bemehet.
Én meg még elvégeztem néhány utolsó simítást a tükör előtt, hogy nézzek is ki valahogy; ellenőriztem, hogy a hajam és a póló kellően eltakarják-e, amit el kell. Ezek után, fogtam magam és elindultam, hogy csatlakozzak a Nicholson família többi tagjához.




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kedd Okt. 06, 2020 12:01 pm

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Már elszoktam azoktól a tipikus „Nicholson-féle reggelektől”, amikből most ízelítőt kaptunk az öcséim által. Pedig annak idején rengetegszer előfordult már, hogy az a két lökött a szívrohamot hozta rám valamilyen formában - egyszer például hangszóróval, max hangerőn elindították nekem annak a gusztustalan Peppa malacos mesének az intróját, máskor meg előfordult, hogy egy papírtányérra tettek legalább egy kilónyi tejszínhabot és azt vágták az arcomba. Visszagondolva ezekre, most jót tudnék nevetni rajtuk, de akkor nem találtam viccesnek a dolgot. Sőt, így a reggeli edzést is beiktattam a fiúk számára egy félórás kergetőzés formájában; aminek mindig egy tizenöt percnyi birkózó párbaj lett a vége. Utána felzabáltuk a fél konyhát, majd elhúztuk a csíkot a suliba.
Mindenesetre ezúttal nem voltam egyedül, így nem állt szándékomban végigcsinálni a szokásos rutint; ehelyett gyorsan lezártam az egészet egy párnás támadással, aztán kitessékeltem az ikreket a privát zónámból. Azért ennyi idő kihagyás után, a félig meztelen „nem-barátnőmmel” az ágyban pláne nem díjaztam, hogy csak így rám törtek. Hiába voltunk tesók, két év különlét után egy minimális szinten idegennek éreztem őket. Meg a házat. A régi kocsimat. És a szüleimet. Távoli emlékek voltak, amiket már csak úgy láttam magam előtt, mint néző a mozivásznat.
Mindenesetre ez a Gagás húzás elég jópofa volt Dylan és Grant részéről, a dalválasztásuk már csak a szövege miatt is egészen ide passzolt; s így, hogy Stella jót szórakozott rajta, már engem se zavart annyira, hiába volt szar erre riadni. Mielőtt válaszoltam volna, muszáj volt kuncognom egyet a szavain. Jó lenne erre ébredni, mi?
– Akkor legközelebb ezzel keltselek? – búgtam egészen halkan. Ez az új becenév baromi jól csengett, bár a jelentésében nem voltam teljesen biztos... De ha az volt, amire gondoltam, akkor ez egyszerre volt aranyos és igazán aljas húzás Stella részéről. A kiejtésemre tett megjegyzését követően tettetett felháborodással úgy helyezkedtem, hogy teljesen fölé tudjak hajolni. – Iiigen, talán nem ártana javítanom a francia nyelvtudásomon – vigyorodtam el végül, s a szójáték értelmében loptam is egy lassú, lusta csókot a lánytól. – Mon râleur, huh? – mormogtam, mikor elhúzódtam tőle. Próbáltam hasonlóan ejteni, mint ő, de a saját akcentusom is akadályozott benne. – Mondd ki megint – kértem, s szerintem nem kellett szavakkal elárulnom, mennyire imádtam ezt hallani az ő szájából, elég volt rám néznie; az arcomra volt írva. A francia nyelv valamiért iszonyú dögösen hangzott, ha Stella Argent beszélte.
Nem sokkal ezután a hangulat kissé megromlott, ahogy észrevettem az előző esti hevességem végeredményét a lány vállán; nem is igazán az zavart, hogy ott volt, hanem az, hogy meggondolatlanul csináltam és még csak meg se próbáltam kideríteni előtte, hogy egyáltalán mit szólna ő ehhez. Na meg azt nyilván nem szerettem volna, hogy emiatt rosszul érezze, netán szégyellje magát. Ha tisztában lettem volna vele, mi az álláspontja efelől, és az határozottan pozitív lett volna, igazából egyáltalán nem csináltam volna belőle nagy ügyet. Megharaptam, neki tetszett és ennyi. De így...
A francba is, nem volt ám olyan hű de egyszerű dolgom Stellával. El kellett választanom őt azoktól, akikkel eddig valaha összekavarodtam, figyelembe kellett vennem, hogy ez most egy alakulóban lévő, érzelmi alapú kapcsolat volt és nem egy dugópajti téma, ráadásul még csak kísérleti szinten voltam vele fizikailag, mert fogalmam se volt, mit szeretett és mit nem, egyáltalán nyitott lett volna az én világom felé vagy sem... Most túlkomplikálom a dolgokat, igaz?
Nem mintha adtam volna neked választási lehetőséget... Én, meg a hülye szokásaim – gondoltam magamban, de inkább el is engedtem gyorsan a dolgot és egy kis viccelődéssel félresöpörtem a kellemetlen érzéseimet.
– Ha a portlandi bulira gondolsz, az a vodka hibája volt – folytattam a hülyéskedést. – Ha viszont a tegnap estére... Hmm, arra nincs jó kifogásom.
Egy ideig csendben, összebújva pihengettünk, élveztük egymás közelségét, s szerintem nem csak én, de Stella is majdnem visszaaludt a karjaim közt - aztán mégsem, és egy kis mocorgás után a tudtomra is adta legújabb felfedezését: odalent helyzet van. Én pedig ezt valamiért olyan viccesnek találtam, hogy menten kinevettem saját magam. Azt viszont nem bírtam megállni, hogy ne vegyem elő a rohadék vigyoromat, amikor a lány közölte velem, hogy ezúttal kénytelen leszek egyedül megoldást találni a problémára.
– Nem gond – sóhajtottam fel, majd a füléhez hajoltam, és kihasználva, hogy reggelente elég érces a hangom, a folytatást már csak halkan dünnyögtem neki. – Az ihlet már megvan. – S hogy még nagyobbat szóljon a dolog, gyengéden rá is haraptam a cimpájára, csak hogy tudja, mit fog kihagyni.
Végül hagytam, hogy lemásszon az ágyról, közben a pillantásommal követtem őt egészen a fürdőig, még elengedve egy halk kuncogást. Ez a lány... Az agyamra megy. Imádom.
Amíg arra vártam, hogy felszabaduljon a fürdő, felültem és megdörgöltem az arcomat, hátha gyorsabban magamhoz térek. Aztán az éjjeli szekrényen lévő kis távirányítóval széthúztam a függönyt - mert ha már modern szoba, legyen minden automata meg távkapcsolós -, aztán megtekergettem a nyakamat egy kicsit. Mire végeztem a lassú ébredős rituálémmal, Stella pont befejezte a mosakodást.
– Na végre – nyújtóztam egyet, aztán kikecmeregtem a takaró alól, és azonnal a földön heverő pólóm után kaptam, hogy azzal a kezemben diszkréten eltakarjam a fennálló helyzetet odalent, mert hát... Na. Ez most nem volt megfelelő szituáció arra, hogy mutogassam. – Igyekezz szerintem, ha nem akarod, hogy ezúttal az anyám jöjjön fel értünk – vigyorogtam a lányra, közben ahogy közelebb értem hozzá, jobban szemügyre vettem a nadrágját. Huhh... – Csini – jegyeztem meg, s nem bírtam ki, kénytelen voltam egy barátságosat rácsapni a fenekére. Direkt úgy céloztam, hogy annak visszhangja legyen máshol is, csak hogy megpiszkáljam vele egy kicsit a libidóját. Áh, ez kihagyhatatlan lehetőség volt. – Lent találkozunk! – tettem még hozzá jókedvűen, miközben tovább haladtam a fürdőszoba felé, aztán el is tűntem az ajtó mögött.

Könnyebb lélekkel, nedves hajjal, patyolat tisztán léptem ki a forró gőzzel tömött fürdőből. Természetesen nem vittem be magammal semmi egyebet a pizsamaként funkcionáló pólómon kívül, úgyhogy a felöltözést részletekben intéztem, egyre csak közelebb érve a folyosóra vezető ajtóhoz. Mire kiértem, már rajtam volt egy pár zokni, egy bokszer, egy fekete, laza melegítőnadrág, aminek lefelé szűkült a szára, s a vállamon egy - szintén fekete -, rövidujjas póló figyelt. A lépcső felé menet igazítottam még a gatyámon, mert először valamiért hülyén állt rajtam, majd az első fokot megtéve vettem elő a felsőmet, hogy azt valahogy magamra erőszakoljam, miközben leegyensúlyozok az alsó szintre.
Csakhogy odalentről kivehetetlen hangzavar szűrődött fel, ami lassított a lépéseimen, s felvarázsolt néhány ráncot a homlokomra. Próbáltam rájönni, mi történt, de annál többet nem észleltem, hogy a bejáratnál van a zaj forrása.
– Na de hol van az a... – harsogta túl egy távolról ismerős hang a többit, s ahogy lejjebb értem - ekkor már épp sikerült magamra húznom a póló nyakát -, egy rövid, vörös, göndör hajkorona fogadott, meg egy ahhoz tartozó, csodálkozó arc. – ...félisten? – fejezte be a kérdését... Várjunk.
Megtorpantam, és gyorsan be is fejeztem a felsőmmel való küszködést, ahogy leesett, ki jött látogatóba ilyen váratlanul.
– Elliot?!
– Ember, most, hogy megláttalak, már abban se vagyok biztos, hogy ez a nevem... – motyogta, és közben végigpillantott rajtam. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, mert eddig egyszer nem nézett rám úgy, ahogy most. Jesszus... – Annyira sajnálom, hogy nem vagy meleg! – nyögött fel csalódottan, közben átlépte a küszöböt anyám mellett és egészen közel lépett hozzám.
– Ömm... Miért? – értetlenkedtem. Vagyis... Inkább szánt szándékkal nem akartam megérteni, miről beszélt.
– És még meg meri kérdezni, miért... – ráncolta a homlokát, majd hirtelen felindulásból rám borult és szorosan átölelt. – Hiányoztál, te kifejlett szupermodell!
Elnevettem magam.
– Te is nekem, agybajos – vágtam rá, majd nagy nehezen levakartam őt magamról, miután éreztem, hogy túl sok lesz már az ölelgetésből.
– Hű, te magasabb lettél – állapította meg, majd ismét végigfuttatta rajtam a pillantását. – És izmosabb. És tele vagy tetkókkal. Kínozni akarsz, Daniel?
Nem, téged semmiképp.
Ellenben...
Hmm, hol van Stella?




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kedd Okt. 20, 2020 3:46 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

Nem is volt kérdés, mi lesz a válaszom. A világért sem hagytam volna ki egy olyan ébresztőt, amikor Danny arról énekel, hogy a „szerelmemet és a bosszúmat akarja”. Főleg nem, ha ezt az ébredés utáni hangjával teszi.
- Mindenképp! – Rámosolyogtam. Amilyen érzékenyen reagált a testem a legapróbb cselekedeteire is, több mint valószínű, hogy nem csak a napomat sikerülne vele beindítania. Most is éreztem egy kis bizsergést, pedig csak fölém magasodott; jól láttam azt a drámai sértettséget az arcán, ami a kis flörtölős játékunk része volt.
A válaszára vigyorrá szélesedett a mosolyom, s ahogy az ajkunk összeforrt, szabad kezemmel a hajába túrtam, ráérősen játszadozva a tincseivel. Miután elhúzódott, éppen csak szusszantam egyet, aztán szinte rögtön szabadjára eresztettem egy kis halk kacajt, amikor ő megkísérelte elismételni az új becenevét. A brit akcentusával ez nem nagyon jött össze, viszont borzasztóan édes volt. És ezzel minden kétséget kizáróan megállapíthattam, hogy a nyelvtudása tökéletes, ellenben a franciával vannak gondok…
A kéréséből és abból, ahogy rám nézett azt szűrtem le, hogy tetszik neki, ha így hívom, vagy legalábbis az, ahogyan a nyelvet beszélem, szóval örömmel ismételtem meg a kért szavakat, sőt!
- Est-ce que tu aimes ça quand je t'appelle comme ça mon râleur? – búgtam, miközben végig a szemébe néztem, és a kezemmel most már az arcát cirógattam. Őt figyelve hallgattam pár másodpercig, aztán fordítottam is, hogy megértse. – Tetszik, amikor így hívlak, morgós? – Ujjaimmal az állkapcsa vonalán táncoltam végig, aztán lesiklottam velük a nyakára. – Találó, nem? Képzeld, nem gyakori, de szerintem érdekes, hogy nyöszörgőst is jelenthetne… - Ugyan a lehető legangyalibb arckifejezésemmel néztem rá, ez az utalás a belső kisördögömtől származott. Élveztem, hogy cukkolhatom; azt, ahogy zavarba tudott jönni ilyenkor és hebegett össze-vissza, de még azt is, amikor megtalálta a módját a visszavágásnak. Megvolt a maga varázsa mindkét variációnak.
Ugyan végül elviccelte, fogadni mertem volna rá, hogy Danny magában egy kicsit még mindig bosszankodott a vállam miatt. Ha viszont ő nem akart több szót pazarolni erre a témára, úgy én is elengedtem és csak bolondoztam vele.
- Nem úgy volt, hogy a vodka az én magyarázatom lesz mindenre? - kotyogtam közbe, egy nagyon kicsit mozdítva a fejem, hogy a szemem sarkából rásandíthassak. Nem állítanám, hogy minden pontjára tisztán emlékeztem annak az estének, de a fontosabb részek nagyjából megvoltak. Például az is, hogy ő engem keresett, végül mégis én voltam az, aki kis híján neki is ütközött, majd ezt szépen rá is fogtam az említett italra. Életem egyik legklasszabb estéje volt, bár a nemlétező rangsoromban így is a tegnapi mögé kényszerült. - Nem bírtál ellenállni a kísértésnek, értem én... - évődtem, elkényelmesedve az ölelésében. - Örülök, hogy így alakult - tettem hozzá éppen csak motyogva, néhány csendes másodperccel később. Lehunytam a szemem, hüvelykujjammal cirógatni kezdtem a kezét, s miközben élveztem, hogy a tincseimmel babrált, kicsit elbóbiskoltam.
Valószínűleg jóval tovább is fetrengtünk volna az ágyban, ha nem érzem meg és mutatok rá, Göndi lenti szituációjára. Jót szórakoztunk ezen mindketten és természetesen egyikünk sem bírt megállni egy kis piszkálódást. Arra viszont nem számítottam, hogy a visszavágása milyen erős hatással lesz rám.
Kimelegedtem és élesen szívtam be a levegőt; a testem egy pillanat erejéig izgatottan feszült meg. Azt hittem, hogy menten lángra kapok. Nem lesz ez így jó...
- Uh-oké! - feleltem kapkodva - Akkor én most... - nem fejeztem be a mondatot, de látványosan azon ügyeskedtem, hogy minél gyorsabban lejussak az ágyról. Gyakorlatilag elmenekültem; be a fürdőszobába, mielőtt még eszembe juthatott volna, hogy én magam szegjem meg az esti megállapodásunkat, mely szerint nem kapkodjuk el a dolgokat.
Miután végeztem a mosakodással és az öltözködéssel, átadtam a terepet Dannynek. Persze, még nem voltam teljesen kész, szóval még az előtt, hogy elindultam volna lefelé, megálltam a tükör előtt bíbelődni egy kicsit. Vigyorogva pillantottam rá a fiú tükörképére, amikor észrevettem, hogy közeledik.
- Már kész is vagyok - jelentettem ki a hajam igazgatva. Láttam, hogy szemei a hátsómon kalandoznak, szóval a kedvéért ki is toltam egy kicsit - mint kiderült, tökéletes céltáblát csinálva belőle, hogy megpaskolhassa - Hé! - Fordultam utána lányosan méltatlankodva, bár a vidám arckifejezésem és a pajkos csilingelés a hangomban nyilván elárulta, hogy nagyon is tetszett a dolog. Sőt! Úgy tűnt, rohadtul nem volt elég az a hideg víz mennyiség, amit nemrég az arcomba locsoltam, mert ismét éreztem, hogy megkörnyékezett az a bizonyos vágy.  
Tagadhatatlanul csábítónak tűnt a gondolat, hogy Danny után menjek a fürdőbe, de meghagytam ennyinek; egy kósza, meglehetősen fantáziadús gondolatnak. Helyette csak figyeltem, ahogy becsukódik a fiú mögött az ajtó, aztán egy fél perccel később már száguldottam is lefelé a lépcsőn. Hirtelen farkaséhes lettem...

Legnagyobb meglepetésemre, sikerült nem lemaradni a közös családi reggelizésről, ami mostanra tízórai lett. Az étkezőbe toppanva megterített asztalt láttam, és a srácok anyukáját, aki próbálta távol tartani az ikreket attól, hogy egyenek az előkészített finomságokból. Ketten az egy ellen túlerőben voltak, így nagy nevetések közepette, sikerült csórniuk a gofriból és elcsentek egy-egy szem valamit abból az ízlésesen megpakolt, tálcányi gyümölcsből, mielőtt Elaine átzavarta őket a nappaliba. Engem észre sem vettek, így amíg ők egymással voltak elfoglalva a másik szobában, megragadtam az alkalmat és a zsebembe nyúltam a telefonom után - még odafent vettem magamhoz -, hogy lefotózhassam a gyümiket. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, én is loptam egy szőlőszemet és átbattyogtam a nappaliba.
- Jó reggelt! - köszöntöttem mindenkit nagy mosollyal. A két bajkeverő a kanapén ült, azonnal röhögcsélni kezdtek, ahogy megláttak, ez kissé elnyomta a szüleik köszönését, de azért így is meghallottam a különös lelkesedést a hangjukban. Elaine pedig egyenesen izgatottnak tűnt, amikor megkérdezte, jól aludtam-e. Kellemetlen előérzetem támadt. - Igen, remekül. Remélem nem aludtunk túl sokáig és nem vártatok ránk annyit..? Egyébként Danny is mindjárt jön, csak zuhanyzik - hadartam kissé zavartan. Már vártam, mikor fognak betalálni legalább az ikrek az első célzásokkal azt illetően, hogy rajta kaptak minket.
Ez viszont egyelőre elmaradt, mert váratlanul megszólalt a csengő és nem úgy tűnt, mintha bárki is vendégre számított volna így a délelőtt folyamán. Grant és Dylan találgatásba kezdtek, hogy vajon ki lehet az, az idősebb Grant átvonult a konyhába a megüresedett kávésbögréjével - úgy sejtettem azért megy, hogy töltsön még magának -, Elaine pedig ment ajtót nyitni.  
Lehuppantam a fiúk mellé és érdeklődve hallgattam a tippjeiket, amiket kiegészítettek egy kis rövid magyarázattal, hogy én is értsem. Ebbe annyira belemerültünk mind a hárman, hogy csak akkor eszméltünk fel rá, hogy már kiderült az érkező kiléte, amikor Danny hangja is megütötte a fülünket. Összenéztünk és arra az egyértelmű, néma egyetértésre jutottunk, hogy csendben hallgatózni fogunk.
Annyira nem ment a csendes része a dolognak, mert gyakorlatilag mindenen nevetni kezdtünk, amit csak az ismeretlen srác mondott és a végére arra se vettük a fáradtságot, hogy megpróbáljunk feltűnésmentesek maradni. Menet közben az ikrek felvilágosított róla, hogy ő Elliot, Göndi egykori legjobb haverja, és hogy a lövöldözés óta a fiú rendszeresen látogatta a családjukat. Szimpatikusnak tűnt.
Amennyire innen csak láthattam, figyeltem a régi barátok egymásra találását; nem csak vicces, de megható is volt egyben. Valamiért mégis úgy éreztem, Dannyt meg kell mentenem. Ezért felpattantam a helyemről és lazán odamentem hozzájuk.
- Ugye nem zavarok? - kérdeztem felváltva pillantva rájuk, pimaszul mosolyogva. Azt hiszem sikerült pont a végszóra érkeznem.




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Szer. Okt. 21, 2020 1:11 am

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Bevallom, a francia sose volt a kedvenc tantárgyam, általában vagy ellógtam az órákat, vagy hátradőlve, felfelé bámészkodva számolgattam a plafonon lévő repedéseket - ritkább pillanataimban pedig aludtam, vagy a telefonommal babráltam. Mostanra bánom, hogy anno egyáltalán nem fektettem energiát még abba se, hogy legalább figyeljek a tanárra, hiszen akkor most nem lett volna hatalmas rejtély számomra, hogy az újonnan szerzett becenevem pontosan mit is jelentett. Igaz, valami rémlett ezzel a szóval kapcsolatban a gimiben „tanultakból”, de a tudásom közel se volt elég ahhoz, hogy pontosan értsem. Annyira nem is zavart egyébként, mert már a jelentése nélkül is baromi jól csengett, főleg, ha az én nem-barátnőm ajkai közül hallhattam.
Nem is csoda, hogy végül arra kértem, ismételje meg; az pedig már csak ráadás volt, hogy elkezdett franciául beszélni hozzám. Ó, édes istenem... Szóval erre mondják, hogy „instant fülorgazmus”?
Minek az „instant” az elejére...?
Miközben hallgattam őt, egy kíváncsi, vidám kölyökkutyáéhoz hasonló képet vághattam; félrebillentett fej, hatalmas, csillogó szemek, széles vigyor. Mit mondhatnék, Stellának rengeteg olyan tulajdonsága - és képessége - akadt, ami a gyengémmé vált, a francia származása pedig most helyet nyert magának köztük. Oda voltam érte, nem tagadom.
– Bármit is jelentsen ez – vontam fel a szemöldökömet, még mindig vigyorogva. Szerencsére Stells volt olyan kedves és lefordította nekem a kérdést, így örömmel vághattam rá, hogy: – Imádom. De jobb lenne, ha elsőre is érteném... A végén kénytelen leszek jövőre felvenni a franciát az óráim közé.
Ha ez önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy szanaszét olvadjak belül, a lány érintése garantáltan eljuttatott ebbe az állapotba. Nehéz lett volna szavakba önteni, mennyire jót tett annak az árnyékba burkolózott, idióta lelkemnek ez a gesztus, na meg ezek az apró pillanatok, amiket kettesben tölthettünk a vendégszobában. Most, hogy volt alkalmam belekóstolni az élet ezen oldalába, eszemben se volt lemondani róla. Semmi pénzért. Soha, de soha.
Természetesen nem is Stella Argent lett volna, ha a becenevemet nem használta volna fel burkolt cukkolás gyanánt. Nyöszörgős, mi? Majd meglátjuk, ki nevet a végén, csak jussunk el odáig...
– Ó, tényleg? Micsoda véletlen – forgattam a szemeimet mosolyogva. – Jól van, jól van – bólogattam. – A helyedben mostantól vigyáznék, Argent. Vissza fog még nyalni az a fagyi – csóváltam a fejemet. Ezzel a kétértelmű figyelmeztetéssel pedig biztosítottam is őt arról, hogy eljön majd a nap, amikor rá is tökéletesen passzolni fog ez a becenév. Ó, de még mennyire...
A vidám pillanatok közé később becsúszott egy kisebb kellemetlenség, mivel észrevettem, hogy Stella vállán elég látványosan megmaradt a harapásom nyoma estéről. Szerencsére nem haragudott érte, még el is vicceltük ezt végül, persze mélyen legbelül továbbra is szidtam magamat ezért a ballépésemért. Legalább is azért, mert nem derítettem ki előtte, mit gondol erről.
– Nem rémlik, hogy kisajátítottad volna magadnak – fűztem hozzá a mondókámhoz gyors válaszként, mielőtt rátértem volna az este történtekre. A vodka valahogy mindig befurakodta magát a mi kis történetünkbe, szinte már közös dolgunkká vált. Eszemben se volt hagyni, hogy Stella ellopja tőlem a jogot, hogy kifogásnak használhassam.  – Nehéz lett volna ellenállnom, a vitánk óta csak arra vártam, hogy végre kettesben lehessünk – vallottam be, közben gyengéden végigszaladtam az ujjaimmal a kulcscsontja vonalától a válláig, majd utóbbira nyomtam egy lágy csókot is. Furcsán jól esett hangot adni a gondolataimnak, ugyanakkor elég szokatlan is volt számomra. Újabb első, amit lehúzhattam a listáról.
Ugyan ő ezt nem láthatta, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el a szavaira. Talán nem is sejtette, de számomra a történtek sok szempontból hatalmas lépést jelentettek felfelé. Fel, a szakadék pereméhez. Már nem sok hiányzott ahhoz, hogy fel is tudjam húzni magam oda. Szerencsére itt volt ez az ezüstös kis fény, hogy kivezessen a sötétségből. Válasz gyanánt egy apró morranást hallattam.
Egy időre sikerült szinte teljesen elkábulnom, ám Stells végül felvonta a figyelmemet egy zavaró tényezőre, ami... Hát, megoldásra várt. Más körülmények között már fel is ajánlottam volna a lehetőséget, hogy akár lerendezhetnénk „reggeli edzés” címen itt és most, de tettem egy ígéretet, amit nem állt szándékomban megszegni, így kénytelen voltam elfogadni, hogy ezt most nekem kell elintéznem, egyedül. Persze így is elröhögcséltem a dolgot, a lány piszkálódását pedig a saját javamra fordítottam, és megpróbáltam a bőre alá mászni kicsit. A reakciójából ítélve határozottan sikerrel jártam.
Mivel még mindig iszonyú közel volt hozzám, kiválóan érzékeltem a teste válaszát a rohadék húzásomra; azt, ahogy az izmai kissé megfeszültek, a tüdeje hirtelen levegő után szomjazott, s látnom se kellett őt ahhoz, hogy tudjam, néhány rózsa is kiköltözött az arcára. Egy pillanatra kísértést éreztem, hogy ezt fokozzam még és feszegessem a határait, de hamar meggondoltam magam. Ráadásul ő is inkább a menekülőút mellett döntött, aminek megkísérlését egy halk nevetéssel néztem végig. Jaj, ez a lány... Ki fogom készíteni, de még csak erőlködnöm se kell hozzá.
Egy szemét mosollyal integettem neki, miközben ő azon volt, hogy eljusson a fürdőig, aztán az egyedül töltött perceimben azon voltam, hogy teljesen felébresszem magam valahogy. Mire sikerült, a fürdőszoba szabaddá is vált, Stells pedig átkonvertálta magát a tükör elé, hogy elvégezze magán az utolsó simításokat, mielőtt csatlakozik a Nicholson família többi tagjához. Én pedig - mivel sose bírok magammal - ebben is azonnal megláttam a lehetőséget egy újabb köcsög húzásra, úgyhogy a szóváltásunkat lezárva rá is csaptam egy kedveset a hátsójára, abban reménykedve, hogy ezek után nem fog olyan nyugodtan reggelizgetni az asztalnál. Mert ugye az nem volt megtiltva, hogy folyamatosan csesztessem a libidóját...

Ahogy kimásztam a fürdőből és nagy nehezen magamra rángattam a cuccaimat, érdekes zajokra lettem figyelmes odalentről. Először az istenért se tudtam volna megmondani, ki vagy mi történt a földszinten, ám a lépcsőn leérve már világossá vált, hogy Elliot toppant be váratlanul - vörös hajjal, pedig kimondottan emlékszem, hogy szőke volt anno -, a szavaiból ítélve kimondottan engem keresve. Érdekelt volna, honnan szerzett tudomást az ittlétemről, de nyilván nem ezzel az infóval üdvözölt engem, amikor meglátott, így kénytelen voltam azt hallgatni tőle, milyen jól nézek ki. Jesszusom, semmit nem változott... Vagyis de, az ízlése egy fokkal jobb lett, mint volt anno. De most komolyan, Colin a dráma klubból? Várjunk, mit is mondott rá Elliot anno?
„Nem értem, mi bajod van az érzelmes srácokkal.”
Colin nem volt érzelmes, csak szimplán szerencsétlen.
Már épp válaszoltam volna a kínzást illető kérdésre, amikor Stella váratlanul közbeszólt. Észre se vettem, hogy idejött... Kis ninja. Azonnal kaptam a lehetőségen, hogy eltereljem a témát a vonzerőmről, úgyhogy már bele is kezdtem a hadműveletbe, közben sunyiban a lány hátára simítottam.
– Stella, ő itt...
– Elliot Decker. Az egyetlen ember, aki elviselte Danielt a gimiben – nyújtotta kezét a fiú készségesen.
– Ez igazán kedves, kösz szépen – mormogtam közbe.
– Örvendek a szerencsének. Stella, ugye? Csak nem..?
Anya természetesen most találta meg a hangját, nehogy véletlenül válaszolni tudjak.
– Nem, nem. Nincsenek együtt – felelte helyettem, közben becsukta Elliot mögött az ajtót.
– Még... Ehm. Nem tisztáztuk le – vágtam oda, hogy mentsem a menthetőt.
Erre anya kuncogva az egykori legjobb haverom mellé lépett, és a vállára fektette a kezét.
– Drágám, miért nem csatlakozol hozzánk reggelire? Azt hiszem, bőven lesz miről beszélgetnünk, ugye Daniel? – sandított ekkor rám.
– Hogyne – értettem egyet, és egy intéssel előreengedtem őt Elliottal. – Ha eddig azt hitted, az ikrek lesznek a leghangosabbak az asztalnál... – súgtam Stellának, de a szememet le se vettem anyámékról. A szám sarkán bújkált egy komisz mosoly, ami jelezte, hogy nem túloztam. Elliot rettentően nagyszájú volt, de ezt kimondottan kedveltem benne. Többnyire.
Ha nem maradt több megbeszélnivalónk, magam elé tessékeltem Stellst, hogy csatlakozhassunk a többiekhez. Apám az asztal egyik végében ült és a kávéját szürcsölgette, tőle balra - nekem jobbra -  Dylan épp egy szelet pirítóst küldött telibe mogyoróvajjal, mellette anya szedett ki valami sűrű, fehér cuccot Elliotnak - amit látva majdnem elröhögtem magam -, utóbbi pedig apával szemben, feltekert hangerővel magyarázott arról, hogy milyen régóta vágyott már rá, hogy kipróbálja a... Milyen pudingot?
Jah, és Grant... Egyszerre két széket befoglalva ücsörgött az üres oldalon; egyiken a seggét pihentette, a másikon a lábát, úgyhogy egy biccentéssel jeleztem Stellának, hogy üljön inkább anyám és Elliot közé, ott legalább esély se volt arra, hogy valamelyik tesóm betalálja őt.
Mielőtt azonban helyet foglaltam volna, gyorsan betámadtam a konyhát két bögre kávéért, mert ugye a függőségeinknek eleget kellett tennünk; aztán az asztalhoz érve lepillantottam Grantre, meg a Spongyabobos zoknijára, majd vissza rá.
– Hozzak egy szalvétát a lábadnak esetleg? – kérdeztem tőle unottan. Ő lassan felém pislogott, és valósággal fontolgatni kezdte a válaszát.
– Nope – rázta a fejét végül, és vissza is fordult a rántottájához. Te jó isten, csak ekkor láttam meg, mennyi kaja van itt...
– Seggarc – motyogtam, és inkább letettem Stella elé az egyik kávét, majd leültem.
Már csak el kellett volna döntenem, mivel kezdjek. Túl sok volt a választék.
– Egyetek friss gyümölcsöt, ma reggel hoztam őket! – csilingelte anya, közben az említettekre mutatott. Az a néhány szelet dinnye hirtelen nagyon szimpatikus lett...




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Nov. 01, 2020 7:06 pm

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

El tudtam volna képzelni, hogy ezentúl minden reggelem így kezdődjön. Csak Danny és én, összebújva, a finom érintések között játékosan csipkelődve egymással, mindenféle vágykeltő hadműveletnek kitéve a másikat. Ez utóbbit Ő baromi ügyesen csinálta, főleg úgy, hogy még a gondolataim között tekergőztek a tegnappal kapcsolatos szavai. Befúrták magukat a tudatomba; úgy éreztem, hogy valami több van mögöttük, amire magamtól kellene rájönnöm, csak még nem ismertem eléggé ezt az oldalát ahhoz, hogy megértsem, ezért egyelőre nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.  
Az amúgy is jobban foglalkoztatott, hogy túléljem a közös reggelizést a családjával és ne is gondoljak rá, mi történt a vendégszoba rejtekében, vagy mi történhetett volna még, ha engedek a kísértésnek. Te jó ég... Még mindig ezen kattogok?!
A csengő volt megmentőm. A váratlan vendég felbukkanása mindenki figyelmét elterelte, így az idáig engem fürkésző tekintetek egy csapásra a bejárat felé irányultak - beleértve az enyémet is. Az a kényelmetlen érzés, ami már éppen kezdett volna eluralkodni rajtam, szertefoszlott és átadta a helyét az egészséges kíváncsiságnak az új jövevénnyel kapcsolatban.  
Az ikrek gyorstalpalója után, s látva, hogy Dannyvel mennyire örülnek egymásnak - egyesek talán túlzottan is; azért ez aranyos - nem okozott gondot lazán becsatlakozni hozzájuk. Ösztönösen közelebb húzódtam Göndihez, ahogy megéreztem az érintését a hátamon, miközben rámosolyogtam a vörös hajú barátjára.
- Szia! - Fogtam meg a felém nyújtott kezét és miközben megráztam, elengedtem egy halk kuncogást. Vicces srác, bár azt nem tudtam, mennyire volt igaz az állítása, már ennyiből sejtettem, hogy bírni fogom őt. - Én is, Elliot. - Ismerősen csengett a neve. Decker... Nem ugrott be, hol hallottam már, de itt motoszkált a tudatomban és nem hagyott nyugodni. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy mindenféle meggondolás nélkül, helyeslőn hümmögtem és bólogattam a további kérdéseire. Na várjunk csak..?!
Már majdnem heves magyarázkodásba kezdtem a kapcsolati státuszunkat illetően, de mielőtt belefoghattam volna, vagy igazából bármelyikünk mondhatott volna bármit is, Nicholson mama nyomban tisztázta a dolgot. Vagyis... fogjuk rá. Danny így is szépített a dolgon, mire óvatosan felé pislogtam és halványan, csak neki címezve elmosolyodtam. Aztán a figyelmem ismét az anyukájára és Elliotra fordítottam; miután megbeszélték, hogy a fiú marad reggelire, el is indultak, hogy asztalhoz üljenek. Göndivel néhány pillanattal később követtük őket, a magam részéről leplezetlenül jót vigyorogva a szavain.
Végignéztem a társaságon; mindenki olyan fesztelennek látszott - boldognak, mintha ez így lett volna rendjén, mintha az elmúlt néhány év meg se történt volna. Pedig tutira nem volt ennyire egyszerű a dolog feldolgozni Danny visszatérését, egyiküknek sem. Csak úgy nem lehet szemet hunyni a külön töltött idő felett, mégis mind úgy viselkedtek, mintha minden a régi lenne. Jó volt látni, hogy milyen erős a kötelék közöttük; ha valami, akkor ez egész biztos segít nekik begyógyítani a lélek sebeit.
Amint megkaptam a jelzést, merre üljek, le is dobtam magamat Elaine és Elliot közé, utóbbival össze is mosolyogtam, miközben a chia pudingjáért lelkendezett. Annyira odáig volt érte, hogy hirtelen én is megkívántam, bár annyi minden volt még felszolgálva az asztalon, hogy igazából fogalmam sem volt, miből kellene ennem. Olyan jó ízűen ették a srácok a pirítóst, meg a rántottát is, hogy a bőség zavara rendesen megnehezítette a dolgom a választásban. Lehet könnyebben tudtam volna dönteni, ha előbb némi energiához juttatom az agyam; vicces, mert nem is olyan régen még egyáltalán nem rajongtam a kávéért, azonban mióta együtt laktunk Göndörkével, lassan beépült a reggeli rutinomba. Apropó...
Épp csak gondolnom kellett rá, a fiú már meg is jelent két bögrével, és miután - milyen meglepő - rámorgott az öccsére, az egyiket le is tette elém. Nem haboztam azonnal kortyolni is belőle.
- Köszönöm, mon râleur - utóbbit majdhogynem némán tátogva tettem hozzá, somolyogva a bögre takarásában, hogy csak ő hallja. Mostantól fix, hogy minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy így hívhassam.  
Most, hogy Elaine ismételten felhívta a figyelmem a gyümölcsökre, már tudtam is, mit szeretnék enni. Korábban láttam gofrit és mogyoróvajat is a sok finomság között, szóval úgy döntöttem igazi édesség bombával indítom a napot.
- Dylan, ideadnád a mogyoróvajat, légyszi? - kértem, miközben vadásztam magamnak két szeletet az édes, aranybarna tésztából. Pillantásommal aztán hamar a gyümölcsös tálcát kezdtem fixírozni, ami éppen Danny és én előttem helyezkedett el az asztalon, így feltűnt, hogy a fiú is éppen ezzel szemezett.
- Nagyon jól néz ki! - dicsértem a tálalást, válogatva a gyümik között. - Elliot, te kérsz egy kicsit a pudingodhoz? - fordultam most a vöröske felé, barátságos pillantással.
Ezek után összedobtam magamnak valószínűleg a legfinomabb gyümölcsös-mogyoróvajas gofrikat, amit valaha ettem, és miután féloldalra fogtam a hajam, hogy ne zavarjon, a kávé lassú iszogatása mellett, falatozni kezdtem.  




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Nov. 01, 2020 9:14 pm

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Elliot megjelenése egyike volt azon kellemes meglepetéseknek, amikre most mindennél jobban szükségem volt. Lehet, hogy egy részemnek a múltam felelevenítése ekkora mennyiségben kissé megterhelő volt, de az aznapi jókedvem rásegített arra, hogy ennek ellenére is kimondottan örüljek a családom, és a régi legjobb barátom társaságának. A vidámságuk egyszerre volt üdítő és félelmetes, utóbbi leginkább azért, mert teljesen elszoktam tőlük az elmúlt években. Az pedig, hogy természetesen viselkedtek körülöttem, mintha mi se történt volna, csak dobott az önbizalmamon, így semmiképp nem akartam jelét mutatni annak, hogy valamilyen szinten idegennek éreztem őket. Szerettem volna, ha tudják, hogy még mindig bőven volt helyük a szívemben, hiába változtam rengeteget, mióta utoljára láttak.
Azt persze nem tudtam teljes mértékben a szőnyeg alá rejteni, hogy Elliot közvetlen megnyilvánulásai zavarba ejtettek. Próbáltam úgy tenni, mint aki meg se érti, mire célozgatott, pedig valójában nagyon is tudtam, hogy épp azt fontolgatta, hogy kiemel a barátzónából és áttesz a potenciális hímek listájába - ami egyébként egy elég szomorú döntés lett volna a részéről, szerencsére látszólag el is vetette a dolgot végül.
Anya persze azonnal meginvitálta őt reggelire, aminek örültem is, meg nem is, a kettős érzéseimnek azonban nem adtam hangot. Stellának viszont nagyon halkan megjegyeztem, hogy Elliot még az öcséimet is képes lekörözni, ha hangoskodásról van szó.
Odabent már javában ment az élet, amikor a lánnyal beléptünk - az elénk táruló látványról azonnal a teázós jelenet ugrott be nekem Alíz történetéből. Már csak a csészedobálás hiányzott a képből, de anyám meg is őrült volna, ha az ikrek elkezdik szanaszét törni a kézzel festett készleteit.
Mielőtt helyet foglaltam volna, intéztem magunknak egy-egy bögre kávét, aztán némi morgolódás után oda is adtam Stellának az egyiket, majd letettem a hátsómat a nekem meghagyott üres helyre.
A lányra pillantottam, s a becenevem hallatán egy komisz kacsintást küldtem felé. Szóval játszani akarsz?
Annyi választék akadt az asztalon, hogy először nem igazán tudtam eldönteni, mivel kellene kezdenem. A Nicholson famíliánál minden hétvége hatalmas reggelivel indult, amiket annak idején néha hajlamos voltam kihagyni, ha épp Elliot elrángatott valahova, vagy ilyesmi; s csak most, hogy ismét részese lehettem ennek a rituálénak, jöttem rá, hogy mennyire hiányoztak az ilyen közös pillanatok az életemből.
Szerencsére anya felhívta a figyelmemet a hatalmas gyümölcstálra, amit tizenkét éves fejjel szerettem kihagyni a rutinomból. Most, a nagy egészségtani tudásommal nézve - és a ténnyel, hogy sikerült azóta megérnem valamilyen szinten -, nem kellett sokáig fontolgatnom, hogy fogok-e lopni belőle néhány szem valamit, vagy sem. Kérdés: dinnye, vagy eper? Netán mindkettő?
Amikor Stella az öcsémhez beszélt, automatikusan felkaptam a tekintetem. Nem akartam, hogy Dylan valami turpisságot műveljen, úgyhogy szemmel tartottam mindvégig, amíg átnyújtotta neki a mogyoróvajat. Tömve volt a szája pirítóssal, így csak hümmögött valamit, ami olyasmit jelenthetett, hogy „legalább neked jó az ízlésed.” Azt hiszem, ezt titkon nekem célozta, én ugyanis régebben kimondottan utáltam a mogyoróvajat.
Ezután már nyugodt szívvel térhettem vissza a gyümölcsökkel való szemezéshez; aztán egy vékonyabb szelet dinnye, és néhány húsosabb eper a tányéromon landolt.
– Uhh, igen! – csapta össze a tenyerét Elliot. – Légy oly’ szíves, passzolj nekem egy barackot, drága! – pillázott Stellára nagyon szépen, mire én egy aprót sóhajtottam.
– Elliot, egyébként mi szél hozott erre? Azt hittem, lesz ma valami programod Ryannel – szólalt meg apám, letéve a bögréjét az asztalra.
Ryan Elliot unokatestvére volt, ha jól emlékeztem. Úgy tudtam, Washingtonban dolgozik.
Felkaptam az egyik epret, és a felét leharaptam. Közben merő véletlenségből a velem szemben ülő lányra pillantottam.
Hmm...
– Lesz is, este megyünk buliz... – ekkor Elliot anyámra pislogott, akinek most felszaladt a szemöldöke a homlokára. – Horgászni – javította ki magát. Röhögnöm kellett, de inkább befogtam. Még mindig hatással volt rá a szüleim szigora. – Úgy volt, hogy egész nap együtt lógunk, de aztán apám kapott egy hívást és az illető felőletek érdeklődött, úgyhogy gondoltam beugrok és megnézem, minden rendben van-e.
Jól esett hallani, hogy Elliot a történtek után is foglalkozott a családommal. Azt hiszem, ilyen egy igazi legjobb barát.
Viszont az az érdeklődő... Csak egy valaki lehetett, hiszen ki más telefonált volna az egyik helyi zsarunak a családommal kapcsolatban, ha nem Stella?
Ráadásul említette is, hogy kiderítette, a szüleim és az öcséim is élnek és virulnak.
Ahelyett, hogy becsatlakoztam volna a beszélgetésbe, csak a gyümijeimmel foglalkoztam. És ekkor jött a remek ötletem, hogy mivel is lehetne tovább húzni Stells agyát...
Egy idő után kimondottan kerestem a tekintetét, s amint ő felvette velem a szemkontaktust, én megszakítottam azt, hogy aztán a tányéromat fixírozva lassan végigtáncoljak az ujjaimmal a dinnyeszelet tetején. S ha nem lett volna neki elég egyértelmű, miféle rohadék játékot űztem éppen, hát megismételtem ezt a mozdulatot visszafelé, és újra a szemeibe néztem. A szám szélén egy nagyon apró görbület jelent meg, ami egyértelműen hajazott a rohadék vigyoromra.
Aztán mindkét kezemet bevontam a buliba és finoman megpörgettem a dinnyét, majd megállítottam azt, mintha ezzel azt akartam volna demonstrálni, hogy ez az enyém és csak az enyém, és úgy játszok vele, ahogy csak akarok.
Ó Stella, ha tudnád, mennyire szeretnélek most visszarángatni téged a vendégszobába...




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hétf. Nov. 30, 2020 4:28 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

Nem is számítottam másra, mint egy hangos, vidám, pezsgő vasárnap délelőttre Nicholsonéknál. Üdítően hatott rám; az ő energikusságuk engem is feltöltött és annak ellenére, hogy szívesen lustálkodtam volna tovább az ágyban Dannyvel, úgy éreztem magam, mintha valaki a világ összes koffeinjét belém fecskendezte volna. Pedig valójában még csak fél bögrével sem ittam meg. Bele gondolni sem akartam, mi fog történni, ha ezt még megfejelem egy kiadós reggelivel, vagy, hogy mivel fogom levezetni ezt a rengeteg energiát.
A tegnap esti közös vacsora után igazán nem szégyenlősködtem az asztalnál; mindenből vettem, vagy kértem amiből enni szerettem volna - akkora volt a választék, hogy igazából ha degeszre enném magam mindenből, a maradékból még mindig el lehetne látni az egész szomszédságot.
Hálásan mosolyogva köszöntem meg Dylannek a mogyoróvajat, ami egy kisebb vigyorrá változott a teli szájas megjegyzésétől; gondolkodnom sem kellett rajta, kire célozhatott, mert fél szemmel remekül láttam, hogy a bátyja minket figyelt.
Most, hogy már volt gofrim és mogyoróvajam is, már csak a gyümölcsöket kellett levadásznom, s míg magamnak válogattam, gondoltam Elliotra is.
- Egy barack rendel... - felkaptam és a fiú felé emeltem, mint aki dobásra készül. - Elkapod? - kérdeztem viccesen, lendítést színlelve. Eszemben sem volt még véletlenül se hozzávágni a barackot, szóval végül akárhogy felelt, szimplán átnyújtottam neki. - Csak hülyéskedtem, tessék.
Az én tányéromra ezek után néhány banánkarika, pár szem eper, áfonya és málna került, amiket összepárosítva ügyesen ketté is osztottam. Az egyik mogyoróvajas gofrit banánnal és eperrel, a másikat áfonyával és málnával akartam megbolondítani; nyomban hozzá is láttam az összeállításukhoz.
Miközben ezzel foglalatoskodtam, hallgattam a többieket és csak puszta véletlenségből sikerült épp akkor felpislognom a tányérról, amikor Danny is éppen rám nézett és észrevennem, hogy epret falatozik.
Szelíden elmosolyodtam és halkan megkérdeztem: - Finom?
Ártalmatlan dolognak tartottam ezt a részéről, halványlila sejtelmem sem volt arról, hogy később - Ó mama! - ebben semmi ártatlan nem lesz...
Félig-meddig odafigyeltem rá, Elliot mit felel a hozzá címzett kérdésre, így azonnal kihallottam belőle a számomra érdekes részeket. Azonnal fel is kaptam rá a fejem és még a kezem is megakadt a reggelim feldíszítése közben, ahogy az agyam elkezdte összekapcsolni az információmorzsákat.
- Az apukád hívást kapott? - Fordultam a fiú felé kíváncsiskodva. Minden bizonnyal az arcomra lehetett írva, hogy éppen dolgoztak a fogaskerekeim és az is, amikor mind a helyére kattant. - Te Decker nyomozó fia vagy? - csodálkoztam rá az új felfedezésemre. Tudtam, hogy valahonnét ismerős volt a neve, most legalább tudtam, miért.
Ezzel viszont azt is sikerült elárulnom mindenkinek, hogy én voltam az a bizonyos telefonáló - na nem mintha akkora titok lett volna, abból, hogy Dannyvel itt ültünk, tuti kitalálták már. Nyilvánvaló, hogy valamiféle kutakodást kellett művelnem ahhoz, hogy az eltűnt Nicholsont haza tudjam hozni.
Valamiért úgy éreztem, minden szempár rám szegeződik és azt várják, hogy megerősítsem a témával kapcsolatos következtetéseiket. Ez ellen semmi kifogásom nem volt, csak előtte kellett egy-két másodperc, amíg gyorsan rendeztem a gondolataimat.
- Hát... gondolom nem lepek meg senkit azzal, hogy én telefonáltam - kezdtem bele szórakozottan, sorra végigpillantva a jelenlévőkön. - Azt mondtam apukádnak, hogy a Phoenixi egyetem hallgatója vagyok és kutatómunkát végzek a fegyvertartás ellenzéséről szóló dolgozatomhoz, aminek középpontjában az iskolai tragédiák állnak. Ő szuper segítőkész volt és egy csomó mindent összeszedett nekem, szégyellem is magam, hogy sose fogja megkapni azt a példányt a dolgozatból, amit megígértem neki - vallottam be, a végére egészen hadarva, a kezeimbe temetve az arcomat. Észrevettem már, hogy néha, ha valami kínos, zavarba ejtő dolgot mondtam, vagy csináltam, önkéntelen reakcióm volt, hogy megpróbáltam elbújni, még akkor is, ha igazából nem volt nagy dolog. Persze - mint általában - most is csak egy rövid pillanatig tartott és már le is engedtem a kezeimet, felfedve az arcomra költöző halvány mosolyt.
Az után, hogy ez a téma félresöprődött az útból és a beszélgetés valami egészen más irányba folyt tovább, nyugodtan tértem vissza a reggelimhez. Ezen a ponton már tényleg nagyon kajás voltam, szóval csak úgy habzsoltam a gofrit; de arra azért odafigyeltem, hogy a hajam se legyen útban és ne legyek csupa maszat, mert hát mégis csak lány vagyok.
Éppen egy szalvétával törölgettem a számat, amikor feltűnt, hogy Danny egyenesen engem figyel, viszont ahogy találkozott a tekintetünk, ő félre kapta azt. Mint a korábbit is, ezt is ártatlannak véltem, de felkeltette vele az érdeklődésem. Tovább figyeltem őt, ahogy a dinnyét piszkálja, értetlenül ráncolva a szemöldököm. Nem tudtam rájönni, mi a fenét csinál - legalábbis nem időben. Olyan rohadtul naiv voltam még az efféle játékaihoz, hogy nem vettem észre, miféle csapdába készültem belelépni. Nem is! Zuhanni. Miféle csapdába készültem belezuhanni - így pontos. És ha még pontosabb akarok lenni; baromi nagy esésnek néztem elébe.
Ő pedig gondosan bele is lökött egyetlen pillantásával, egyetlen simításával azon az átkozott dinnyén és azzal az egyetlen rohadék vigyorával. Hirtelen áradt szét bennem a forróság, a kipiruló arcomból indulva, egyenesen az ölem felé, menet közben meg kiszárította még a torkomat is.
Kiejtettem a kezemből az össze-vissza szorongatott szalvétát - nem is emlékszem, mikor gyűrtem össze - és a bögrém után nyúltam. Bíztam benne, hogy a maradék kávé bedöntése majd eltereli a figyelmem arról, hogy Danny milyen szeduktív módon bánik azzal a dinnyeszelettel, de igazából én is tisztában voltam vele, hogy ez esélytelen. Túlságosan jól ráérzett, mivel piszkálja meg a nyugalmamat.
Kényelmetlenül kezdtem fészkelődni a széken, megpróbáltam rosszallóan nézni rá a bögrém mögül, és alig észrevehetően rázni a fejem, hátha rábírhatom, hogy hagyja abba. Ha ez nem válik be, ki kell találnom valamit, amivel visszavághatok...  




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hétf. Nov. 30, 2020 11:39 pm

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Egyszerre volt kellemes és baromira abszurd a közös reggelizés a családommal. Előbbit azt hiszem nem kell magyaráznom, ami viszont az utóbbit illeti; ennyi idő kihagyás után részben olyan érzés volt együtt ücsörögni a Nicholson família többi tagjával - valamint a két díszvendégünkkel -, mintha a halottak napját ünnepeltünk volna mexikói módra és engem ástak volna ki valamelyik ősrégi kriptából, hogy együtt lehessek a rokonsággal. Már tényleg csak arra vártam, hogy valakinek ez leessen és elkezdjen fura pillantásokkal méregetni. Nem hibáztattam volna érte.
Mindenesetre egy darabig minden sínen volt, az öcséim is viszonylag normálisan viselkedtek, így amikor megbizonyosodtam róla, hogy egyikük se tervez valami turpisságot, a tányéromon lévő gyümikre kezdtem koncentrálni. Közben a levegőben repkedő beszélgetéseket is félig-meddig figyelemmel kísértem. Például azt, ahogy Stella viccelődött Elliottal, amaz pedig már emelte is a kezét, hogy elkapja a barackot; kész szerencse, hogy Stells nem kezdett el dobálózni, mert hát... A drága haverom nem épp az ügyességéről híres. A szám sarka megrezdült, de visszafogtam a vigyoromat. Pimasz lány...
– Köszi – kuncogott Elliot. – Tudod, nagy valószínűséggel ez a barack a földön landolt volna – közölte jókedvűen, közben forgatva az említett gyümölcsöt a kezében. – Daniel a tanúm rá, hogy nagyon béna vagyok még rövid távon is.
Ekkor rám pillantott, megerősítést várva. Egy bólintással és egy morgással nyugtáztam is, hogy igaza van.
– Valaki nagyon bőbeszédű ma reggel – forgatta a szemeit, majd visszatért a... Tudja franc, milyen puding az.
Először az eperrel indítottam. Úgy voltam vele, ez jó lesz étvágy gerjesztőnek; közben viszont véletlenül összeakadt a pillantásom Stelláéval, ami kombinálva az édes savanyú íz bombával a számban... Nos, meghozta a kedvemet egy kis szórakozáshoz. Mondjuk úgy, hogy hirtelen tényleg nagyon megéheztem. Persze akkor még a lány nem is sejtette, miféle disznóság járt a fejemben.
– Nem rossz – feleltem hasonló hangerővel, s egy komisz mosollyal a képemen. Aztán tök ártatlanul el is fordultam.
Nem sokkal később ismét Elliotra terelődött a figyelem. Kiderült, hogy egy különös hívás miatt döntött úgy, hogy váratlanul betoppan... „Hozzánk.” Nem kellett hozzá kétszázas IQ szint, hogy kitaláljam, ki volt az a rejtélyes hívó.
A kérdés hallatán rajtam kívül mindenki kíváncsian pislogott Stellára, Elliot pedig leeresztette a félig megcsócsált barackját a tányérja mellé.
– Te hívtad fel apámat? – vágta rá nagyra kerekedett szemekkel.
Pillanatnyi csend. Hát ez ciki.
Az meg még annál is cikisebb, hogy én ezt a kis jelenetet teljesen ignoráltam és inkább tovább pusztítottam az epreket. Egyszerűen nem tudtam, hogy kellene belefolynom ebbe a beszélgetésbe anélkül, hogy annak érzelmi katasztrófa legyen a vége.
Szerencsére Stella megmentette a helyzetet a magyarázatával; ám az „iskolai tragédia” említésével kicsit belém gázolt, mármint... Na, emlékek. Csak egy fél pillanat erejéig, de teljesen lefagytam és a tányérom helyett inkább az asztal szélét kezdtem fixírozni, s nagyot nyelve vártam, hogy végre befejezzék ezt a témát. Tudtam, hogy ha ezen nem lépnek túl, de nagyon gyorsan, valaki biztosan kérdezősködni kezd. Vagy eszébe jut, hogy én is itt vagyok és azonnal megsajnál. Vagy ami még rosszabb; megpróbál lelki támogatást nyújtani.
– Ó, szerintem nem fogja bánni. Nem szívesen emlékszik vissza arra, ami akkor történt; még velem se akar beszélni róla, pedig én ott voltam... – mondta Elliot meglepő óvatossággal. Közben tudtam, hogy fél szemmel rám sandított; éreztem a tekintetét az arcomon. Próbáltam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. – Mindegy, a lényeg, hogy hazahoztad Dannyt. Ezért rettentő hálás vagyok, Stella – tette hozzá halovány mosollyal, közben a nem-barackos kezével barátságosan megszorította a lány vállát.
– Mint mi mindannyian – egészítette ki anya, felváltva pislogva kettőnkre. Szánt szándékkal kerültem a szemkontaktust. Nekem ez túl sok érzelem volt egy helyen. Még az ikrek se mozdultak, ami duplán zavaró volt. Egyetek már, az istenit...!
Mintha valaki odafent meghallgatta volna a kérésemet; a beszélgetés ugyanis ezután valamivel csendesebb vizekre evezett, s így végre visszatérhettem a rohadék tervemhez, amit az előbbi nyomás után méginkább véghez akartam vinni, hogy levezessem a feszkómat. Szükségem volt egy kis szórakozásra, ehhez pedig Stella tökéletes alanynak bizonyult, így egy darabig a dinnye előtt még csipegettem innen-onnan, hogy azért legyen is valami laktatóbb a gyomromban, majd eljött az ideje a hadműveletem megkezdésének.
Azzal kezdtem, hogy felvontam magamra Stells figyelmét. Ez nem volt nehéz, így pillanatokon belül össze is kapcsolódott a tekintetünk, majd a sajátomat a dinnyeszeletemre fordítottam, mert biztos voltam benne, hogy akkor ő is oda fog nézni. Ismertem már, tudtam, hogy a kíváncsiság mindig dolgozik benne, így természetesen ösztönből lesiklott a pillantása oda, ahova akartam. Eztán csak annyi dolgom volt, hogy a félreérthetetlen üzenetemet eljuttassam hozzá, amit a dinnye segítségével könnyen meg is tettem; néhány apró mozdulat elég volt hozzá. S hogy biztosra menjek, újra megkerestem azt az ártatlan, barna szempárt a zöldemmel. Stella reakciója nagyon szórakoztatóra sikeredett. Simán el is  nevettem volna magam, de nem akartam elrontani a játékot, úgyhogy csak egy apró, rohadék mosolyt küldtem neki, hogy tisztában legyen vele, mennyire élveztem ezt.
De itt nem volt vége, még párszor meg kellett forgatnom azt a dinnyeszeletet a tányéromon, hogy az üzenet következő fele is elérjen hozzá: „Így jársz majd te is, Argent.” Igen... Vele is ilyen szemét módon szerettem volna eljátszadozni, gyötörni őt éjt nappallá téve.
Persze azt azonnal levágtam, hogy le akart állítani, de eszemben se volt abbahagyni. Túl jól reagált rá, tetszett, hogy kipirult az arca és megpróbált a bögréje mögé rejtőzni; az meg pláne, hogy a fészkelődése alapján még mozgatta is a fantáziáját ez az egész. Már most kimondottan szerettem, hogy ilyen érzékeny volt rám, meg a szexuális dolgaimra.
A csalafintaságom első fázisának tetőpontjaként úgy határoztam, nyílt támadást fogok indítani Stells ellen; mivel nem vette le rólam a szemeit, lazán felemeltem a dinnyémet, s az ő barnájába bámulva egy jókorát haraptam belőle. Hagytam, hogy kicsorduljon a leve a szám szélére; ezt aztán a hüvelyk ujjammal letöröltem, amit a fogaim közé csippentettem és elvigyorodtam, továbbra is tartva a szemkontaktust. Édes istenem, mekkora szemétláda vagyok!
Fogalmam sincs meddig mehetett ez így, mielőtt valakinek végre feltűnt, mi történik. Valószínűleg nagyon belemerülhettem a dologba, mert aztán sikerült egy éles, csörömpölő hangnak rám hoznia a frászt.
– Menjetek már szobára!!! – csattant fel Elliot. Az előbbi hang pedig a kanala volt, ahogy az utolsó falattal félúton a szája felé megállt, majd visszazuhant a táljába. Nagyokat pislogtam rá, hirtelen azt se tudtam, mit mondjak... Nem is kellett, mert aztán ő Stella felé fordult, kék szemei pedig látványosan a vállán kalandoztak el. – Mert ahogy látom nem sikerült befejeznetek, bármit is csináltatok – fűzte hozzá morgolódva, közben a saját vállára mutatva jelezte a lánynak, hogy feltűnt neki a „szeretetnyomom”.
Nagyon, de nagyon óvatosan sandítottam Stells felé, majd róla anyámra, aki most mindenki mással egyetemben meglepetten pillázott felénk. Egyszerre akartam láthatatlanná válni és elröhögni magam; utóbbitól már csak egy hajszál választott el, így kicsúszott a torkomon valami horkantás szerűség, miközben behúztam a nyakamat és inkább a patyolat tiszta terítőt kezdtem nézegetni.
– Nagyon finom a dinnye, honnan is vetted, a...? – motyogtam, ám Dylan közbevágott.
– Anya figyeld, van egy új fotónk a családi kollekcióba!
– Tegyük ki a falra a segges képem mellé! – folytatta Grant, és már elő is került az az átkozott telefon, ami náluk volt reggel.
Apám kezében megállt a bögre.
– Szépen beszélj az asztalnál, kisfiam – szólt oda.
– Mi? Milyen fotó? Muti, látni akarom én is! – pattant fel Elliot.
Vettem egy mély levegőt s megvártam, míg valamelyik tökfej öcsém megpróbálja átpasszolni a telefont - amikor pedig erre sor került, kikaptam azt Grant kezéből és nemtörődöm módra a kávém fölé lógattam.
– Add meg a kódodat, vagy búcsúzhatsz  mobilodtól – közöltem.
– Szórakozol?! Az egy vadiúj iPhone!
– Tényleg? – Elvigyorodtam. – Úgy tudom, ez a modell vízálló, vajon a kávét is túl fogja élni? – csipkelődtem, s lejjebb eresztettem a telefont.
– Nem teheted ezt!
– A kódot, Grant! – figyelmeztettem.
Anyám a fejét csóválva felsóhajtott.
– Én ugyan nem veszek neki másikat – mormogta az orra alatt.
– Nem akarom! – durcázott tovább az öcsém.
– Akkor viszlát iPhone! – vontam vállat és lassan közelebb engedtem a kávémhoz. Már majdnem beleért az egyik sarka, amikor Grant megadta magát.
– Ne ne ne ne ne ne! Megkapod a kódot, csak ne bántsd a telómat!
Felnevettem. S amint megadta a billentyűzár kódját, már ki is töröltem az összes rólunk készült fotót - de előtte gyorsan átküldtem őket magamnak, hogy azért meglegyenek, mert elég jól sikerültek - majd visszaadtam a mobilt a tulajdonosának.
És mikor azt hinné az ember, hogy végre nyugodtan folytathatja a reggelijét és a nem-barátnője zaklatását...
– Tényleg, ti akkor most jártok, vagy mi? – kíváncsiskodott Dylan, közben hátradőlt és az egyik lábát feltette az asztal sarkára, amit apám készségesen le is lökött onnan, majd egy barátságosat legyintett a tulajdonosának fülére. – Áuh!




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Szer. Dec. 16, 2020 5:08 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

Akármilyen vicces is volt belegondolni, mi lett volna, ha Elliot a kétbalkezével csak úgy kapkod a barack után a levegőben, mázli, hogy csak viccelődtem vele. Ha tényleg olyan bénácska volt, mint állította, az én pontos célzóképességem se mentette volna meg attól, hogy a gyümölcs csúfondárosan az ölében, az asztalon, vagy a padlón végezze. Pedig én aztán tényleg jó voltam a dobálózásban, Göndi akár erről is mesélhetne...
Persze, neki esze ágában sem volt részt venni a társalgásban, csak morgolódott, mire a szemeim forgatva megráztam a fejem.
- Nem örült az ébresztőnknek - motyogtam még oda Elliotnak cinkosan, fejemmel az ikrek egyik, majd a másik tagja felé bökve; biztos voltam benne, hogy venni fogja a célzást.
Ezután mindenki a saját reggelijével foglalatoskodott, legalábbis próbálkoztam vele. Csakhogy akaratlanul is hallottam miről beszélgetnek közben a többiek keresztbe és megállíthatatlanul kibukott belőlem az a kérdés, ami még a levegőt is megfagyasztotta. Cink. Egyáltalán nem terveztem erről beszélgetni az asztalnál, meg úgy sehogy se. Nem akartam újra felkavarni senkiben sem a rossz emlékeket, főleg nem Dannyben, akin láttam, hogy a magyarázkodásommal sajnos így is sikerült. Ha a tányérom most üres lett volna, lehet homlokom csapom magam vele.
Hála az égnek, senki nem akarta tovább feszegetni ezt a témát és lezártnak tekinthettük annyival, hogy még utoljára kifejezték felém a köszönetüket, amire csak halványan mosolyogni tudtam. Nem tudom, hogyan máshogy kellett volna reagálnom erre és igazából nem is akartam. Azt viszont bántam, hogy nem nyúlhattam át az asztalon, hogy titokban megfogjam Daniel kezét; úgy éreztem, hogy ezt kellett volna tennem, hogy kihúzzam az érzelmek súlya alól, amik megülték az egész légkört.
A tüdőmben éreztem, hogy a levegő is nehezebb lett abban a néhány percben, így aztán megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, amikor végre teljesen másról kezdtek társalogni a többiek - azt hiszem Dylan fogott bele egy minden bizonnyal nagyon érdekes történetbe, de én nem igazán figyeltem rá oda, mert lefoglalt egy-két dolog. Például az, hogy egyek is valamit, utána meg Göndörke dinnyebűvölése.
Soha az életben nem képzeltem volna, hogy majd egyszer valaki egy átkozott gyümölccsel fog nekem szexuális frusztrációt okozni, de lám, itt voltunk. Olyan arccal és úgy nézett rám, miközben az ujjaival bebarangolta a dinnye piros húsát, mintha engem képzelt volna a helyébe. A rohadt életbe! Még úgy is éreztem magam, mintha velem játszadozott volna ilyen szégyentelenül.  
Nem tudtam mihez kezdjek magammal; az arcom égett, a torkom kapart, a fejem zúgni kezdett... Kávé. Ha másra nem is, arra tökéletesen megfelelne, hogy csendben belefojtsam magam. Szóval egy próbát megért, hogy a könyökeimmel feltámaszkodjak az asztalra és két kézzel markolásszam a bögrémet az arcom előtt.
Ahogy arra igazából számítottam is, hiába ráztam a fejem és üzentem a tekintetemmel Dannynek, hogy most már hagyja ezt abba, ezt mind csak arra késztette, hogy egy kicsivel nagyobb fokozatra kapcsoljon. Én pedig annak ellenére, hogy minden sejtemmel igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy figyeljem őt, egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem.
Néznem kellett, ahogy beleharap a gyümölcsbe és annak kicsorduló levét, hogyan törli le az ujjával. Úgy bámultam, hogy még az ajkaim is elnyíltak és még véletlenül se voltak a - menet közben kiürült - bögre közelében. Megbabonázott. Megőrjített.
Alig halhatóan nyögtem egyet kínomban, mikor végre rávettem magam, hogy elszakadjak a látványától, a zöld szemétől és néhány pillanatra előre hajtsam a fejem a kezeimre. Melegem volt, ölni tudtam volna most egy legyezőért.
Nagy levegő, Stella. Ezt még tuti visszakapja. Nagy levegő...
Amennyire csak tudtam, egy kis nyugodtságot erőltettem magamra, nem hagyhattam neki, hogy csak így kedvére szórakozzon velem. Elhatároztam magamban, hogy vissza fogok vágni neki, elvégre akadt még sokféle gyümölcs ezen a tálcán, és az esti kalandunk után, biztosra vettem, hogy el tudnék ültetni a segítségükkel néhány vizuális képet a fejében, ha akarnék. Márpedig most, hogy így... felhúzott - igen, fogalmazzunk így, nagyon is akartam.
Leraktam a bögrém az asztalra, és kerülve Danny tekintetét, a tányérom felé fordultam, hogy befejezzem a reggelimet. Közben pedig az asztal alatt az egyik lábamról lerúgtam a cipőmet, majd ezzel a lábammal szépen megkerestem az övét és lassan simogatni kezdtem. Egy kis ideig úgy tettem, mint aki abszolút nincs tudatában annak, hogy bármi rosszat művelne, sőt - nyugodtan elfogyasztottam a maradék gofrimat is, aztán persze felnéztem rá. Ha pedig ő is felém pillantott, akkor buja mosolyra húztam az ajkaimat és rákacsintottam. Game on.
Kétség sem fért ahhoz, hogy ennyiből már pontosan tudta mit művelek, hogy revansot akartam venni rajta. Így pedig, hogy ezzel megszereztem magamnak a figyelmét, egy nagyszemű cseresznye után nyúltam a tálcán, megfogtam a száránál és a számhoz emeltem azt, mintha egy nyalóka lett volna.
A lehető legártatlanabb arckifejezésemet magamra varázsolva, az ajkaim közé vettem és a nyelvemmel pajkosan ízlelgettem; pont ahogyan Őt is a vendégszoba rejtekében. Ez alatt pedig végig a szemeibe néztem és továbbra is a lábát simítottam az enyémmel, ami most merészen feljebb siklott rajta a combja belső feléhez, míg én egy kicsit lejjebb csúsztam a székemen, hogy kényelmesen elérjem.
Annyira belefeledkeztem ebbe a piszkos játékba, hogy nem figyeltem oda a környezetünkre, így az sem tűnt fel, hogy idő közben baromira lebuktunk. Ha Elliot nem fakadt volna ki hangosan, valószínűleg sosem vettem volna észre, hogy végignézte, mit műveltünk Göndörkével. Valaki lőjön le..!
Persze, nem csak ehhez volt elég szemfüles, mint kiderült; rögtön azt is sikerült kiszúrnia, hogy valahogy lecsúszott a vállamon a kölcsön-póló és így láthatóvá vált, miféle folt tarkította a bőrömet. Már vártam, hogy ez után vajon magára a felsőre is kapni fogok-e bármiféle megjegyzést, hiszen látványosan nagy volt rám. A magam részéről viszont, köpni-nyelni nem tudtam.
Ha eddig azt hittem, ismerem a zavar fogalmát, akkor annak most egy nagyon új szintjét értem el. Nem igazán mertem megmoccanni, sem körbenézni; inkább lesütöttem a pillantásom, miközben alig észrevehetően megigazítottam magamon a pólót és biztos, ami biztos a hajam is oda húztam - bár, már úgyis mindegy volt.
Magamban imádkoztam, hogy valaki mondjon valamit - akármit! - csak ne ragadjunk meg ezen a ponton, mert menten elsüllyedek szégyenemben. Lám, az imám meghallgattatásra talált, mikor előbb Danny, aztán őt félbeszakítva az ikrek is megszólaltak. Nem voltam benne biztos, hogy ez utóbbi mennyire volt szerencsés.
Valami új fotóról beszéltek, amire már én is kíváncsian kaptam fel a fejem, meg ahogy észrevettem mindenki más is. Egyedül Danny festett úgy, mint aki teljességgel tisztában volt vele, miről beszél a két testvére, mi több; volt egy olyan érzésem, hogy ráadásul egyáltalán nem örült neki.
Ettől csak még jobban szerettem volna tudni, hogy miről van szó, de esély sem volt rá, hogy kiderüljön, mert a megérzésem helyes volt, és Göndi mindent megtett annak érdekében, hogy senki se láthassa meg azt a képet.
Csak nem ő volt rajta, vagy valami? Nem igazán értettem mi lehetett olyan titkos, hogy kávéba áztatta volna érte az öccse telefonját, de jót szórakoztam a műsoron.
Arról persze így sem tettem le, hogy legalább megkérdezzem tőle, mi volt a fényképen, de az egyelőre ráért addig, míg újra kettesben nem leszünk.
Most, hogy megint egy kis nyugi lett az asztalnál és már nem éreztem magam annyira kínosan a korábbi bukta miatt, szinte sorsszerű volt, hogy ezt megtörtje valami - ez esetben valaki. Kicsit kezdett olyan lenni, mintha a világegyetem direkt szívózott volna velem.
Nem hibáztattam Dylant, amiért kíváncsi volt, meg igazából a többieket se, én is tudni akartam volna a helyükben, hogy mi folyik köztem és Danny között. Ami azt illeti, ez szerintem még számunkra se volt teljesen tiszta, de már majdnem megfejtettük.
- Hááát... Erre nem kimondottan mondanék nemet - feleltem sejtelmesen, Göndi felé sandítva, hátha neki is lenne hozzátennivalója.




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Csüt. Dec. 17, 2020 5:05 pm

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Az ébresztőnk említésekor csak forgattam a szemeimet. Nem akartam szóba hozni, de azóta is folyamatosan zúgott a fejemben a Bad Romance, ami rohadtul idegesített, mert még csak nem is szerettem annyira ezt a dalt. Azt se tudtam, honnan maradt meg a szövege, meg miért tudtam tökéletesen idézni a francia részt Stellának; mindenesetre az jobban baszta a csőrömet, hogy a tesóim miatt most szenvedhettem vele - meg is fogadtam magamban, hogy ezt még meg fogom bosszulni valahogy.
Szerencsére arra bőven volt ötletem, hogyan tessékeljem ki Gagát az agyamból, kezdve azzal, hogy csak a kajámra koncentráltam egészen addig, míg a többiek közt folyó beszélgetés érdekesebb irányba nem fordult. Pontosítsunk; Stella irányába. Merthogy elég hamar lebukott, amikor Elliot elmesélte, miféle különös hívást kapott az apja nem is olyan rég. Még ehhez se terveztem hozzászólni semmit, de azért erősen füleltem; nem kellett volna.
Nem tartott ugyan sokáig, de az emlékek cunami erősséggel árasztották el a fejemet az „iskolai tragédia” hallatán. A kezem is megállt a mozgásban, a pillantásom pedig az asztal szélére tévedt. Szerettem volna láthatatlanná válni, elszublimálni innen, mielőtt még bárkinek is feltűntem volna. Pedig tudtam, hogy valaki észrevette. Éreztem azt az egy tekintetet magamon, de nem volt erőm hozzá, hogy kiderítsem, ki volt az. És egyébként is; túlságosan lefoglaltak a tudatalattimban visszhangzó zajok abból a néhány borzalmas percből, ami örökre megsebezett. Talán épp akkor dördült el az a pisztoly, amikor Elliot válaszolt Stellának.
Kellemetlen volt végighallgatni a hálálkodásukat. Már megint. Egyszer is sok volt. Szerettem volna a lehető legmesszebbről elkerülni ezt a témát, még ha ez önző dolog is volt a részemről. Tudtam jól, hogy őket is ugyanúgy megrázta ez az egész, az ő lelkükben is ott volt még a heg, amit a történtek hagytak maguk után, mégis jobbnak láttam, ha úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Úgy könnyebb volt kezelnem ezt a helyzetet, könnyebben visszafogadhattam őket az életembe.
Annyi mázlim volt, hogy nekik is legalább olyan nehéz volt erről beszélni, mint nekem; így hamar tovább is léptek, s inkább valami egészen másról kezdtek csacsogni, aminek már nem szenteltem túl sok figyelmet. Nekem elég volt az is, hogy körülvett a nyüzsgésük, mert már ez is azt éreztette velem, hogy tényleg otthon voltam. Többre nem is volt szükségem.
Vagyis... Azért valamire mégiscsak volt.
Úgy voltam vele, hogy ez a kis közös reggeli kimondottan jó lesz arra, hogy kísérletezzek Stells határaival. Kíváncsi voltam, hogy fog reagálni, ha voltaképpen „nyilvános” helyen kezdek neki félreérthetetlen célzásokat tenni, plusz reggel óta azon dolgoztam, hogy a libidóját folyamatos csesztetésnek tegyem ki, így a gyümölcsös ötletem minden szempontból jónak tűnt.
Utóbbinak ékes bizonyítékául szolgált Stella reakciója; hogy azonnal a bögréje mögé próbált bújni, hogy próbált leállítani, s hogy a végére már nem tudott másfele pislogni, csak rám. Az utolsó csapásomat pedig már nem is bírta hang nélkül fogadni, ami nagyon tetszett - muszáj voltam elvigyorodni, mert ez minden Netflixes szarnál jobb műsor volt. Nem tudtam betelni vele.
Szinte láttam megcsillanni a szemében azt az apró, határozott kis fényt, ami most kihívóvá tette a pillantását. Vissza akart vágni. Ebben teljesen biztos voltam, s már alig vártam, hogy lássam, mivel rukkol elő.
Egyelőre azonban a reggelijével kezdett foglalkozni, így eldöntöttem, hogy követni fogom a példáját és benyomok még egy üres gofrit. Magamhoz is vettem egy szép barnára sült darabot és a sarkát letépve megkezdtem azt; csakhogy alig emeltem a számhoz azt az egy falatot, valami a lábamhoz ért, majd simító mozdulatokat produkált, így egy pillanatra megállt a kezem a levegőben. Csak nem?!
Szórakozottan szusszantam egyet, s a fejemet alig észrevehetően csóválva folytattam a gofri csócsálását. Közben sunyin Stellára sandítottam, aki nagyon ügyesen tett úgy, mint akinek fogalma sincs, mi történik éppen. Aztán, ahogy ő befejezte a gofriját, végre találkozott a pillantásunk - de az az arckifejezés... Semmi jóról nem árulkodott. A mosoly, amit erre válaszul visszaküldtem felé, az meg pláne nem. Jól van, akkor így játszunk...
Kíváncsian, továbbra is a reggelimet csócsálva figyeltem, ahogy ezután a gyümölcsök közé nyúlt; a cseresznye sok szempontból volt aljas választás a részéről, ahogy meg aztán bánt vele... Pár érdekes emlék úgy döntött, ideje lenne felszínre törnie, így már láttam magam előtt, ahogy előző este hasonló dolgokat művelt velem is. Ó, jesszus... Pontosan tudta, mit csinált. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy felpattanjak, visszarángassam a vendégszobába és megszegjem a korábban tett ígéretemet.
Lassan leeresztettem a gofrimat a tányéromra, s ezzel egy időben Stella lába feljebb siklott, egészen a combomig. Vennem kellett egy mély levegőt, közben a bevetettem azt a bizonyos „vetkőztető” pillantásomat, amivel lassan végigmértem a lányt, s tudatomon kívül az öklömet is összeszorítottam, hátha az segít az önuralmam megtartásában. Fogjuk rá, hogy sikerült valamennyire.
Viszont nem akartam ennyivel elintézni a dolgot, úgyhogy lazára fogva a dolgot, tekintetemet az ölem irányába vezettem és úgy tettem, mintha meg akartam volna igazítani a pólóm szélét, ám alig, hogy odaért a kezem, már el is kaptam vele Stella bokáját. Aztán ismét a szemeibe néztem, s ha onnan visszatükröződve láttam volna magam, szinte biztos vagyok benne, hogy észrevettem volna azt a tipikus sötétséget a pillantásomban. A szám sarka pedig mindezt fűszerezve enyhén felfelé görbült. Na most mi lesz?
Annyira belemerültem ebbe az egészbe, hogy először fel se tűnt, hogy Elliot rajtakapott minket. Aztán persze a kanala visszaesett a tányérjába és ránk szólt, így rögtön el is engedtem Stella lábát, s azon voltam, hogy ne röhögjem el magam ott mindenki előtt. Közben még a nyakamat is behúztam, hátha akkor csak-csak sikerül eltűnnöm a kíváncsi szemek elől, ám ez a képesség nem tartozott a Blökitől örökölt tulajdonságaim közé, így csak annyit tehettem, hogy kerültem a szemkontaktust mindenkivel.
Az égést persze így se sikerült megúsznunk, mivel Elliot gyorsan kiszúrta a nyomot, amit Stellán hagytam. Persze így is diszkrét volt és csak egy apró mozdulattal jelezte a lány felé, hogy lecsúszott a válláról a kölcsön pólóm, ez utóbbit pedig szóba se hozta. Pedig tudom, hogy már összerakta, kié az valójában mert hát... Elég egyértelmű volt.
Úgy éreztem, meg kéne mentenem a kínos helyzetet, mivel most mindenki minket bámult, így megpróbáltam a gyümölcsökre terelni a szót, ám Dylan is pont ezt az alkalmat választotta, hogy témát váltson, úgyhogy hamar szóba került egy bizonyos fotó... Hogy az isten verje meg azt a...
Míg ő és Grant azon voltak, hogy eljuttassák a képet Elliothoz, én csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy elkobozzam tőlük a bűnös telefont; sikerült is, pont mielőtt a gimis legjobb barátom megkaphatta volna a bizonyítékot az előbbi feltételezésére, miszerint Stella meg én... Igazság szerint tényleg képes lettem volna beáldozni azt a drága mobilt, ha ez lett volna az ára annak, hogy a rólunk készült fotó örök rejtély maradjon. Nem akartam, hogy ez legyen a napi érdekesség, amit mindenki megvizsgálgathat és kedvére kielemezhet. Főleg most nem, amikor még mi se tudtuk pontosan, mik vagyunk egymásnak Stellával, nemhogy ők.
Ha már itt tartunk...
A kép törlésre került - persze magamnak azért elküldtem, hogy meglegyen -, ám az öcsém nem hagyta, hogy a kettőnk kapcsolatának témája is ugyanerre a sorsra jusson, így a lehető legindiszkrétebb módon rá is kérdezett, hogy akkor most mi van köztünk.
Stells válasza meg se lepett; nem is ő lett volna, ha nem hagyja kétségek között a többieket. S amikor rám pillantott közben, már tudtam is, mivel fogom kiegészíteni a válaszát.
– Ugyanakkor igent se – vontam vállat.
Egy másodpercnyi néma csend következett, amit végül Grant tört meg.
– Kösz, ebből most sokat tudtunk meg! – gúnyolódott, közben még grimaszolt is egyet. Ekkor már nem fogtam vissza a nevetésemet; nem tartott sokáig, de azért elég őszinte volt.
– Jut eszembe, Dan! – szólalt meg Elliot, miután lenyelte a puding izéjét. – Úgy tudom, tegnap érkeztetek. Voltatok már a sulinál?
A homlokomra nagyon gyorsan felszaladt néhány ránc.
– Miért mentünk volna oda?
Ez a kérdés úgy szaladt ki a számon, mintha valami igazán rondát mondtam volna. Már ez is árulkodó jel volt, hogy nálam a gimi tabu téma.
– Hát... Gondolom azért jöttél vissza, hogy lezárd végre, ami történt...
– Elliot – motyogott közbe anyám. A többiek inkább nem próbálkoztak, csak minket figyeltek, amitől szinte érezhetően megfagyott a levegő odabent. Elliot barátságos arckifejezése pedig lassan eltűnt, helyére valami egészen más költözött ki. Talán harag? Fájdalom? Nem is tudom.
– Nem, Elaine, nem fogok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne...
– Kizárt dolog, hogy annak a helynek a közelébe menjek – közöltem feszülten, közben magamhoz vettem egy szalvétát és azzal kezdtem babrálni.
– Miért? Még egy emlékhelyet is állítottak, legalább azt megnézhetnéd. Ha már idáig eljutottál, ez lenne a minimum...
– Elliot, NEM! – csattantam fel, a szalvétát pedig lecsaptam magam elé az asztalra. Mintha apám rám szólt volna, de egyik fülemen be, másikon ki. A védelmi ösztöneim olyan gyorsan kapcsoltak be, mintha fizikálisan támadtak volna, éreztem, hogy az agyvizem lassan eléri a forráspontját, ha pedig a tekintetemmel ölni tudtam volna... Voltaképpen tudtam is, csak most sikerült észnél maradnom. Elliotot sose bántottam volna. Még akkor se, ha az erőszakoskodása halálra idegesített.
– Tudod te, mennyit jártam vissza oda miattad? – sziszegte, hangjából most már teljesen elhagyva az óvatosságot. Közben fel is kelt az asztaltól, így én is ugyanezt tettem. – Hogy hány nyomorult gyertyát hagytam neked ott, mert azt hittem, elveszítettelek? – folytatta. – Azt hiszed, nekünk egyszerűbb volt ezt feldolgozni, mint neked?!
Bizseregni kezdett a tarkóm, ami nagyon nem jelentett jót. Egyelőre nem tudtam mit válaszolni erre, úgyhogy csak szórtam a villámokat a pillantásommal, meg az állkapcsomat feszegettem. De már ez is elég egyértelmű visszajelzés volt szerintem.
– Van fogalmad róla, anyukád hány álmatlan éjszakát telefonált végig velem, miközben te arra se voltál képes, hogy legalább életjelet adj magadról? Tudsz te egyáltalán bármit is arról, mi történt itt az elmúlt két évben, Daniel?!
– Elliot, elég lesz... – próbálkozott anya ismét, s most már ő is felállt, hátha akkor eljutnak a szavai hozzánk.
– Azt hiszed, csak úgy visszatáncolhatsz ide és eljátszhatod, hogy az a borzalom nem történt meg?! Gondoltál ránk egyáltalán, mielőtt ide jöttél?
– MINDEN átkozott nap! – fakadtam ki. – És egy pillanatig se gondold, hogy én egyáltalán nem szenvedtem a történtek miatt, vagy hogy nem akartam visszajönni azonnal!
– Akkor miért nem tetted?! – ekkor a hangja kissé megcsuklott. – Túlságosan lefoglalt az új életed? – tette hozzá keserű gúnnyal. Pedig ha tudta volna az igazat...
– Mész a faszba, Elliot – vágtam rá.
– Daniel! – csattant fel apám.
– Az attitűd legalább nem változott.
Tény. És régi jó szokásomhoz híven már el is döntöttem, hogy elhagyom a terepet.
– Nekem ennyi elég volt – emeltem fel a kezeimet megadóan, majd sarkon is fordultam, hogy elhúzhassak máshová.




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hétf. Feb. 08, 2021 6:20 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

Hihetetlen, hogy Danny tényleg képes itt, mindenki előtt ezt tenni velem. Az esti megegyezésünk után nem számítottam rá, hogy reggel az első dolgok egyike lesz, hogy teljes mértékben megpróbál a bőröm alá férkőzni. Ez a viselkedés totálisan az ellentéte volt annak, amit eddig megszoktam tőle.
Hol van az a srác, akinek rák vörös lett az arca a jóga órán, mikor rajtakaptam, hogy engem bámult? Aki egy értelmes szót se tudott kinyögni, mikor meglátta a combomra festett harisnyakötőket? Vagy aki a próbafülke rejtekében próbálta megőrizni a nyugalmát, miközben én direkt illegettem magam előtte?
Az, aki most itt ült velem szemben a reggelizőasztalnál, egy pillanatra sem próbálta meg visszafogni magát, és szégyentelenül utalt mindenféle piszkos dolgokra, amikkel még célba is talált nálam, bárhogy is küzdöttem ellene. Na persze, eszembe sem jutna emiatt panaszkodni. Tetszett ez a merész oldala és az, hogy ilyen átkozottul magabiztos volt.
Olyan érzéseket sikerült keltenie bennem, amiktől meg akartam szegni a közös ígéretünket; ha a testem irányított volna engem és nem fordítva, akkor Göndörke most engem simogatna odafent a vendégszobában a nyamvadt dinnye helyett. Ezt az egészet fokozta, hogy szép kezei voltak, s már attól is kellemesen megborzongtam, hogy elképzeltem, mi mindent tudott volna tenni velük.
Tudod te, mit művelsz velem? Hát, hogy ne tudnád... Rohadék.
Azért engem sem kellett félteni, pontosan tudtam, hogyan vághatok neki vissza és nem is haboztam megtenni. Ha már ő is azon dolgozott olyan lelkesen, hogy izgalmasabbá tegye reggelit, úgy éreztem fairnek, ha én is mindent megteszek ennek érdekében.
Miközben békésen eszegettem, jelét sem adtam annak, hogy bármi huncutságot művelnék, ám az asztal alatt pontosan ezt csináltam. Nem kellett ahhoz felnéznem a tányéromról, hogy lássam, ahogy Danny keze megakad félúton a levegőben, amint simogatni kezdtem őt, mert mindez tökéletesen beleesett a látószögembe. Szerettem volna kuncogni ezen, de feltett szándékom volt tökéletesen ártatlannak tettetni magam, míg teljesen el nem tüntettem a gofrimat. Hiszen az igazi finomság csak ez után jön.
A cseresznye arra a bizonyos képzeletbeli tortára; maga a keserédes gyötrelem. Az után, ahogy egymásra mosolyogtunk, biztosra vettem, hogy tökéletes választás lesz. Így hát le sem vettem róla a pillantásom, miközben a gyümölccsel az ajkaim közt igencsak korhatáros emlékképeket kívántam a gondolataiba ültetni.
Eszedbe jutott már, milyen volt a múlt éjszaka? Az, ahogyan csókoltalak? Vagy hogyan kényeztettelek az ajkaimmal? Hogy milyen lehetne megismételni? Mert én erre gondolok - próbáltam üzenni a tekintetemmel, egyenesen az ő zöldjét keresve.
Ezalatt a lábammal sem hagytam abba a ténykedésemet, sőt! Feljebb siklottam vele a combjához, határozottabban masszírozgatva annak belső felét. Árgus szemekkel figyeltem a reakciójára, s megengedtem magamnak, hogy fogaim közé csippentve a cseresznyét elvigyorodjak. Látszott rajta, hogy sikerült hatnom rá és ezt pokolian élveztem.
Attól, ahogy cserébe végig nézett rajtam, tetőtől talpig átforrósodtam. Véletlenül még a kis gyümölcsöt is leharaptam a száráról, amit egy csücsörítős mosollyal igyekeztem leplezni. A kezemben maradt szár részt a tányéromra raktam és egy új szalvétát vettem a kezembe, hogy diszkréten kiköphessem a magot, miután megettem a cseresznyét.
Ez kissé elterelte a figyelmem Dannyről, így váratlanul ért, hogy megragadta a bokámat. Egy őzike riadt, ám kíváncsi pillantásával néztem rá, az ő tekintete meg most egészen sötétnek tűnt. Bizseregtem tőle. A légzésem is azonnal megváltozott és öntudatlanul is beharaptam az alsó ajkam.
Tulajdonképpen meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy mindezek után Elliot észrevette, mit művelünk. Előbb vagy utóbb, ha tovább folytattuk volna, valakinek úgyis feltűnt volna és csak még kínosabbá tette volna a szitut, ha az a valaki Göndörke testvérei, vagy a szülei közül került volna ki. Ez meg így is épp elég kellemetlen volt.
Mázli, hogy ezen viszonylag hamar túllendültünk - talán túl gyorsan is. Nem is nagyon bírtam követni az eseményeket itt az eseményeket. Az egyik pillanatban még mindenki minket bámult, a másikban már az ikrek telefonjára és egy rajta lévő képre összpontosult a figyelem, amit végül Danny jóvoltából senki sem láthatott, majd pedig ismét arra lett kíváncsi mindenki, hogy milyen kapcsolati státuszban álltunk Göndivel. Erre mondjuk én is rohadtul kíváncsi lettem volna.
Mindössze egy kitérő válasszal szolgáltunk a számukra, amin nem bírtam nem vigyorogni, főleg, mivel ez az asztalnál ülőket láthatóan megzavarta. Aranyosnak találtam, hogy gyakorlatilag minden jelenlévő azt várta, mikor jelentjük be végre, hogy egy pár vagyunk. Erre viszont még várniuk kellett, amíg mi magunk is kitaláljuk, mit akarunk egész pontosan. Azaz, talán leginkább csak nekem kellett volna teljesen elhatároznom magam, mert ahhoz kétség sem fért, hogy Danny mit érzett irántam. Az ő szándékainak tisztaságában és komolyságában egy percig sem kételkedtem, a saját érzéseim voltak azok, amik aggasztottak. Erősek és impulzívak; más, mint amit eddig bárki iránt éreztem. Nem akartam, hogy ami köztünk történik csak egy intenzív fellángolás legyen, így nem hamarkodhattam el semmit. Biztosnak kellett lennem.
Kicsit elkalandoztam. Az rántott vissza a gondolataimból, hogy Danny feszült hangját meghallottam. Ismertem már milyen, amikor ingerült, így most aggodalmas pillantással méregettem őt, készen rá, hogy bármikor felpattanjak és... És fogalmam sincs mit csináljak. Ezúttal nem féltem tőle, hogy bárkit is ropogósra akarna sütni a pillantásával, de azért bennem volt, hogy álljak készen arra az eshetőségre, ha valahogy le kellene csitítani.
Eleinte nem értettem, hogy pontosan mi váltotta ki ezeket az indulatokat, de Elliot szavaiból sikeresen kiszűrtem a lényeget és a fejemben máris összekapcsoltam a dolgokat. A gimiről volt szó. A helyről, ahol a tragédia történt és ahol minden örökre megváltozott.
Bevallom egyetértettem Elliot oldalával; úgy gondoltam Danielnek igenis el kéne mennie a régi sulijához, arra az emlékhelyre, hogy valóban megkaphassa azt a rendes lezárást, amiért eredetileg ide jöttünk. Én magam is gondoltam rá, amikor ezt az egész utazást megszerveztem, hogy majd megemlítem neki, hogy talán ellátogathatna a gimihez, szembenézni a múlttal, de mivel már a hazatérésre is úgy kellett rávennem, nem mertem ezt szóba hozni se. Egy részem hálás volt, amiért ezt megtették helyettem.
Rendesen összerezzentem ijedtemben, amikor Danny felcsattant és levágta a szalvétát az asztalra. Nem számítottam rá, hogy ilyen indulatos lesz. Úgy vettem észre, mintha a többiek is meghökkentek volna ezen, az apja még meg is próbált rászólni, de én már tudtam, hogy hasztalanul. Rossz előérzetem támadt, nem tetszett ez az irány, amibe ez a veszekedés haladt.
Miután mindketten felálltak a helyükről, elkapott valamiféle félelem, ahogy őket néztem. Nem mondom, mi is elég hevesen tudtunk vitatkozni egymással, de még sosem láttam, hogy ilyen mélyről jövő düh bugyogjon fel Danielben.
Fájdalmas volt végighallgatni ezt az egészet. Eddig is szörnyű volt belegondolni, mi mindenen mehetett keresztül Elliot és a Nicholson család, de most valahogy minden még valóságosabbnak tűnt. Rettentően sajnáltam őket, mindnyájukat. Jogosan lehettek zavarodottak és mérgesek, hiszen ha a szerettük nem volt halott, akkor bármikor hazajöhetett volna az elmúlt években, mégsem tette. De egyikük sem tudhatta, hogy ez alatt az idő alatt Danny miféle poklot járt meg, ezért pedig igazából őt sajnáltam a legjobban. Csak én tudtam az igazat, csak én ismertem a rémálmait, csak én láttam a fájdalmát.
Élénken emlékszem arra az estére, amikor először megnyílt nekem; nem láttam azóta se annál sebezhetőbbnek. Egymást vigasztaltuk és ő mesélt nekem a rémálmairól, a haláláról, a félelméről, valamint a családjáról. A szívem szakadt meg érte.
Most sikítani akartam, toporzékolni, mint egy hisztis kislány és mindenkitől azt követelni, hogy igenis értsék meg! Ne várjanak magyarázatot, csak értsék meg, hogy ez a fiú, aki mindegyikünknek fontos, mennyi mindenen mehetett keresztül!
Kérlek, értsétek meg őt - akartam volna mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon.
A kimondatlan szavak keserű ízét éreztem a számban, miközben kábán figyeltem, ahogy körülöttem minden összeomlik. Nem tehettem ellene senmit.
Abban a minutumban, hogy Danny távozni készült én is felálltam a helyemről, hogy megállítsam, vagy utána menjek, vagy hogy megvigasztaljam. Csakhogy valami megakadályozott benne, hogy megtegyem; talán az, ahogy a többiek néztek rám, talán valami egészen más. Végül csak hang nélkül visszaültem és néztem, ahogy a fiú elvonul. Lehet, hogy egy kis gondolkodási idő jót fog tenni neki.
Amikor már biztosra vettem, hogy hallótávolságon kívülre került, azonnal Elliothoz fordultam. Mondott valamit, ami mellett egyszerűen nem tudtam elmenni kérdés nélkül.
- Mit értettél az alatt, hogy "az attitűd nem változott"? - kíváncsiskodtam, fürkésző pillantásom az arcán tartva. Úgy láttam, mintha megrándult volna az arca jobb oldala. Ezek szerint sikerült rátapintanom valamire...
Nem kellett túl sokat nyaggatnom a fiút, hogy meséljen nekem bővebben a "régi Danielről", bár láthatóan nem beszélt róla olyan könnyen. Néha az ikrek, Elaine és - nem kis meglepetésemre - Grant is közbeszólt, kiegészítve a történeteket ezzel-azzal.
Meghökkentőnek találtam, amit hallottam. Nem gondoltam volna, hogy Danny problémás gyerek volt, dühkezelési gondokkal. Annyira nem ilyennek ismertem meg, hogy ezt nehezemre esett elképzepni róla.
Fogalmam sincs, mennyi ideig beszélgethettünk, de egy idő után megelégeltem. Egy új ötlettel a fejemben  megköszöntem a reggelit és, hogy mindezt elmondták nekem, aztán az elnézésüket kérve távoztam az asztaltól. Meg kellett találnom Dannyt.
- Hát itt bujkálsz? - szólítottam meg lágyan, amikor ráleltem az átmeneti rejtekhelyén. - Remélem egy kicsit sikerült összeszedned magad, mert dolgunk van - mondtam, szándékosan figyelmenkívül hagyva a tényt, hogy valószínűleg rohadtul nem lesz kedve semmihez, és talán tőlem sem éppen ilyen szavakra számíthatott. Valójában minden porcikámmal szerettem volna a nyakába borulni, magamhoz ölelni őt, de a pátyolgatásnak még nem most jött el az ideje. - Készülődj, nemsokára indulunk! - adtam ki az utasítást, ellenkezést nem tűrő pillantással nézve rá.
Már ismét magára is hagytam volna, hogy én is összeszedjem magam - le akartam cserélni a pólómat... ehem... az Ő pólóját, és az anyukája korábban említette, hogy szívesen kölcsönöz a számomra valamit -, aztán mégis csak hozzá lépdeltem, az egyik kezemmel gyengéden megkapaszkodtam a vállában és nyomtam egy bátorító puszit az arcára.
- Bízz bennem, jó? - Pár pillanatig csak néztem őt valamiféle válaszra várva, majd megfordultam és mialatt eltávolidtam tőle, még annyit mondtam:
- A bejárati ajtónál várlak.




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hétf. Feb. 08, 2021 7:09 pm

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Eszembe se jutott visszafogni magam. Az se érdekelt, hogy körülöttünk volt az egész szűk családi köröm és még a volt legjobb barátom is, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne próbálkozzak be Stellánál. Pláne, mert emlékeim szerint az előző este tett ígéretembe nem tartozott bele, hogy akkor innentől kezdve az ehhez hasonló húzásaimat is mellőzni fogom... Nem is próbáltam titkolni egyébként, hogy ezzel valamilyen szinten „büntettem” őt, hiába értettem egyet vele abban, hogy nem kellene ezt elsietnünk. A lelkem egy bizonyos része nagyon is szeretett volna már belevágni a kapcsolatunk szexuális részébe, annak a Danielnek szüksége volt erre, jobban, mint bármire. Ez volt az én kifejezőeszközöm, bármit is éreztem akármivel kapcsolatban, azt így tudtam a legjobban kimutatni. Ez ellen nem volt mit tenni, s nagyon szerettem volna, ha valamikor Stella is megérti majd. Egyelőre viszont csak annyit tudtam csinálni, hogy addig-addig húztam az agyát, míg elő nem csikartam belőle, hogy ne bírja ki reakció nélkül - bár a provokatív húzásaiért már megérte, nincs okom panaszkodni. Sőt, egészen büszke voltam rá, amiért ilyen bevállalós volt az ártatlansága ellenére.
Jaj, és még mennyit kellett tanulnia...
Kezdetnek azt a leckét például, hogy az oroszlán bajszát nem érdemes húzogatni, mert előbb vagy utóbb vissza fog támadni. Ezt először egy erős pillantással vezettem fel neki, hogy lássa, kivel szórakozik, majd amikor a legváratlanabbul érte, elkaptam a bokáját és finoman rászorítottam, közben arcomra kiült az elégedettség néhány apró nyoma. S hogy még rátegyek egy lapáttal, középső ujjammal először gyengéden végigszánkáztam a vádlijától a sarkáig, majd onnan lassan felfelé haladva folytattam ezt a talpán, jobb szemöldököm pedig megugrott közben. Ezzel úgy éreztem, sikerült eljuttatnom hozzá a meg nem fogalmazott figyelmeztetést, hogy ha így folytatja, nem lesz erőm visszafogni magam. Ha mégse, hát még egész más módszerekkel is szívesen közöltem volna vele.
Az mondjuk ezek után nem volt nagy meglepetés, hogy lebuktunk Elliot előtt; ő már ismert engem annyira, hogy a szemem állásából tudja, mikor művelek épp valami rosszaságot, így esélyem se volt rejtegetni előle, hogy most is ilyesmikkel foglaltam le magam a családi reggeli közben. Ránk is szólt, mindenki más figyelmét is ránk terelve, s ugyan egyáltalán nem szégyelltem magam emiatt, kissé behúztam a nyakam és úgy igyekeztem visszafogni a nevetésemet, hogy ne tegyem még azzal is kellemetlenebbé a helyzetet. Az az egy szerencsém volt, hogy csak Elliot tudta pontosan, mi történt, mivel - előnyömre szóljon - a családtagjaim természetes ösztöneiknél fogva nem akarták tudomásul venni, hogy nekem is ugyanúgy volt nemi életem és hajlamos voltam ezt a mindennapi dolgaimba is beépíteni. Nem mintha ez fordítva nem lett volna így; a fene se akart abba belegondolni, hogy a szüleim... Na meg talán már a tesóim is... Jézus segíts!
Az viszont még a drága jó ösztönök ellenére is feltűnt nekik, hogy valami alakulóban van köztünk Stellával, de hiába érdeklődtek, egyikünk se adott nekik egyenes választ. Sőt, még össze is dolgoztunk, hogy jól összezavarjuk őket, aminek láthatóan a tesóim örültek a legkevésbé. De talán csak azért akadtak ki annyira, mert számukra egyáltalán nem volt egyértelmű ez az egész; nem úgy, mint anyáméknak, akik konkrétan az első öt perc után már a vendégszoba vadiúj ágyáról áradoztak nekünk. Mintha előre látták volna, hogy jól fog jönni nekünk az a méretes franciaágy.
Percekkel később azt kívántam, bár maradtunk volna a lánnyal való kapcsolatom fejtegetésénél. Sőt, inkább meséltem volna nekik bármi másról, csak ne kelljen a phoenixi gimnáziumra gondolnom. Elliot azonban gondoskodott róla, hogy néhány pillanaton belül már csak ez járjon a fejemben, és az utolsó hozzá kötődő emlékeim... Sikerült felhúznom magam, de olyan gyorsan, hogy még magamat is megleptem vele.
Azt kívántam, bár érezte volna, hogy itt átlépett egy határt. És azt, hogy bárcsak ne lett volna igaza. A saját lelkiismeretemnek nehezen ismertem be, nemhogy neki, de tudtam jól, hogy minden egyes szava jogos volt, s talán ez is volt az oka, hogy olyan hamar felforrt az agyvizem. Szerettem volna egy szép íveset behúzni neki, vagy inkább bőgni egy hatalmasat, vagy egyszerre a kettőt, de nem, csak bámultam rá nyársaló tekintettel és arra koncentráltam, hogy még véletlenül se villogtassak rá tűzvörös íriszeket dühömben. Közben pedig még védeni is próbáltam magam, de ugye az érvelési képességeim borzalmasak voltak, így csak hagytam, hogy kiszaladjon a számon az első dolog, ami válasz gyanánt eszembe jutott.
Fájt. Fájt minden, amit mondott. Főleg, amikor az anyámmal közös telefonálgatásokat hozta fel és megkérdezte, hogy egyáltalán gondoltam-e rájuk az eltelt két év alatt. Bántott, hogy azt feltételezte, én valami arany életet élhettem a történtek után, holott a saját szemével látta, ahogy hátba lőttek.
Az emlékek kezdtek bekúszni a látókörömbe, mintha valaki kivetítette volna őket elém. Rám tört a légszomj, s éreztem, hogy itt az ideje visszavonulót fújni, mielőtt olyat mondok vagy teszek, amit életem végéig bánni fogok. Így is zabált a bűntudatom belülről, nem akartam még hozzáadni ezt is a kiváltó okok listájához.
Nem volt szokásom feladni a veszekedéseket, de most hajlandó voltam vállalni a vesztes szerepét, ha cserébe elhúzhattam a csatamezőről. Már meg is fordultam, indultam volna, hogy kimehessek a szabad levegőre és lenyugtassam magam, de aztán meghallottam, hogy Stella felpattant a helyéről... Képtelen voltam fékezni az indulataimat, pedig pont ő volt az, akit egyáltalán nem akartam most betámadni; mégis olyan haragos, talán már-már erőszakos hangszínt ütöttem meg, ahogy rászóltam, amiért szerettem volna pofon vágni magamat. Kétszer. Jó erősen.
– Maradj ott, Stella! – fordultam felé, s figyelmeztetésképp még a helyére is mutattam. – Ne gyere utánam... Kérlek – a végét csak egész halkan tettem hozzá, s már hátrafelé lépve néhányat, egy jelentőségteljes, fájdalmas pillantást vetettem rá, utána elviharzottam a hátsó kijárat felé. Az a kis „kérlek” ritkán hagyta el a számat; többet káromkodtam csak ebben az évben, mint ahányszor egész életemben kimondtam ezt a szót, innen lehetett tudni, hogy most még az ő társaságára se vágytam. Azon gondolkodtam, talán el kellene ásnom magam a kert végébe.
Már kifelé menet is csak az visszhangzott a fejemben, amit Elliot mondott. „Az attitűd legalább nem változott.” Azért vert ez akkora visszhangot bennem, mert annak ellenére, hogy a történtek óta automatikusan elfojtottam magamban ezt a viselkedést, pontosan tudtam, hogy még ebben se tévedett. Az a srác, akivel folyton csak a baj volt, még mindig intenzíven élt bennem, és csak arra várt, hogy valami vagy valaki előcsalogassa őt végre. Bántott, hogy így kellett szembesülnöm ezzel.
Most sorra támadtak le a legkellemetlenebb emlékeim a lövöldözés előtti időkből, miközben az egyik eldugottabb falrész mentén lecsusszantam a földre; először az jutott eszembe, amikor kiderült, hogy gondjaim vannak a dühkezeléssel. Az egyik fiú a suliból addig-addig cseszegetett engem, de főképp Elliotot, míg nem bírtam tovább és lendületből nekiestem. Nem sok rémlett magából a verekedésből, de az még színtisztán bennem élt, hogy utána Mr. Decker rendőrautójának hátsó ülésén ültem, a kezeim remegtek, az öklöm pedig tiszta vér és seb volt. Fújtattam, mint valami bőszült bika, s ahogy elértük a házat, a nyomozó azt mondta anyámnak, úgy ütöttem-vágtam a másik fiút, hogy látszólag az se érdekelt, ha a saját csontom beletörik az arcába. Alig tudtak leszedni róla, szerencsére viszont semmi durva baja nem esett, csak bezúztam a képét itt-ott. Elvileg attól szakadt fel a bőröm, hogy alkalom adtán véletlenül izomból a betonba vertem a kezem, amikor sikerült elhajolnia a támadásaim elől.
Aztán fejben ugrottam egyet előre az időben. Már gimis voltam, egy igazi bunkó állat, aki igazából egészen addig senkinek nem törte össze a lelki világát, míg belé nem kötöttek szánt szándékkal. Amennyiben erre sor került, nem féltem visszapofázni, így egy idő után a többiek rájöttek, hogy jobb, ha békén hagynak. Így is megvolt a haveri köröm, velük sokszor összeültünk nyomkodni az xbox-ot, később meg inni és csajozni jártunk el közösen, aminek az lett a vége ugye, hogy...
Ó, igen. Az egyetemista csaj. Most ő is eszembe jutott. Nagyon hamar belém nevelte a domináns szerepet, de annyira nem is kellett erőlködnie már az elején se, hogy rá tudjon venni a power-playre. Megtetszett az irányításmániámnak ez az egész, a birtoklási kényszerem meg pláne oda volt érte, ráadásul az önbizalmamnak is adott vele egy jókora löketet, így onnantól kezdve már otthon is tudtam néha elviselhetetlenül viselkedni. A tiszteletet továbbra is megadtam mindenkinek, de kezdtem elzárkózni a család elől. Sok időt töltöttem a szobámban, volt, hogy mindössze abból állt egy hétvégém, hogy a gitárt basztattam, vagy épp a megrontómmal szórakoztam a lakásán, mikor mihez volt kedvem... Mindenesetre már csak nagyon ritkán jelentem meg a családi vacsorákon, amit így utólag iszonyúan bántam. De addig nem jön rá az ember ezekre a hibáira, míg el nem veszíti a szeretteit.
Nem hiányzott az, aki akkor voltam, pedig már éreztem őt mocorogni odabent. Szinte már kopogott valami képzeletbeli ajtón, mintha engedélyt kért volna, hogy kiléphessen rajta; kezdtem azt érezni, mint a Blökivel töltött első néhány hetemben: hogy szét fogok szakadni. Jó akartam lenni, javítani a hibáimon... Ugyanakkor könnyebbnek és igazibbnak éreztem azt az utat választani, amin annak idején jártam. Mert az a Daniel talán közelebb állt ahhoz, aki valójában voltam az illedelmes, jófej egyetemista srác álcám mögött. Nem voltam én rossz ember, azt hiszem... De jó sem igazán. Legalább is nem éreztem annak magam. Tartottam tőle, hogy ezt Stella is észre fogja venni előbb vagy utóbb.
Ha pedig már szóba hoztam őt... Kissé összerezzentem, ahogy a hangja kirángatott a gondolataim közül. Csak ekkor tűnt fel, hogy az egyik lábammal - amelyik be volt hajlítva - monoton ütemben doboltam a földön, ezt viszont abba is hagytam rögtön, mikor felnéztem a lányra.
Szerettem volna bocsánatot kérni tőle a korábbiért, mert domináns ide vagy oda, azt a stílust nem engedhettem volna meg magamnak. Viszont esélyem nem volt rá, hogy legalább megpróbáljam, mert úgy tűnt, neki egészen más tervei voltak most, beleszólást pedig valószínűleg nem volt hajlandó elfogadni.
– Stella, nekem ehhez semmi kedvem n... – ellenkeztem volna mégis, de nem sikerült végigmondanom, mert ő már rám is szólt, hogy hamarosan indulunk. Hova az istenbe akart vinni már megint?
Félrefordítottam a pillantásomat és csak sóhajtottam egyet. Úgy tűnt, értelmetlen lett volna nemet mondanom erre. Na meg azért Stells továbbra is nagyon jól tudta, hogy kell finoman meggyőzni engem arról, hogy azt csináljam, amit ő szeretett volna, ami ritka aljas tulajdonsága volt egyébként...
Aprót bólintottam, mert mindennél jobban szerettem volna megbízni benne. Az a lágy puszi, meg az érintése jól esett, de ettől még egyáltalán nem éreztem magam „biztonságban”...
És a rohadt életbe, igazam is volt.
Nem sokkal később ugyanis a kibaszott gimnázium előtti téren találtam magam, falfehéren, gombóccal a torkomban, görcsölő gyomorral és rossz emlékek egész armadájával a hátam mögött. Ha Stella netán nem kezdett volna el húzni valamerre, biztos odagyökereztek volna a lábaim az iskola nevét hirdető tábla elé. Főleg az tartott vissza a mozgás gondolatától, hogy már onnan is nagyon jól láttam az emlékhelyet, amiről Elliot beszélt korábban.




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Feb. 14, 2021 5:22 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

Igazságtalan egy játszma volt ez, aminek a végkimenetele már akkor eldőlt, amikor Danny belekezdett. Hiába vágtam vissza, tehettem volna akármit, ő már azzal győzött, hogy sikerült kicsalnia belőlem olyan reakciókat, amik erőteljesen árulkodtak róla, milyen folyamatokat volt képes elindítani bennem. Belesétáltam a hülye csapdájába anélkül, hogy észrevettem volna; sikerült elkapnia.
Amint fogságba ejtette a lábamat, világossá vált, hogy vesztettem. Esélyem sem volt ellene, de ennek ellenére dacos pillantással álltam az ő tekintetét. Láttam kiülni az elégedettséget az arcára, mire kissé frusztráltan szusszantam egyet és megpróbálkoztam elhúzni a lábam - természetesen sikertelenül. Alig észrevehetően megrezzentem a cirógató mozdulatától, s az ajkam harapdálva próbáltam megfegyelmezni magam, nehogy eszembe jusson tovább feszegetni azt a bizonyos húrt, ami segített határt szabni a vágyainknak. Szédítő a gondolata is, mi történhetne, ha az elpattan.
Pedig mennyivel jobban alakulhatott volna minden, ha váratlanul felpattantunk volna a helyünkről és visszamenekültünk volna a vendégszoba rejtekébe. Akkor talán a lebukásunk nem indított volna el egy olyan lavinát a beszélgetésben, ami kifejezetten Dannyre terelte a figyelmet és végül csúnya veszekedésbe torkollott.
Kicsit hibásnak éreztem magam, amiért csak csendben hallgattam és nem szólaltam fel, hogy mentsem a menthetőt. Valamiért úgy hittem, képes lettem volna megakadályozni, hogy elfajuljanak a dolgok, ha megpróbáltam volna valahogy elmagyarázni Elliotnak, miért ne hibáztassa Danielt az elmúlt évekért. Tudom, hogy ez egyáltalán nem az én vitám volt és nem is lett volna helyes, ha beleszólok, de mégis.
Bántott, hogy megvédhettem volna a fiút az egykori legjobb barátja vádjaitól, s mégsem tettem meg. De az ennél is jobban, hogy nem mehettem vele, hogy megnyugtassam, mert mindezek után elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem is kér belőlem.
Attól, ahogy rám parancsolt ledermedtem. Nemhogy megmoccanni, de lélegezni sem mertem, nehogy ennél is jobban felbőszítsem. Sok arcát láttam már korábban, nem olyan rég egy igen félelmetes oldalát is, de így még sosem láttam őt. Ezt a Dannyt nem ismertem. Nem is voltam biztos benne, hogy akarom-e.
Csakhogy a kíváncsiság hajtott, így természetesen ahogy kiviharzott, máris rákérdeztem erre a dologra. Rajtam kívül ugyanis senki nem tűnt túl meglepettnek a viselkedése miatt, ez pedig aggasztott. Nem létezhetett, hogy én ismertem őt ennyire félre... Nem! Láttam azt a mély fájdalmat a szomorú zöld szemeiben, olvasni tudtam belőle és meg is értettem a benne rejlő üzenetet. Gyakorlatilag azt kiabálta, amit korábban én is magamban; hogy értsem meg.
Én megpróbálom, de ahhoz neked is hagynod kell, hogy segítsek. - Csak ez járt a fejemben, miközben hallgattam a régi történeteket egy olyan srácról, aki még csak nem is hasonlított arra, amilyennek én megismertem. Nehéz volt elhinni, hogy ez a sok verekedés és agresszió valaha szerves részét képezték Göndörke életének.
Egy magának való, züllött kamasz képét festették le nekem, aki nem tudta olyan jól kezelni az indulatait és szerette a saját kezében tartani az irányítást. Bevallom őszintén, ha akkor ismertem volna őt, minden bizonnyal nagyobb seggfejnek hittem volna, mint a megismerkedésünk kezdetén. De nem minden ennyire fekete és fehér, így nem esett nehezemre felfedezni olyan aprócska részleteket és nem ismert lyukakat a sztorikban, amik arra utaltak, hogy Danny nem is volt olyan rossz, mint amilyennek tűnik. Lehet, hogy nem tudok azonosulni a múltbéli cselekedeteivel, illetve nem érthettem meg őt teljesen, és nem is valószínű, hogy valaha is megfogom, de abban biztos voltam, hogy a helyén van a szíve.
Éppen ezért döntöttem amellett, hogy ha akarja, ha nem, akkor is vissza fogom cipelni a gimihez. Mire ennek a hazalátogatásnak vége lesz, gyanítom egyáltalán nem fog megbízni bennem, amikor erre kérem. Eddig minden egyes alkalommal arra használtam a belém fektetett bizalmát, hogy beletrükközzem valamibe, amit rohadtul nem akart magától megtenni - bár mentségemre szóljon, ezt csak és kizárólag az ő érdekében tettem. Szerettem annak az elvnek élni, hogy jobb később bocsánatot kérni, mint előre engedélyt és ez nagyon jól beváltnak bizonyult eddig is.
Sajnálom Daniel, de azért hoztalak el Phoenixbe, hogy végre be tudd foltozni azt a tátongó űrt a mellkasodban és nem fogom hagyni, hogy kihátrálj belőle.
Amikor beavattam a többieket abba, hogy mit tervezek, nem hitték el. Az ikrek egyenesen kiröhögtek, Elliot meg bolondnak nevezett, amiért egyáltalán megpróbálok a lelkére beszélni egy ilyen keményfejű embernek. Elaine és Grant is kétkedtek az ötlet sikerében, de azért kisegítettek egy apróságban. Egyiküket sem hibáztathattam, amiért így vélekedtek. Én sem hittem volna, hogy beválik a dolog, ha észérvekkel próbálok győzedelmeskedni. Azt azonban egyikőjük sem tudta, hogy rajtam és rajtuk kívül egyedül az Uber sofőr tudott a valós úti célról, és még őt is direkt megkértem, hogy kerülgessen össze-vissza, mielőtt leparkolna a gimi előtt. Természetesen öt csillagot kapott tőlem érte.
Ezúttal nem tudtam, hogy Danny egy tízes skálán mennyire lesz rám mérges, amikor rájön, hogy annak ellenére is látni fogja az emlékhelyet, hogy félreértelmezhetetlenül kijelentette, hogy erre nem hajlandó. Így amikor kiszálltunk a kocsiból, időt akartam nyerni neki is, meg magamnak is, hogy felkészülhessünk - bármit is fogunk látni -, ezért látványosan az anyukájától kapott, egyszerű, szürkés trikót kezdtem el igazgatni magamon, valamint helyre raktam a fehér és halványkék színű pulcsim kapucniját is. Na nem mintha az ezzel szerzett fél perc elég idő lett volna ehhez.
Végül hajlandó voltam a gimnázium irányába pillantani, de a fél szemem így is a fiún tartottam. Figyeltem az arcára kiülő rosszullétet, szegény teljesen elfehéredett. Ennek oka teljesen nyilvánvaló volt, az említett emlékhelyet ugyanis nagyon jól láthattuk már innen is; csak néhány méterrel helyezték távolabb a főbejárattól és most is rengeteg koszorú, virág, valamint színes mécses díszelgett előtte. Szívbemarkoló látvány.
- Lehet, hogy most utálsz ezért, de Elliotnak igaza volt. Szükséged van erre, hogy lezárhasd ezt a szakaszát a múltadnak - szóltam hozzá csendesen, immár csakis őt figyelve. Választ azt egyáltalán nem is vártam tőle, el tudom képzelni, milyen nehéz is lenne számára bármit is mondani. Valószínűleg még azt sem dolgozta fel, hogy ez most valóban megtörténik. Pedig hát tényleg itt voltunk. - Gyere, essünk túl rajta - tettem hozzá egy kis idő után, direkt többesszámban fogalmazva, hogy biztosítsam róla, végig itt leszek vele és nem egyedül kell csinálnia.
Amennyiben engedte és nem húzódott el tőlem, finoman megfogtam a karját és húzni kezdtem, ha pedig követett a kezem az övére csúsztattam és kissé megszorítottam. Nem eresztettem el őt akkor sem, amikor már az emlékhely előtt ácsorogtunk.
Szinte éreztem, ahogy a levegő elnehezedett körülöttünk. A tragédia emléke most is nagy súllyal nyomott pecsétet az épület egész területére. Mélyet lélegeztem, beleremegett az egész mellkasom.
Ez még számomra se volt egyszerű, pedig engem nem kötöttek emlékek ehhez a helyhez és az itt történtekhez, de látni az idehordott fényképeken és szalagokon, hogy mennyi fiatal élet veszett oda, az engem is elérzékenyített. Elképzelni sem tudtam, ha én így érzek, akkor Danny min mehet keresztül.
Hosszú percekig csak némán ácsorogtam, mert nem akartam megzavarni a fiút a gondolataimban, de aztán egy idő után eszembe jutott, hogy hoztam magunkkal egy kis apróságot, ami segíthetne méltón elbúcsúztatni a múltat.
Szabad kezemmel a zsebembe nyúltam előhalásztam egy kicsi, piros üvegű, fedeles mécsest, amit most feltartottam elé, de közben nem néztem rá. Az emlékhelyet figyeltem, egész pontosan azt a pontját, ahová a Nicholson család helyezte el a koszorúját.
- Ismerek egy fiút, aki az egyik barátját próbálta biztonságba juttatni aznap. Hátba lőtték. Nem tudom, milyen volt ő akkor, vagy milyen ember lett volna belőle, ha mindez nem történik meg, de hálás vagyok, amiért egyáltalán esélyt kaptam rá, hogy megismerjem. - Csak ekkor pillantottam Dannyre, hüvelykujjammal pedig megsimítottam a kezét. - Ezt az ő emlékére hoztam, és mindazokéra, akik még az életüket vesztették. Arra gondoltam, talán meggyújthatnád - folytattam, végig lágy hangszínen beszélve hozzá, biztató jelleggel egy aprót bólintva a végén. Reméltem, hogy ezzel segíthetek neki megbirkózni a múltja árnyaival, és a gyertya lángja képes lesz elűzni a sötét gondolatait.
Akár meggyújtotta a mécsest, akár nem, leraktam azt a koszorúhoz - hacsak nem vette át tőlem. Aztán kissé eltávolodtam az emlékhelytől és ezzel tőle is; úgy éreztem, jobb lenne, ha egy kicsit magára hagynám, vagy nem is tudom.
- Szeretnél egy kicsit egyedül lenni? - kérdeztem, megértő arckifejezéssel fürkészve őt. - Vagy menjünk inkább vissza? Sétáljunk? - vetettem fel ezeket a lehetőségeket is. Kész lettem volna bárhová elmenni és azt csinálni, amit csak szeretne, hogy egy kicsit jobban érezze magát.
Eszemben sem volt hagyni, hogy búskomor legyen a nap hátralévő részében, úgyhogy, ha ő nem is tudta eldönteni, mit csináljunk, ha itt végeztünk én megtettem helyette.
A séta kellemes választásnak tűnt és nem hiszem, hogy kettőnknek volt alkalma valaha is csak úgy sétálgatni. Annyi minden történt velünk és körülöttünk, hogy nem volt időnk még csak gondolni sem ilyesmire.
Most élni akartam ezzel a lehetőséggel és minden erőmmel azon voltam, hogy valamivel jobbá tegyem ezt a napot, még ha ez azt is jelentette, hogy csak beszéltem neki minden bolondságot össze-vissza:
- Már el is felejtettem milyen érzés tök nyugiban, céltalanul kóricálni a városban. Oda se figyelni rá, merre mész, csak élvezni a sétát, aztán egyszer csak kikötni valahol. - Egy pillanatra megtorpantam, hogy körbefordulhassak megnézni az utcát és az épületeket. - Itt mondjuk frankón elvesznék nélküled, szóval lehet, nem ártana fognom a kezed... - Sandítottam rá a szemem sarkából egy vicces félmosollyal, és a csattanó kedvéért tényleg meg is fogtam a kezét.
Fura érzés volt, de kellemes is. Kéz a kézben, az utcán, publikusan, nyugalomban. Nem bántam volna, ha ez mindig így lenne.




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vas. Feb. 14, 2021 10:53 pm

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Egész úton az járt a fejemben, ahogy Stellával beszéltem korábban. Alig néhány szó volt az egész, de amilyen gusztustalan hangnemben mondtam ki őket... Ha az önutálatom létező személy lett volna, ördögi vigyorral a képén kacsintott volna rám ezért. Talán az ő jelenléte miatt hagytam magam belerángatni a lány újabb titokzatos ötleteinek egyikébe, egyelőre mit sem sejtve arról, hol fogunk kilyukadni vagy mit fogunk csinálni. Jobb is volt így, mert néhány nyilvánvalóan felesleges kanyar után a taxi leparkolt a régi sulim előtt; a hely előtt, amit a legkevésbé sem akartam közelről látni. Már megint el lettem árulva. És én már megint képes voltam megbocsátani érte, mert tudtam, hogy Stells csak jót akart.
Nehezemre esett mozdulni, miután kiszálltunk a kocsiból. Földbe gyökerezett a lábam, éreztem, ahogy a szín lassan kiszivárgott az arcomból, a szívem pedig összevissza kalapált a mellkasomban. Először a bejárat felé pillantottam. Ott lépett be... Onnan néhány méterrel beljebb veszett oda a lelkem egy régi darabja.
Aztán tekintetem átsiklott az első olyan pontra, ami egyáltalán nem volt ismerős: az emlékhelyre. Már onnan is nagyon jól látszódtak a koszorúk, mécsesek, meg minden egyéb dolgok, amiket megemlékezés gyanánt hagytak ott az emberek. Nekem ennyi bőven elég volt. Szinte szó szerint rosszul lettem.
Tényleg szükségem volt erre? Oda kellett mennem, hogy ismét felidézzem a velem együtt áldozatul esett diáktársaim arcát? A hangjukat, a csontjaik koppanását a padlón, a vér és elsült töltény szagát...? Muszáj volt ezeket felelevenítenem, hogy aztán elengedhessem őket? Mintha egyébként nem emlékeztem volna az egészre tökéletesen...
Nem tudtam szavakba önteni, de bőven volt ellenvetésem. Úgy éreztem magam, mint háborús katona, akit a saját csatájáról szóló múzeumi kiállításra készültek bevinni. Ha eddig nem is voltam tisztában a poszttraumás stresszem létezésével, hát most megéreztem, mert hiába működött együtt a testem Stella húzásával, valósággal féltem szembenézni a történtekkel. Általában nem szívesen vállaltam fel az ehhez hasonló gyenge érzelmeket, de... Ezt nem tudtam volna letagadni. Ott ült az arcomon, levakarhatatlanul.
Valahogy csak sikerült eljutnunk az emlékhelyig. Már láttam az összes kirakott fotót, rajtuk az ismerős arcokkal. A mécseseket. A virágokat és a koszorúkat. Végigszaladt a hátamon a hideg, egyenesen a hegemből kiindulva. Képtelen voltam szóhoz jutni, de aztán már nem is éreztem szükségét a beszédnek, ahogy a saját győzelmi vigyorommal szembetaláltam magam - pocsékul néztem ki azon a fotón. Izzadtságtól összetapadt göndör tincsek, egy-két lila-zöld folt a mellkasom és a hasam tájékán, már amennyire látszott a nyakamba akasztott törülköző alatt, de még a bal arccsontom környéke is piros volt. A kezemben szorongattam a bajnoki érmét szalagostul és azzal bokszoltam a levegőbe. Majdnem legyűrtek azon a meccsen, de az utolsó pillanatban összeszedtem magam. Utána hazafele egész végig Rocky betétdalokat hallgattunk a kocsiban, annyira örültünk a győzelmemnek. Mennyi lehettem, tizenhat?
Igen, a legtöbben így ismertek. „A srác, aki sose veszített meccset.” Az a Daniel nem lenne büszke rám, ha tudná, mennyi harci szellem maradt bennem azóta...
Egy idő után a látószögembe került valami piros dolog. Ahogy rá fordítottam a figyelmemet, már feltűnt, hogy egy mécses volt az. Stellának meg se kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne ezzel elérni; a gombóc a torkomban már elkezdte dagasztani magát.
Nagyot nyelve hallgattam a szavait, közben egy pillanatra behunytam a szemeim, s lehorgasztottam a fejem. Csak akkor pillantottam rá végül, mikor megéreztem a simítását a kezemen. Ez volt az a pillanat, amikor igazán sikerült megértenem, mennyire törődött velem ez a lány. Hogy a sok szarságom ellenére mennyire kitartó volt, pedig minden oka meglett volna rá, hogy feladja...
Egy aprót bólintottam, s enyhén remegő kézzel nyúltam a mécses felé; az üveg oldalát épp csak megérintettem, a kanóc tetején pedig ennek hatására egy kis lángocska gyúlt. Arra viszont már nem lettem volna képes, hogy még le is tegyem a többi közé, így ezt inkább Stellára bíztam volna.
Amíg ő elhelyezte a mécsest, a szabad kezemet zsebre vágtam és a többi képet kezdtem sorra végignézegetni. Kissé elhomályosodott a látásom, a szemeimet marták a sós könnycseppek, de nem engedtem, hogy kicsorduljanak.
– Ismertem őket – kerültem ki a válaszadást, s állammal két fotó felé biccentettem, amiket közel tettek egymáshoz. Az egyiken egy fekete hajú srác pózolt egy akusztikus gitárral az ölében, a másikon pedig egy kócos hajú idétlenül mutogatott a kamera felé. – Egyik bolondabb volt a másiknál, de nagyon bírtam mindkettőt.
Felderengett egy közös emlékem velük. Az a két hülye azon vitáztak egész nap, hogy melyikük bírja jobban az alkoholt, aztán azon a héten péntek este átmentünk az egyikükhöz Elliottal, hogy ezt szemtanúk előtt tesztelhessék... Tök egyszerre dőltek ki.
Egy darabig eltartott, mire össze tudtam magam szedni. Látni ezt a helyet, érezni a levegőben azt a ridegséget felért egy vödör jeges vízzel. Eddig is tudtam, hogy mindez megtörtént, de most már sokkal valóságosabbnak tűnt. Nehéz volt belegondolnom, hogy mostanra a többi gyerek többsége már érettségizne, vagy egyetemre járna. Talán lenne köztük olyan, akivel szaktársak lettünk volna.
Végül egyet kellett értenem Stellával a sétát illetően; egyrészt azért, mert még semmi kedvem nem volt a korábbi veszekedés után szembenézni a családommal - na meg Elliottal, aki biztos, hogy még mindig ott volt náluk -, másrészt pedig, mert amióta alakulni kezdtek a dolgok köztünk, egyszer nem volt még alkalmunk egy nyugis napot együtt tölteni. Ki akartam használni a lehetőséget, főleg így, hogy még tartoztam neki egy hatalmas bocsánatkéréssel is.
Jó volt ilyennek látni őt. Lelkesnek tűnt, normálisnak... Nem egy olyan embernek, aki alkalom adtán vérengző lényeket vadászik a nagybátyjával és a „nem-barátja” egy agyaras-karmos, tűzokádó házisárkány...
Amikor megtorpant, én is lefékeztem; bár kicsit később, mint ő, így csak a vállam fölött pillantottam hátra rá, majd hozzá hasonlóan az épületeket kezdtem nézegetni. Felismertem a kis boltot, ahol a kedvenc fahéjas tekercsemet vettem minden péntek reggel. Egy idősebb ázsiai nő vezette a két fiával; emlékszem, a vékonyabbik mindig fapofával szolgálta ki a vevőket, míg a kövér, magas fickó folyton mosolygott és lelkes volt.
Halványan elmosolyodtam, s gyengéden megszorítottam Stella kezét, miután ő az enyémbe csúsztatta azt.
– Még mindig nem értem, mivel érdemeltelek ki, Argent – adtam hangot az első gondolatomnak, bár teljesen véletlenül. Eddig mindig csak magamban jegyeztem meg ehhez hasonló dolgokat, most viszont akaratomon kívül sikerült hangosan kimondanom. Enyhe melegség futott fel az arcomba, s a fejemet is felkaptam meglepetésemben. Inkább a távolba meredtem, hátha akkor láthatatlanná válok.
Nem mintha az előző este után lett volna okom zavarba jönni, de... Érzelmileg megnyílni más volt, mint fizikailag.
Szerencsére aztán lassacskán felismertem az előttünk elterülő utcát, meg az ottani épületeket, így sikerült találnom valamit, amivel elterelhettem a témát a kis bakimról.
– Várjunk csak... – lassítottam le egy kicsit, pillantásomat pedig felfuttattam a mellettünk lévő üzlet bejárata fölött díszelgő neonos feliratra. Valami cipő márkát hirdetett, de régebben nem nagyon érdekelt, így most csak halványan derengett, hogy anno elhaladtam mellette párszor, mikor... – Azt hiszem tudom, hol vagyunk – jelentettem ki, s a sorra következő éttermeket és boltokat fürkésztem, miközben tovább haladtunk. Egészen addig, míg el nem érkeztünk egy kereszteződéshez. Itt elnéztem balra, majd ahogy kiszúrtam nem túl messze egy rettentően ismerős feliratot, Stellára vigyorogtam. – Említettem, hogy régen sokat bokszoltam... – vezettem fel, aztán elengedtem a kezét és a vállaira finoman ráfogva a megfelelő irányba fordítottam őt. – Látod azt a szürke épületet a túloldalt? – hajoltam le a vállához, s úgy mutattam neki a megfelelő helyre. – Oda jártam gyakorolni. Megnézzük?
Nem lett volna rossz a múltamnak egy olyan részét is újra látni, amihez nem kapcsolódtak kellemetlen emlékek; ráadásul Stells nagyon érdeklődött a bokszolós téma iránt, hát gondoltam itt a lehetőség, hogy most megismerje ezt az oldalamat is.




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Csüt. Feb. 18, 2021 4:25 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

A veszteség érzése nem volt ismeretlen fogalom a számomra. Ha valakinek, hát nekem jócskán kijutott belőle a családom és a barátim körében. Bármilyen szomorúan is hangzik, emiatt már hozzá voltam szokva az elhunytak számára állított emlékhelyekhez - emlékszem még Allison is kapott egyet a gimiben; a szekrényére ragasztották a képét és telepakoltak körülötte mindent virágokkal és búcsú üzenetekkel, bár akkor rá sem bírtam nézni. Mi több, én voltam, aki az egészet lerombolta és eltüntette, mert képtelen voltam elfogadni a valóságot, a róla való megemlékezés pedig túlságosan igazivá tette azt. A tagadást választottam és elmenekültem.
Úgy képzeltem, hogy Danny is valami hasonlót érezhet, ahogy itt ácsorogtunk megannyi iskolatársa és a saját fényképe előtt. Valamiért nem lepett meg, hogy a róla készült fotó éppen egy győzelme utáni pillanatot örökített meg.
A fojtogató csendben szinte hallottam, ahogy az elméjében eldördülnek a lövések, emlékek egész lavináját idézve lelki szemei elé - rosszakat, s kellemeseket egyaránt. Én csak nehezen tanultam meg, hogy a végső búcsú nem a halottaknak szól, hanem nekünk, az élőknek. Ilyenkor az ember fejében akaratlanul is végig fut néhány dolog, ez az, ami végül segít a múlt feldolgozásában és a továbblépésben.
Én pedig egy fokkal még ezt is könnyebbé szerettem volna tenni az ő számára, ezért hoztam magunkkal a kis mécsest és ezért búcsúztattam el a régi énjét, hálát adva jelenlegi létezéséért. A fátyolos tekintetét látva az enyém is könnybe lábadt, de visszatartottam őket és egy halvány, együttérző mosolyt küldtem felé, amikor meggyújtotta a gyertyát. Fájt, hogy így kellett látnom őt, a lelkem viszont örült annak, hogy Dannynek végre sikerül lezárnia ezt a fejezetet. Vártam egy picit, hátha ő szeretné elhelyezni a mécsest, de mivel nem nyúlt érte, így én tettem le azt a többi közé. A nehezén túl vagyunk.
- Hmm? - Egy fél pillanatra értetlenül ráncoltam a homlokom, mert nem a kapott válaszra számítottam. Azt hittem, hogy talán egy kis magányra fog vágyni, de ezek szerint nem így volt. Érdeklődve pislogtam abba az irányba, amerre jelezte és szemléltem meg a két srác képét, akikhez minden bizonnyal kedves élmények fűzték. Nem tudtam, mit mondhatnék neki; nem akartam olyan klisés közhelyekkel jönni, mint hogy "most már jobb helyen vannak", vagy bármi ilyesmi. Szívesen megkértem volna rá, hogy meséljen nekem róluk, meg akár a többiekről is, ha valami jó emlék az eszébe jut, de úgy ítéltem meg, hogy erre valószínűleg nem lenne most képes. Ezért csak annyit mondtam: - Boldognak tűnnek.
Ez után még addig maradtunk, míg Danny nem jelezte az indulási szándékát, én pedig egész végig hűségesen mellette voltam. Hajlandó lettem volna bármeddig várni, hogy egy kicsit helyre rakja magában a dolgokat, hiszen amúgy sem siettünk sehová. Előttünk volt még az egész nap.
Valahogy felszabadító érzés volt egy ilyen nehéz reggel után, minden különösebb cél nélkül együtt sétálgatni a városban. Lehet, hogy a lelkesedésemmel egyedül voltam egyelőre - nem vártam el a fiútól, hogy varázslatosan jobb kedvre derüljön, csak reméltem, hogy ezen tudunk változtatni -, de élveztem, hogy kettesben tölthetem vele az időt.
Ez most olyan normálisnak tűnt, távol mindentől, ami az átlag hétköznapjainkat képezte. Itt láthatatlanok voltunk. Nem volt aki üldözzön minket, én nem voltam vadász, ő pedig nem volt pokolkutya. Csak mi voltunk; Danny és Stella. Stella és Danny. Egymást kezét fogva - bár, az enyém elveszett az övében.
Már kezdtem egy párként gondolni magunkra. És talán nem csak én. Az a hirtelen jött vallomás erre engedett következtetni.
Édesnek tartottam, hogy saját magát hozta zavarba ezzel és most próbált erősen nem felém nézni. Azt gondolta, talán nem veszem észre? Eszembe juttatta vele azokat az alkalmakat, amikor hasonló elszólásai, nyelvbotlásai voltak. Kizárt, hogy szó nélkül hagyjam. Szélesen elvigyorodtam.
- Daniel... de hiszen te elpirultááál! - évődtem vele, közben megpróbáltam valahogy szembe helyezkedni vele, hogy jól láthassam azt az új színt az arcán. Hogy is mondta nekem tegnap este? - Tetszik, amikor zavarban vagy - búgtam incselkedve, magamban jót kacarászva a szituáción.
Jobban alakult ez a kis séta, mint vártam. A korábbi komor hangulat látszólag kezdett elmúlni és már látni véltem a fiún, hogy mintha kezdene visszatérni belé az élet. Végre megkönnyebbülhettem.
Kíváncsiskodva pislogtam rá, hogy vajon mit fedezhetett fel, amiért menet közben egyszer csak lassítani kezdett - na nem mintha amúgy siettünk volna. Automatikusan követtem a pillantását és én is jól megnéztem a boltokat és éttermeket, amik mellett elhaladtunk. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy most már nem is bolyongunk olyan céltalanul.
- Hol? - kérdeztem felváltva fürkészve őt és a környéket. Ahogy elértük a kereszteződést végre meg is kaptam rá a választ. Persze, tökéletesen felcsigázott azzal, hogy nem mondta el egyből, és még az aurámba is egészen belemászott, hogy megmutathassa az épületet, ahová bokszolni járt.
- Igen! Menjünk! - lelkendeztem, nagy mosollyal felé fordulva. A szemem is valószínűleg úgy csillant fel, amint valami rajzfilm, vagy anime figuráé.
Ha már itt volt rá a lehetőség, szerettem volna minél több mindent megtudni Dannyről, megismerni minden oldalát és amúgy is, egyszer mintha pont ő vetette volna fel, hogy el kéne mennem vele bokszolni. Mi ez, ha nem a tökéletes alkalom erre?
Ennél több nem kellett ahhoz, hogy máris a szürke épület felé vegyem az irányt és gyakorlatilag sietős léptekkel rohanni kezdjek izgatottságomban, a fiút is húzva magammal. Ha csak rajtam múlt volna a piros lámpán is átmegyek, sőt mindenen is. De a telefonom épp azt a pillanatot választotta, hogy veszettmód rezegni, meg pittyegni kezdjen a zsebemben, amikor viszonylag biztonságosan keresztül masírozhattam volna az úton.
Oké, talán jobb is, hogy megakadályozott ebben. De mégis ki az isten és mégis mit irogat nekem ennyit?!
Előhalásztam a telóm és ránéztem a kijelzőre. Tizenöt új üzenet Megtől. Ezen meg se kéne lepődnöm. Igazából még az üzeneteket se kéne megnézzem, hogy tudjam, mi áll bennük. Az elmúlt napokban folyamatosan Danny hogyléte miatt nyaggatott. Eleinte nem értettem, miért érdeklődik ennyire, aztán egy alkalommal megemlítette Evan nevét az üzenetben és onnantól kezdve már tudtam.
Most majdnem azt hittem, hogy tényleg valami komoly dolog miatt keres, de aztán megláttam az utolsó üzijét is... Dannyről. A homlokomra csaptam a kezem és mondhatni kínomban nevettem.
- Ígérj meg nekem valamit! - fordultam a szóban forgó fiú felé teljes komolysággal. - Békülj ki Evannel, ha hazaértünk. Nem bírom tovább elviselni, hogy Megan óránként felőled kérdezget... - Viccesen eldramatizáltam a dolgot. Ennyit a komolyságról. Engedtem egy sejtelmes mosolyt az arcomra költözni. - Szerintem összejöttek - tettem hozzá, hogy a fiú-agyával biztosan megértse, mi folyik itt.
S végre zöldre váltott a lámpa is.




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pént. Feb. 19, 2021 3:20 am

Daniel Nicholson
pokolkutya: a természetfeletti létezésének lángoló ôre

stella & daniel
inhale the future, exhale the past

Eddig is tisztában voltam vele, hogy minden, ami azon a borzalmas napon történt, valóságos volt. Élénken élt bennem a lövöldözés emléke, s majdnem minden éjjel részletes pontossággal elevenedett fel előttem az egész, rögtön azután, hogy lehunytam a szemeimet. De volt, hogy ébren is csak a halott diáktársaim arcát láttam magam előtt, a friss vércseppeket a falon és a riadt tömeget. Az egyetlen személy, akinek a vonásait sose láttam tisztán álmomban, maga az elkövető volt. Néha már azt hittem, csak kitaláltam az egészet. Hogy valójában az agyam csak így akarta elrejteni előlem az igazságot; bármi is legyen az.
Akkor, az emlékhely előtt állva azonban szembesültem a színtiszta valósággal. S ahogy figyeltem a többi áldozatról kitett fotókat, lassacskán eszembe jutott minden arról a néhány percről, amit már legalább két éve próbáltam nagyon mélyen elásni magamban. A hangok, a zajok, a színek... Mintha újraéltem volna az egészet. És most már tökéletesen emlékeztem annak a fiúnak a képére is, aki tönkretett mindent.
Szerencsére nem sokáig tudtam vele foglalkozni; Stella megtalálta a módját, hogy segítsen nekem lezárni az életem ezen szakaszát, amiért nagyon hálás voltam neki. Ugyan ahhoz nem találtam magamban elég erőt, hogy én helyezzem el a kis mécsest a többi közé, már a meggyújtásával is sikerült valamennyit könnyítenem a lelkemen. Ahogy a kis láng lassacskán emésztette a kanócot, úgy kezdett bennem is feloldódni az a feszültség, ami már hosszú ideje nyomta a mellkasomat. Hát ennyi volt. Az a Daniel, aki a fotón ünnepelte a győzelmét, már nem létezett. Azon a napon odaveszett a többi gyerekkel együtt, én pedig pusztán az utána maradt árnyék voltam. Egy kupacnyi sötétség, ami utat próbál találni a fény felé.
Egyelőre nem akartam se menni, se maradni. Fogalmam sincs, mit szerettem volna valójában. Ezért is kerültem ki a válaszadást, s inkább felvontam Stells figyelmét két fényképre, amik az egykori haverjaimról készültek.
– Azok voltunk – jegyeztem meg halkan, s ennyivel egyelőre le is zártam a dolgot. Szerettem volna mesélni róluk, meg a közös élményeinkről, de attól tartottam, két mondat után annyira összefacsarodott volna a szívem, hogy többet egy szót se tudtam volna szólni. Így inkább saját döntésemből nem mondtam semmit. Valamiért amúgy is úgy éreztem, most jött el a néhány perces néma csend ideje.
Végül egy kis mocorgás után hátraléptem, s az utca felé fordulva biccentettem a lánynak, hogy mehetünk. Hiába esett jól elengedni a múltam ezen részét, szerettem volna végre minél messzebb kerülni az iskola területétől; elég volt ismét a bejárati ajtóra néznem, s máris görcsbe rándult a gyomrom, hacsak arra gondoltam, mi minden történt annak a túloldalán.
Jó ötletnek tartottam, hogy ne menjünk egyenesen haza. Szükségem volt arra a sétára, a viszonylag friss városi levegőre, az otthoni környezetre és Stellára - főképp Stellára. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy mi ketten még nem csináltunk ilyesmit azelőtt; valami mindig útjában állt annak, hogy „normális” dolgokat csináljunk kettesben. De annak ellenére, hogy akkor került sor ilyesmire először, teljesen természetesnek éreztem, hogy egymás kezét fogva sétálgassunk céltalanul a városban. Mintha mindig is így kellett volna lennie. Talán ez volt az oka annak is, hogy minden különösebb meggondolás nélkül mondtam ki hangosan valami olyasmit, amit eddig mindig csak magamnak jegyeztem meg fejben. Sikerült zavarba hoznom magam ezzel, méghozzá nem is kicsit, s hiába is igyekeztem ezt rejtegetni a lány elől, ő azonnal észrevette.
Az meg egyáltalán nem segített, hogy szánt szándékkal felhasználta ellenem a saját dumámat. Csak még több forróság költözött az arcomba.
– Pff... – fújtam egyet idegesen, a szemeimet forgatva. – Vicces vagy – tettem hozzá grimaszolva, aztán félrepillantottam. A szám sarka viszont megrándult, mert azért egy mosoly csak-csak megpróbált belerondítani a jól tettetett sértődöttségembe.
Legnagyobb mázlimra közvetlenül ezután sikerült kiszúrnom egy-két ismerős helyet a környéken, innen pedig hamar rá is jöttem, mégis hová tartottunk éppen; erre felvontam a lány figyelmét is, ám egyelőre nem árultam el neki ennél többet.
– Mindjárt, mindjárt... – motyogtam, miközben az épületeket figyeltem mellettünk. Pocsék válasz volt, de annyira koncentráltam, hogy többre nem tellett volna tőlem abban a pillanatban.
Aztán, ahogy elértük a kereszteződést, megmutattam Stellának az edzőtermet, ahova régen bokszolni jártam. Természetesen azonnal belelkesedett, s ahogy láttam, már alig várta, hogy megnézhesse magának. Hasonlóan éreztem, hiszen ahhoz a helyhez csupa kellemes emlék kötött. Ott léptem rá arra az ösvényre, ami az önuralmam kifejlődéséhez vezetett. Ott tanultam meg, hogyan vezessem bele a haragomat néhány szabályos ütésbe, s hogyan védjem meg magam az engem érő támadásokkal szemben. Voltaképpen az az edző volt a második otthonom.
Kinéztem volna Stellából, hogy átvág a piroson csak azért, hogy minél előbb odaérhessen; már készültem rá, hogy visszahúzzam, ha megindult volna, ám erre végül nem volt szükség, mert a telefonja sikeresen lekötötte a figyelmét.
– Ömm... – ráncoltam a homlokomat, de kész voltam megtenni azt a bizonyos ígéretet, bármi is lett volna az. Azok után, hogy ennyi mindent megtett értem ez a lány a saját boldogságom érdekében, hajlandó lettem volna a leglehetetlenebb kérését is teljesíteni. Még a saját büszkeségemnek se adtam beleszólási lehetőséget, hiába volt a kívánság az, hogy béküljek ki Evannel. – Oké, de miért Meg... – kérdeztem volna, ám a választ azonnal meg is kaptam. A szemöldökeim kilőttek az űrbe annak hallatán, hogy Evan és Megan valószínűleg összejöttek. – Nem mondod komolyan – böktem ki, döbbent vigyorral a képemen. – Na jó, már csak azért is ki fogok békülni azzal az idiótával, hogy erről kifaggassam – jelentettem ki végül.
A lámpa aztán csak átváltott a zebránál, úgyhogy biztonságban át tudtunk ballagni a túloldalra. Az edzőterem valamivel beljebb volt, úgyhogy még balra kanyarodva tennünk kellett pár métert, mielőtt megérkeztünk volna.
Jó szokásomhoz híven előre mentem, hiszen a tipikus „előre engedjünk a hölgyeket” illemszabály egyik kivétele volt az ilyen nyilvános helyekre való belépés; főleg, mivel még csak nem is egy barátságos étteremről volt szó, vagy ilyesmiről, hanem egy tesztoszterontól túlfűtött edzőről, tele hímekkel. Jó, az túlzás, hogy tele volt... Mivel vasárnap volt, alig akadt négy-öt ember az alkalmazottakon kívül, bár őszinte leszek, ezt egyáltalán nem bántam.
Valamiért megnyugtatónak találtam, hogy odabent szinte semmi nem változott az eltűnésem óta. Kicsit olyan érzést keltett bennem újra megpillantani az ismerős posztereket a falon, az itt edzett bajnokok díjait a recepciós pult mellett és a belső tér közepére kiállított három ringet, mintha visszaugrottam volna az időben. Második hazatérésként éltem meg, ahogy az első néhány lépést megtettem befelé; legszívesebben azonnal szereztem volna egy pár kesztyűt, hogy nekiessek valamelyik gyakorlásra kitett zsáknak, ám a nagy rohanás helyett inkább lelassítottam, s ha Stella mellém ért, átdobtam a karomat a vállán, hogy magamhoz húzhassam. Nem terület megjelölés céljából, inkább csak... Mert csak. Közben hagytam, hogy abba az irányba vezessen, amerre csak menni akart, hiszen számára ez a hely teljesen új volt még, így neki kellett felfedeznie igazából.
– Sose gondoltam volna, hogy egyszer még visszajövök ide – jegyeztem meg körbepillantva, aztán nyomtam egy rövid csókocskát a lány halántékára. Ez egy kimondatlan köszönet volt a részemről, habár már eldöntöttem, hogy később szavakba is fogom önteni azt a rengeteg hálát, amit éreztem.




red is the color of extremes; of love and lust,
seduction, violence, danger...


Daniel Nicholson
stella & daniel ;; heal a wound IYIAchr
Play by: :
Harry Edward Styles
Életkor :
20
Tartózkodási hely :
Beacon Hills
Foglalkozás :
coach/uni student
stella & daniel ;; heal a wound 11469bcd4d22d72d44ed92a8a3e3a1ed666fbcb4
AND THAT KEEPS FUCKING WITH MY HEAD.

stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Today at 1:18 am

Stella Argent
vadász: vérét ontja azoknak, kik veszélyt jelentenek
◆ Danny & Stells
it's the start of something new, it feels so right to be here with you

Elnevettem magam Danny reakcióján. Hát igen, engem is meglepetésként ért, hogy Megan és Evan között tényleg kialakult valami, bár igazából semmi csodálni való nem volt ebben. Amennyit ők ketten flörtölgettek, meg amennyit együtt lógtak az utóbbi pár hétben az lett volna a fura, ha nem így lesz. Örültem nekik, jó párosnak tűntek.
- De bizony - erősítettem meg egyre szélesedő vigyorral. - Még nekem is ki kell kérdeznem Meget, de hát a rengeteg aggódó üzenete alapján, mire hazamegyünk talán hivatalosan egy pár lesznek... -  Csodáltam, hogy Megan egyáltalán megbírta állni, hogy ne zaklasson egész hétvégén. Igaz, hogy kimondottan a lelkére kötöttem, mikor még csak az utazást terveztem, hogyha lehetséges, akkor csak vészhelyzetben üzenjen, de hát neki a pasi dolgok is S.O.S. helyzetnek számítottak. Ráadásul őt különösen izgatták az én ügyeim is - nem is tudom hirtelen, mióta shippelt már minket Dannyvel, így várható volt, hogy nem fogja megvárni a kérdezősködéssel, míg hazaérünk. - A végén majd mehetünk együtt dupla randikra - jegyeztem meg viccesen. Megan imádta volna ezt az ötletet. Gyorsan meg is üzentem neki, hogy minden rendben és mire elraktam a telefonom, a zöld fény is felvillant a lámpán.
Két percen belül már az edzőteremben voltunk, izgatottan kaptam a fejem jobbra-balra, kíváncsi voltam, Göndörke hol ütötte el a szabadidejét. Vagy pontosabban arra, hol vezette le a felgyülemlett feszültségét. Nem tudtam kiverni a fejemből azokat a meséket, amiket hallottam róla, de azt határozottan pozitív dolognak tartottam, hogy megtalálta a módját a gőz kieresztésére.
- Klassz hely - állapítottam meg, mellé érve. Bár még sosem láttam őt edzeni, most mégis, ahogy körbenéztem a teremben, a lelki szemeim előtt láttam, ahogy Danny az egyik zsákot ütlegei, vagy épp a ringben gyakorol valakivel.
Ahogy átölelte a vállam, felmosolyogtam rá és automatikusan a vállához döntöttem a fejem, miközben a hozzá közelebb eső kezemmel a hátára simítottam, s végül a derekánál állapodtam meg. Olyan jó volt ilyen nyíltan kifejezni az összetartozásunk; a bensőmben nemhogy szédült pillangókat, hanem egy egész állatkertet éreztem elszabadulni.
- Tudod, büszke vagyok rád, amiért végigcsináltad ezt az utazást - motyogtam csendesen, ahogy ő megpuszilt és jobban hozzá bújtam. Így sétáltam vele komótosan a terem jobb oldalán haladva.
- Nem fognak minket kizavarni, ha csak úgy nézelődünk? - kérdeztem, miközben nézegettem a posztereket, a kirakott felszereléseket, a különböző méretű és súlyú zsákokat, valamint az embereket, akik ezeket most használták. Nem voltak sokan és ha jól láttam a terem hátsó része majdhogynem üresen állt, egy srác ütlegelte ott az egyik zsákot, de úgy tűnt, mintha épp menni készülne. Az agyamban azonnal elindultak a láthatatlan fogaskerekek. - Vaaagy mi lenne, ha nem csak körbenéznénk? Úgy rémlik, mintha beszéltük volna, hogy elmehetnék veled bokszolni, ez egy jó alkalom lenne rá, nem gondolod? - A nagy lelkesedés közben megtorpantam és mindkét kezemmel átölelve a derekát gyengéden megszorongattam. - Tanítgathatnál egy kicsit, ha már itt vagyunk. Mit szólsz hozzá, Edző? - búgtam neki csábító hangon, szép nagyokat pislogva rá.  
Hagytam neki egy kis időt, hogy döntsön, de közben lassan elkezdtem visszafelé húzni őt recepciós pulthoz, hogy bejelentkezzünk vagy mi. Amikor odaértünk, épp állt előttünk valaki, szóval amíg vártunk, alaposan megnézegettem a díjakat, amikkel dekorálták a pult környékét és nem tudtam nem észrevenni valamit.
- Az ott? Az nem..? - Megdöbbentem néztem az egyik bajnoki övet, a hozzátartozó névtáblácskával, amin bizony Daniel Nicholson országos bajnok neve állt. A fiú felé fordultam, az ámulattól egy kissé még mindig nyitva volt a szám. - Mekkora kamus vagy! - jelentettem ki felháborodottan, de érezhető játékossággal. Még a karjába is belebokszoltam.
Még hogy csak pár kisebb-nagyobb versenyt nyert meg. Hihetetlen, hogy eltitkolta és még akkor sem mondott semmit, amikor a szobájában voltunk, vagy mondjuk most, amikor bejöttünk ide. Most aztán tényleg kíváncsi voltam rá, mennyire jó ebben és csak még jobban vártam, hogy megmutassa, hogyan kell ezt rendesen csinálni. Azért nem volt ám nekem olyan új dolog zsákot püfölni - meg hát... ellenfelet sem -, de mégis csak más, ha azt profi módon, szabályszerűen teszi az ember.
Végre rajtunk volt a sor. Ragyogó mosolyt villantottam a pultban ácsorgó fiatalemberre. Eléggé unott képet vágott, biztos semmi kedve nem volt vasárnap is itt rostokolni, de ez nem törhette le a jókedvem.
- Helló! Két személy, csak egy-két órára. Nincs saját felszerelésünk, így szeretnénk azt is kérni.
- Napi belépő van, ha az jó nektek? - Beleegyezően bólogattam, még jobb is, mert nem tudtam mennyi időt fogunk itt lenni. - Oké... Akkor a felszerelést pedig máris hozza az egyik munkatársam. - Ezzel intett is egy srácnak, puszta mutogatással lekommunikálva, mi a dolga.
- Szuper, köszi! Ó, még valami, a barátommal szeretnénk használni a leghátsó ringet is, amennyiben ez oké? - Bűbájosan rebegtettem a szempillámat, gyors oldalpillantást vetve az említett fiú felé, mire csodák csodájára a velem szemben álló életunt arcára kiült egy kisebb mosoly, miközben felváltva nézett kettőnkre.
Na várjunk csak... Én most tényleg? Komolyan hangosan is a barátomnak neveztem Göndit? Basszus!
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom és száz százalékig biztos voltam benne, hogy ezt körülöttem mindenki láthatta.
- Semmi akadálya. Á, itt is van a felszerelésetek, tessék!
Épp időben, hála az égnek. Ezek után még gyorsan elintéztük a fizetnivalót, aztán a cuccommal olyan gyorsan hagytam ott a pult környékét, no meg Dannyt is, mintha a padló hirtelen lávává változott volna alattunk. Gyakorlatilag elmenekültem, hátha ettől gyorsabban elmúlik a zavarom.
Leghátra mentem az egyik zsák mellé, természetesen oda, ahol egy lélek sem volt. Gyakorlott mozdulattal vettem magamra a bandázskesztyűt, de csak utólag vettem észre, hogy ez olyan típus, aminek csuklóvédő részét fel kellett tekerni a kézre. Mondanom sem kell, fogalmam sem volt róla, mi ennek a szabályos módja, úgyhogy csak tekergettem összevissza idegesen, míg a partnerem esetleg a segítségemre nem sietett.
- Szóval bajnok, mi? Megtisztelve érzem magam, hogy tanulhatok egytől - barátságos szarkazmus húzódott meg a szavaim mögött, a barátságos részét az arcomra kiülő mosoly jelezte. - Alig várom azt a részt, amikor a tanítvány majd legyőzi a mesterét - viccelődtem, közben pedig előkészülve az edzésre levettem magamról a pulcsimat, amit letettem a többi felszerelés mellé a padra. Volt ott egy-egy pár rendes kesztyű, meg egy pár ütés gyakorló cél kesztyű, valamint két ugrókötél, utóbbiak valószínűleg a bemelegítéshez. - Tényleg, mit kapok, ha ki tudlak teríteni? - kérdeztem incselkedve. Elvégre, azért úgy mégis csak sokkal bulisabb, ha jár valami jutalom is a győztesnek.




now i'm stained by you





Stella Argent
stella & daniel ;; heal a wound 3SJP0RV
Play by: :
selena gomez
Életkor :
18
Tartózkodási hely :
beacon hills
and I have missed you all day
stella & daniel ;; heal a wound EQmMl45
so why aren't you here?



stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


stella & daniel ;; heal a wound Empty
Vissza az elejére Go down
 

stella & daniel ;; heal a wound

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Playground :: Határon túl-