well, this is the beginning of something... else

Furcsán csendes volt a műszak, de most az egyszer nem is bántam. Még úgy se, hogy így igazából nem tanultam semmit. Bár igaz, így csakis azon a kiruccanáson tudtam gondolkodni, amit nem is olyan rég tettem meg. Elvileg megtaláltam az apámat, aki egy pap. Elvileg. Lehetetlennek tűnik már csak a gondolat is. De ha nem is csak ezt a furcsasásgot nézzük, akkor ott van az a fény, ami körül vette őt. Anya mindig ugyan olyannak írta le azt is, ami engem vett körül néha. Egyikünk se értette mi is az. Sokszor gondoltam arra, hogy valahogy utána járok mi is lehet ez, de mivel tudtuk, hogy nem betegséghez vagy valami szokatlan genetikához volt köze, nem igazán tudtam hol is kezdjem el a kutatást. Elég fura dolgok jöhetnek fel az interneten, ha beírom: Segítség, fura fények vesznek körül! Szinte biztos vagyok benne, hogy valami ufós dologra bukkannék. A másik lehetőségem pedig az volt, ha valakinek elmondom, de annak se lenne szép vége. A végén még őrültnek címkéznének és elzárnának. A lényeg, hogy sehogy se volt jó jelenleg a helyzetem. Se a fényekkel, se az apámmal kapcsolatban.
Hirtelen megjelent előttem az egyik orvos. A kezében fogott kórlap és közöttem járt a tekintete. Már pont kérdezni akartam, hogy mit néz annyira, amikor megszólalt.
- Faye, gyere velem kérlek. - majd rögtön el is indult, szinte futólépésekkel vitt egy kórházi szobába, egy férifhez.
- Sajnos nagyon elfoglaltak vagyunk most, így én Faye kezére bíznám Önt, hiszen annyira nem súlyos a sérülése. - hagyott is magunkra, én egy mosolyt vetettem a férfira, és gyorsan átfutottam a doktor úr jegyzeteit a kórlapon, hogy tudjam mit is kezdjek vele. A karjára pillanatva láttam, hogy valamennyire már ellátták a mentősök. A szobában lévő szekrényhez lépve kezdtem kötszertől, fertőtlenítőig mindent előszedni, ami tudtam, hogy kelleni fog a beteg ellátásához.
- Meséljen, mibe keveredett bele? - pillantottam vissza rá egy kisebb mosollyal azarcomon. Nem minden nap szerez valaki úgy egy lövési sérülést, hogy ilyen könnyen megússza. Már csak ezért is kérdeztem, le is foglalja majd a mesélés, amíg ellátom, meg eltereli a gondolataimat arról a káoszról, amit az életemben érzek.

let the games begin!

to Faye

Gyűlöltem azt a nőt. Azt akartam, hogy tudja, én hoztam rá ezt a Poklot, én vezettem őt egyenesen a halál kapujához. Kívántam, hogy az én szememben lássa meg a rá váró katlan tüzét, amiben égni fog, mert igenis hittem, hogy ott fog égni, ott fog megrohadni a mélységben egyes egyedül, mert kurvára ezt érdemelte. Mindent elintéztem, hogy erre a sorsra jusson és meg is kapta, de a rohadt életbe, nem az én kezem által! Ezt utáltam a legjobban. Tökéletes volt a tervem, megvolt a kellő drámai hatás, a felesleges áldozatok száma is bőven meghaladta a minimumot erre tessék...! Valamelyik balfasz-Jóska a szemem láttára puffantotta le!
Hogy az a nem létező köpenyes keresztény szent Isten verte volna bele a kolosszális hímvesszőjét!
De már mindegy. Elszúrtam. Nem csinálhattam vissza, pedig ha tehettem volna, inkább újraterveztem volna az egészet és csak felosontam volna a lakására, hogy a nyomorult ágyában nyírjam ki, miközben alszik. Senki nem tudta volna meg. Heteken át észre se vették volna, hogy eltűnt.
Tudni illik, a férje, az úgynevezett „faterom” és a kölyke, akire engem lecserélt, már rég máshol baszták a rezet. Az is lehet, hogy kipurcantak. Nem is érdekelt, először csak és kizárólag a nőre koncentráltam. Úgy voltam vele, ha őt elkaptam, jöhet a másik kettő. Vagy nem. Még nem tisztáztam le magamban ezt az apróságot.
Mindenesetre borult az egész, mert egy kórházba lettem száműzve egy olyan városban, amiről fingom se volt, mi fán terem. Csak azt tudtam, hogy itt több volt a hely, mint a szomszéd település egészségügyén, mert elvileg ott történt valami buszbaleset még a lövöldözés előtti órákban.
A kezem ökölbe szorítottam és a falon lévő órát bámultam meredt fejjel. Számoltam a tikkeket és a takkokat, figyeltem, hogyan lép előre a nagy mutató másodpercenként pontosan hat fokot és halkan, az orrom alatt ezt számoltam, amíg vártam, hogy történjen valami. Akármi.
– Tizennyolc. Huszonnégy. Harminc. Harminchat. – motyogtam. – Negyvennyolc. Ötvennégy. Hatvan. Hatvanhat.
Megvolt a maga rendszere ennek a számsornak. Az utolsó számjegyek mindig a következők voltak, ugyanabban a sorrendben: hat, kettő, nyolc, négy, nulla. Ezek ismétlésben követték egymást, közben az első számjegy egyre nagyobb lett. Aztán bekerült elé még egy. És még egy.
– Kétezer-nyolcvannyolc – mondtam ki, s ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Kétezer-nyolcvannyolc fokot számoltam, mielőtt megérkezett a kórházi alkalmazott, akire engem bíztak, ami pontosan öt egész nyolc tized percnek felel meg. Öt perc, negyvennyolc másodperc. Ennyi időbe tellett az óra figyelésének megkezdésétől számolva, mire sikerült az illetőnek ideérnie, hogy velem foglalkozzon. Micsoda lassúság. Öt perc negyvennyolc másodperc alatt ebben az épületben a jelenlegi állapotomra való tekintettel, a lelepleződés elkerülését figyelembe véve összesen kilenc vagy tíz gyilkosságot tudtam volna végrehajtani. Nincs meg minden szükséges információm hozzá, hogy ennél pontosabb eredményt kiszámolhassak.
Levettem a pillantásomat a falióráról és egyenesen az érkezőkre szegeztem azt.
Hallgattam, amit a pasas magyarázott. Az első kérdés, ami felötlött bennem, hogy mégis ki a kikúrt élet az a Faye?
Aztán ahogy ő távozott, végre felfigyeltem a vöröskére, aki először rám mosolygott, aztán már neki is látott a feladatának. Izgága volt, nyüzsgött, akár egy felzaklatott hangyaboly, dolgos, akár azok a kistestű lények, akik egyetlen dagadék óriás hangyát szolgáltak, mert erre születtek és mert csak ehhez értettek. Ő ehhez értett. Nem tudom erre született-e, de úgy tűnt, tudja mit csinál.
Mikor elhangzott a kérdése, csak akkor kezdtem az arcát elemezni. Szeplős. Bizonyára érzékeny bőrű. Barna íriszek. Talán huszonéves. Erős, csontos vonások. Átlagos vastagságú ajkak. Szögletes áll. Enyhe sötét karikák a szem alatt, talán nehezen alszik, vagy csak nem eleget. Már megint mosolygott. Ártatlanabbat nem láttam még sose.
– Bankrablás – feleltem egyszerűen. Túlfűtött a gyűlölet és a harag, egy pillanatra elfelejtettem, hogy kell bőbeszédűnek és szociálisnak mutatkozni. Vissza kellett emlékeznem azokra az ostoba mantrákra; sóhajts fel, mosolyodj el, helyezkedj, meséld el neki részletesen, mi történt, de ne a saját szemszögedből... Egy hőséből. Mert egy kibaszott hős vagy, aki szembe mert szállni egy csapat banditával.
Hát így tettem. Sóhajtottam, mosolyogtam, fészkelődtem aztán nekikezdtem a mesének.
– Túszhelyzet alakult ki, néhányan nem bírtak a seggükön maradni, úgyhogy lövöldözés lett belőle. Nem tudom, hogy sikerült megúsznom.
Úgy, hogy baromi jól kiképezted magad, Creed – mondta volna egy belső hangom, de ilyennel nem rendelkeztem, hála a magasságos nagytökűnek, úgyhogy csak én jegyeztem ezt meg gondolatban. Mintha a tükörképemhez beszéltem volna, csak tükör nélkül.
– De engem az jobban érdekelne, mégis mi vette rá magácskát arra, hogy egy ilyen pocsék helyen dolgozzon? – vontam fel a szemöldökömet. És még enyhén fogalmaztam; ez a hely borzalmas volt.
Próbáltam nem úgy kérdezni ezt, mint valami perverz pöcsfej, úgyhogy inkább olyasminek hangozhattak a szavaim, mintha tényleg kíváncsi lettem volna és nem volt semmilyen hátsó szándékom. Egyelőre nem is akadt ilyesmim; bár a következő néhány háromszázhatvan fokos fordulat alatt még akármi megtörténhetett. Mint mondtam, hat perc alatt elég sok gyilkosságot el tudtam volna követni. Egyetlen ilyen jelentéktelen döntést meghoznom még annál is kevesebb időbe tellett volna.